Az 5 legfontosabb dolog, amit az Anyukánktól tanultunk

Ez a cikk most picit más, mint a többi. Tulajdonképpen olyan, mint a mai nap. Különleges. Ebben az írásban most nem találtok objektív szakértői tanácsokat, izgalmas problémafelvetéseket. Ebben a cikkben mi most így együtt, és külön-külön is köszönetet szeretnénk mondani az Édesanyánknak. Azért, hogy vannak, és azért, mert annyi mindenre megtanítottak minket… Azt, hogy mennyi mindenre, lehetetlen lenne felsorolni, hiszen a legfontosabb dolgokat is nehéz volt kiválogatni… De azért tettünk egy próbát, és feltettük magunknak és egymásnak a kérdést: Mi a legfontosabb dolog, amit az Anyukámtól tanultam? Aztán leírtuk. Szívvel-lélekkel. Nektek – és egy kicsit minden anyukának. Mert ez a nap rólatok szól. Akárcsak a Pszichoforyou Anyák napi cikke.

Hinni… (Szabó Eszter Judit)

Nem arra a hitre gondolok… hanem az Anyukám hitére. Az ő elszánt, hegyeket megmozgató, minden körülménytől független hitéről van itt most szó.

Mert számomra ez a legfontosabb dolog, amit megtanultam tőle: HINNI. Hinni másokban. Hinni magamban. Hinni a csodákban. Hinni abban, hogy bárhonnan fel lehet állni. Hinni, hogy minden lehetséges, hogy nincs lehetetlen. Hinni abban, hogy „szép lassan helyükre kerülnek a dolgok”.

Ez a hit ad nekem erőt, amikor nehéz, és ez ad bátorságot, ha félek. Ez a hit húz fel, amikor lent vagyok, és ez tart engem össze. Minden egyes nap. Ha ez nem lenne, én se lennék. Sehol se lennék. Köszönöm, hogy vagy, és köszönöm, hogy hiszel bennem.

Türelmesnek lenni – vagy legalábbis megpróbálni (Herendi Kata)

Kakukktojás leszek ezzel a néhány gondolattal: a türelem nem olyasmi, amit már megtanultam az én Anyukámtól – inkább valami, amit nagyon-nagyon szeretnék, hiszen egész életemben csodáltam benne. Mert miközben én az az igazi összecsapós, kapkodós, „addmáridemajdénmegcsinálom”, „haladjunkmár”-típus vagyok, ő képes Buddha-nyugalommal végigcsinálni a legapróbb, mindennapos dolgokat, és az egészen nagyokat is.

Mert türelem bizony nem csak ahhoz kell, hogy úgy igazán megfőzz egy ételt, hogy tiszta, hívogató otthonná varázsolj egy ősrégi, sok viszontagságtól megkopott házat, vagy éppen megfejts egy keresztrejtvényt. Hanem ahhoz is, hogy végighallgass valakit, aki kiönti neked a szívét, ahhoz, hogy elviseld, amikor rosszra fordulnak a dolgok, és ahhoz is, hogy kivárd, amíg a lusta, az egész világgal haragban álló kamasz gyereked megtalálja, merre is induljon az életben. Ő tudja azt, amire ma már sokan nem képesek: tanács helyett hallgatni, vezetés helyett kísérni, és adni, olyanoknak is, akitől ő maga soha nem kapott. Anyukámnak nem csak ahhoz van türelme, hogy megjavítsa, amit akár le is cserélhetne, de ahhoz is, hogy elfogadja, amin változtatni már nem tud. Csak remélni tudom, hogy egyszer megtanulom, hiszen az egyik olyan dolog az életében, amihez erre bizony sokszor szüksége volt – én vagyok.

Tudni szeretni… és szeretni tudni (Szabó Anna)

Emlékszem, régen furcsállottam, hogy máshol a szülők kikérdezik a házi feladatot, mert nem emlékszem, hogy nálunk erre valaha is sor került volna. Nem volt rá szükség, Édesanyám ugyanis szinte észrevétlenül nevelte belém, hogy tudni öröm, tanulni pedig lehetőség. Ez volt a legfontosabb lecke, amit valaha kaptam, és elmondhatatlanul hálás vagyok érte, hogy anyukám ezt sem kérte számon, nem erőltette, csak hagyta, hogy a kíváncsiság szép lassan tudásszomjjá dagadjon az évek során.

Remélem, e tudásvágy mellett legalább töredéke rám ragadt annak a türelemnek és szeretetnek is, amivel azon az úton terelgetett, amely végül a kutatói pálya felé vezetett. A céltudatosságot pedig, ami segít ezen a – sokszor rögös – úton maradni, szintén Neki köszönhetem, Tőle láttam: tudom, az, hogy mindig a lehető legjobb körülmények között tanulhattam, rengeteg áldozattal járt, és óriási akaraterőt és kitartást követelt, s ezt mindig is csak csodálni tudtam… Eléggé meghálálni pedig valószínűleg sosem fogom tudni.

Kitartani… (Porpáczi Júlia)

Napokat töprengtem azon, hogy a sok dolog közül, amit Édesanyámtól tanultam mi is a legfontosabb. Választásom végül a kitartásra esett. Ahogy az idő előrehaladtával egyre több új és új kihívással kellett szembenéznem, Ő mindig mellettem állt, példát mutatott és támogatott abban, hogy miként is tarthatok ki az elképzeléseim és álmaim mellett, és arra buzdított, hogy soha ne adjam fel a kitűzött céljaimat.

Mindezt pedig ne görcsösen ragaszkodva tegyem, hanem bízva saját magamban és saját értékeimben, ha kell, akár túllépve a magam által felállított korlátokon is. Ezt, és még azt a sok mindent, amit ez alatt a több mint két évtized alatt adott nekem, szeretném most megköszönni Neki.

Megtalálni a saját utam (Széles-Horváth Anna)

Valójában nem lehet felsorolni, mennyi mindent tanultam és szívtam magamba anyukámtól. De mivel egyet kell kiemelnem, arról írok, ami mostanában leginkább foglalkoztat. Hogy sok-sok éve már, amikor körbenézek az életemben, kiegyensúlyozottnak és boldognak érzem magam. Dehát annyi korombeli útkeresőt ismerek! Nekem miért lett meg a térkép ilyen gyorsan?

Azt hiszem, mert kiskoromtól azt hallottam és láttam tőle: csak úgy lehet élni, ha azt csinálod, amit szeretsz. Mindegy, mi a szakmád, de az ne kínkeserves munka, hanem hivatás legyen. Az ellenkezője megtör és megkeserít. Szerencsés vagyok, apukám sem vallja másként. De felnőtt fejjel már tudom: hatalmas előny, amikor nőként női mintát kapsz arra, milyen az anyaság mellett egy hivatásban is kitejesedni. Abban, amely a te választásod. Ennek köszönhetem, hogy korán megtanultam elengedni, ami nem az enyém, és őrült energiákat fektetni abba, ami igen. Egyszerűen azért, mert boldoggá tesz. Az egyik legfontosabb útravalóm ez, amit biztosan tovább akarok adni.  „Anya akarok lenni és újságíró” – mondtam anyukámnak tíz-tizenkét évvel ezelőtt. Azt, hogy most mindkét hivatás az enyém, nagyrészt neki köszönhetem.

Fotó: itt, itt és itt