„Az élet rengeteg lehetőséget kínál arra, hogy jót cselekedjünk” – de mi motivál minket, amikor önzetlenül viselkedünk?

Szerző: | 2017. 03. 15. | Social&Smart | Olvasási idő: 12 perc

Noha a hírek főként az emberi kegyetlenség és erőszak ezer arcát villantják fel, azért bele-belebotlunk szívfacsaró, mégis megkapó történetekbe, amelyek fő motívuma az önzetlen segítség, esetleg az önfeláldozás. Elég csak a nemrégiben az egész országot megrázó veronai buszbaleset hőseire gondolnunk, akik életüket adták (vagy kockáztatták) azért, hogy diákjaik, iskolatársaik megmeneküljenek. Mégis, mi áll ezeknek az önzetlen, altruista cselekedeteknek a hátterében? Mi teszi lehetővé, hogy életösztönünkre fittyet hányva ne saját, hanem mások – sokszor idegenek – túlélését helyezzük előtérbe?

Ahogy a fenti videóban (amelyen elérhető a magyar felirat) hallhatjuk, Abigail Marsh élete valószínűleg egészen máshogy alakul, ha 19 évesen nem kerül életveszélybe egy négysávos autópályán. Nemcsak azért, mert valószínűleg túl sem élte volna az éjszakát, ha nincs egy Idris Elbára hasonlító férfi, hogy a segítségére siessen, majd anélkül távozzon a helyszínről, hogy akár a nevét megossza a fiatal lánnyal. Hanem azért is, mert Ms. Marsh-ra olyan mély benyomást tett ez az élmény, hogy az altruizmus kutatásának szentelte életét.

Ennek köszönhetően tudjuk például, hogy

az altruista cselekedetekre hajlamos személyek – a pszichopatákkal szöges ellentétben – az átlagnál jobbak a mások arcára kiülő félelem felismerésében, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy az agy érzelemfelismerésben fontos szerepet játszó területe, az amygdala az ő esetükben egyrészt nagyobb, másrészt nagyobb intenzitású aktivitással reagál a másik félelmére.

Márpedig a másik félelme empátia érzését válthatja ki belőlünk, és ahogy azt lentebb látni fogjuk, az empátia óriási szerepet játszik a segítő, másokat támogató viselkedési mintákban.

„Ember embernek farkasa”

Természetesen nem Abigail Marsh az első, akit lebilincselt az altruizmus rejtélye és csodája, pláne, hogy az önfeláldozó viselkedés szögegyenesen szembe megy olyan ösztönökkel, amelyeket évezredeken át alapvetőnek gondoltunk. Bizony, ebből a szövegből sem hiányozhat, hogy már az ókori görögök is…  Az ugyanis tagadhatatlan tény, hogy Plautus már i. e. 195-ben kimondta, hogy ember embernek farkasa. Két évezreddel később hasonló szemléletre bukkanhatunk Darwin 1859-ben megjelent „A fajok eredete” c. kötetében, ahol a természetes szelekció alappilléreként jelenik meg a túlélésért folytatott örökös küzdelem, amelyben az utódnemzés a legtalpraesettebbek kiváltsága.

Felmerül hát a kérdés: ha mindannyian a magunk harcát vívjuk az életben maradásért és a génjeink továbbörökítésének lehetőségéért, mi motiválta például a Fehér Sisakosok tagjait arra, hogy a halállal farkasszemet nézve mentsék ki az aleppói bombázások idején a romok alatt rekedt túlélőket?

Miért hajlandók egyesek feladni a fél veséjüket, hogy megmentsék egy ismeretlen életét? És mi magyarázza azon kutatási eredményt, amely szerint kétszer annyi pénzt vagyunk hajlandók feláldozni azért, hogy egy másik embert megmentsünk a szenvedéstől, mint hogy önmagunkat kíméljük meg a fájdalomtól?

Altruizmus vs. Evolúció

Az altruizmus – amely olyan proszociális viselkedést takar, amelynek fő motiváló ereje mások szükségleteinek figyelembevétele –, mint kutatási terület főleg a 60-as évektől kezdett el felvirágozni. Ennek köszönhetően sorra láttak napvilágot az elméletek, amelyeknek hála az altruizmus végre megszabadulhatott a darwini paradoxon béklyóitól.

W. D. Hamilton Rokonszelekciós modellje például arra épített, hogy társunk megmentése révén valójában a mi génjeink helyét is bebiztosítjuk a következő generációban – amennyiben az illető a rokonunk, és génjeink egy bizonyos százaléka megegyezik. Ugyanakkor ez továbbra sem magyarázza, hogy miért mentjük meg idegenek életét.

Ezt a gordiuszinak tűnő csomót két elmélet próbálta kibogozni: Wynne-Edwards csoportszelekció modellje szerint a csoportunk egy tagjának megmentésével magának a csoportnak a túléléséhez, fennmaradásához járulunk hozzá (akkor is, ha mi nem éljük túl), így az altruizmus előnyös a csoport szempontjából, ami megmagyarázza, hogy ez a viselkedés hogyan préselődhetett át a természetes szelekció szűrőjén, és miért nem tűnt el az idők során.

Ennél egy leheletnyivel kevésbé kecsegtető az 1971-es Reciprok altruizmus elmélet, amely alapán nem is olyan önzetlen a segítség, sokkal inkább a jövőbeni megtérülés reménye hajt bennünket.

Ugyanakkor a segítők sokszor névtelenségbe burkolóznak (ahogy azt a fenti videóban is láthattuk), amivel mintegy kizárják a jutalom lehetőségét, pláne, ha az illető életét áldozza a hőstett végrehajtása közben.

Altruizmus vs. Pszichológia

Az altruizmus azonban nem csak a szociológia és a biológia berkeiben virágzott – a téma a pszichológusok fantáziáját is megmozgatta. Szinte minden irányzatnak – a pszichoanalitikustól a kognitív pszichológiáig – megvolt a maga altruizmus modellje.

Egyesek próbálták megtalálni a személyiségvonásokat, amelyek az altruizmusra való hajlamhoz köthetők (pl. kalandvágy), míg mások a gyermekkorban látott modellek szerepére helyezték a hangsúlyt. A 60-as és 70-es években pedig a külső tényezőkre és tulajdonságokra terelődött a figyelem.

Vajon számít az, hogy a segítségre szoruló színesbőrű? Esetleg, hogy józan-e? Hajlamosabbak vagyunk-e segíteni, ha sok a szemtanú? Az eredmények alkalmanként ellentmondásosak, az azonban

összességében kijelenthető, hogy az empátia és a környezeti ingereknek közti kölcsönhatás kulcsszerepet játszik az altruista viselkedés megjelenésében, még akkor is, ha egyénenként változó, hogy mennyire tudjuk átélni mások szenvedését és mennyire akarjuk valójában saját feszültségeinket, bűntudatunkat csökkenteni egy jócselekedettel – mint ahogy azt egyes korai elméletek sugallták.

Önző motiváció vagy valós önzetlenség? Lehull a lepel…

Ahogy fentebb is említettük, az altruizmust egyes esetekben nem valódi önzetlenség, sokkal inkább saját feszültségeink csökkentésének reménye, esetleg egy felcsillanó jövőbeni jutalom motiválja… például egy új szerelemé.

Egyes kutatások ugyanis rávilágítottak, hogy, noha az egyéjszakás kalandoknál valóban a külsőt vesszük inkább figyelembe, a hosszútávú partner kiválasztásakor igenis fontos (sőt, a külcsínnél fontosabb) szempontnak tartjuk, hogy az illető mennyire mutat fel önzetlen, altruista viselkedéseket – ez ugyanis megbízható bejóslója annak, hogy az illető mennyire lesz a jövőben odaadó szülő és partner.

Mi motivál minket?

Az egyik legrangosabb tudományos folyóiratban, a Science-ben publikált kutatás eredményei végre lerántják a leplet az önfeláldozó viselkedés valós indokairól. A University of Basel berkeiben végzett munka során a kutatók nem egyszerűen azt figyelték az fMRI segítségével, hogy mely területek aktiválódnak az agyban az altruista cselekedet (adományozás) során – ugyanis ez alapján nem találtak különbséget a különböző motivációk között -, hanem a három érintett agyterület (elülső cinguláris kéreg, anterior insula, ventrális striátum) közötti interakciókat és a kapcsolatok erősségét elemezték dinamikus modellek megalkotása révén.

És hogy mire jutottak? A kutatást vezető Ernst Fehr szerint

az egyes motivációk sajátos neurofiziológiai „ujjlenyomatal rendelkeznek.” Ezek az „ujjlenyomatok” pedig olyannyira stabilak hogy pusztán ezek alapján körülbelül 80%-os pontossággal tudták meghatározni a viselkedés mögött rejlő motivációt, tehát hogy az illetőt valós empátia vezérelte, vagy inkább a jövőbeni jutalom/szívesség lehetősége.

A kutatás ráadásul arra is rávilágított, hogy az általában önzőbben viselkedő személyeknél az empátia érzetének kiváltása (a másik szenvedésének látványa révén) növelte az altruista cselekedetek számát, míg az alapvetőbben alturista személyeknél a kölcsönösség érzésének indukálása növelte a „jócselekedetek” mennyiségét. Azaz, ahogy arra Cendri Hutcherson, a University of Toronto kutatója is rávilágít,

ha jótékonykodásra szeretnéd ösztökélni az embereket, a célközönség és az őket általában vezérlő motivációk ismerete segíthet megtalálni a leghatékonyabb stratégiát.

Effektív altruizmus – segíts hatékonyan!

Ugyanis az altruizmus nem csak a szó klasszikus értelmében vett „hőstetteket” takarja: az adományozást épp úgy ide soroljuk. Ugyanakkor, ahogy arra a lenti, hatékony altruizmusról szóló Ted Talk-ban Peter Singer is rávilágít,

sokszor úgy gondoljuk, az az összeg, amivel mi hozzájárulunk egy nemes cél éltetéséhez, nem hoz jelentős változást.

Ez pláne igaz, ha olyan személyek adományaihoz hasonlítjuk a mi szerényebb hozzájárulásunkat, mint Bill Gates, vagy épp a Zuckerberg házaspár, akik a születendő gyermeküknek írt nyilvános levelükben ígérték meg, hogy a Facebook részvényeiből származó vagyonuk 99%-át jótékony célokra ajánlják majd fel.

(Ráadásul mostani kutatási eredményekkel, mint láttuk, már azt is meg tudnánk mondani, hogy valódi altruizmus, vagy az adófizetés terhétől való megszabadulás motiválta-e őket, mint ahogy azt egyes hozzászólók felvetették).

Pedig, ha hatékonyan választjuk meg a segítés módját, sokkal nagyobb változást érhetünk el, mint gondolnánk. Ahogy azt az előadó is szemlélteti, vakvezető kutyát biztosítani egyetlen személynek (kiképzéssel, stb.) az Egyesült Államokban közel 40 000 dollárba (közel 12 millió forint!) kerül. Ugyanakkor egy, a Trachoma (avagy szemcsés kötőhártyagyulladás) következményeként megvakult személy meggyógyítása a fejlődő országokban 20 és 50 dollár között mozog.

Tehát egy vakvezető kutya árából akár 2000 embernek is visszaadhatjuk a látását.

A videóban szintén bemutatásra kerül a GiveWell nevű kezdeményezés is, ahol hatékonyság alapján osztályozzák az egyes jótékonysági szervezeteket. Láthatjuk tehát, hogy ha az tart vissza, hogy úgy érezzük, nem tudunk jelentős változást elérni, vagy hogy a pénzünk el sem jut a célig, ma már több mód is van rá, hogy ezeket a kételyeket eloszlassuk.

A végső kérdés

De egyáltalán nem teher-e az adományozás? Peter Singer szerint ezt a kérdést is rengetegen felteszik. Ahhoz, hogy megtaláld a választ, érdemes egyrészt a legvégéig megnézni a videót (amely magyar felirattal is elérhető), másrészt pedig kipróbálni. Legyen szó adományról, vagy épp egy segítségre szoruló személy átkíséréséről az úttesten.

Az élet megannyi lehetőséget kínál arra, hogy jót cselekedjünk – szívvel-lélekkel, Másoknak.  

Fotó: itt, itt és itt

Forrás: Scientific AmericanPsychology TodayPacific StandardScienceScience 2

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Anna
Idegtudomány szakirányon végzett, de tanulmányaiba egy nagyobb csipet pszichológia és mozgástudomány is vegyült. Jelenleg doktori tanulmányait folytatja Franciaországban, szabadidejét futással (sokszor a határidők elől is), túrázással, írással és társasjátékokkal tölti.

Pin It on Pinterest

Share This