Minden anyuka életében elérkezik a pillanat, amikor az addig csak otthon hisztiző gyermeke a szélesebb nyilvánosság előtt is debütál. Ez Galagonyalánnyal (Széles-Horváth Anna, a Pszichoforyou Család & Gyermek rovatának vezetője) és kisfiával, Marcival sem történt másként: Hiszti-szörny egy ártalmatlannak induló Duna-parti séta alkalmával borította fel a megszokott napi rutint.

Hogyan lehet lefegyverezni ezt a gyermekünket átváltoztató szörnyet? Hogyan lehet kilépni ebből a szülő és gyerek számára egyaránt kényelmetlen és nehéz helyzetből? A Galagonyalány tolmácsolásában felvázolt, a legtöbb anyuka számára ismerős helyzet érzékletes (és minden együttérzésünk mellett mégiscsak szórakoztató) bemutatása után erre a kérdésre is választ kaphattok, mert ahogy eddig is, Anna szubjektív beszámolóját Víg Sára, gyermekpszichológus tanácsai követik. (A hisztit pedig Anna kisfia, Marci mutatja be.)

Ha én felnőtt volnék

Milyen az első nyilvános hiszti? A gyereknek olyan, mint otthon a többi. Maximum örül, hogy közben a szabad levegőn van.  A szülőnek már kevésbé. Ő inkább végigcsinálná azt egy büdös, dohos pincében, mint a csicsergő madarak és a járókelők figyelő szemei között.

Nálunk az egész a szandállal kezdődött. Marci egy-két napja a fejébe vette, hogy egyedül húzza fel a lábára. Máskor is próbálkozott már, fél órákat elszórakozott vele, de aztán egyszer csak megunta, eldobta, és ennyi. Ha sétálni indultunk, ráadtam én, aztán kalap-kabát zötyöghetett a móka meg a babakocsi.

Éppen ez az idilli kép bomlik darabjaira mostanában. Grófurasága ugyanis úgy döntött tegnapelőtt, hogy immár csak saját maga húzhatja fel a szandálját. Egyesegyedül. Annak ellenére, hogy még nem tudja. Segíteni viszont nem szabad neki.

Anya tehát két verzió közül választhat: vagy egész nap ül a fogas alatt, és nézi a kísérletet, vagy egy idő után ráadja a cipőt a bébitalpakra, és egy vöröslő fejű, üvöltve rúgkapáló másfélévest cipel le a harmadikról és nyomiszkol bele a babakocsiba. Nyilván utóbbi a nyerő.

Hiszen mire kiérünk a kapun, Marci már el is felejti az egészet. Ott a sok ember, a fák, a virágok, mindjárt itt a játszótér. Nem lehet baj – ahogy azt én elképzelem.

A teljesen logikus gondolatmenetet egy darabig alá is támasztja az én önérzetes szalmaszőke utódom. Nyugodtan gurulunk le a Duna-partra. Megnézzük, hogyan fújja a szél a zászlókat, mutatjuk a templomtornyot, üdvözletünket küldjük a 30-as közlekedési táblának. Szóval megy a napi rutin.

Aztán a játszótérre begurulva, Marci elkezdi babrálni a szandálját, és félreérthetetlen jeleket küld a szándéka felől. Végülis leveszem a cipőt, kezébe adom, és felültetem a padra, hadd próbálkozzon. Még jól is jártam, gondolom naivan: üldögélésnek máskor helye nincs. Mindig csak futkosunk a szabadban. Hát, tessék most itt az alkalom a csendes pihenőre. De Marcinak túl sablonos ez az idill. A szandál ugyanis még mindig nem adja meg magát.  Konok és betörhetetlen.

Ezért nem kell sok idő, és elszakad a cérna. Az elszánt tekintet elborul, a cuki kis babafej pirosodni kezd. A száj többé nem keres cumit, csakis a lehető legmagasabb hangfrekvenciát. Minél gyorsabban.

Igyekszem higgadt maradni: az ölembe kapom, hogy majd együtt megpróbáljuk. Rossz döntés. Nem elég, hogy a szandál szemét, most már én is eláshatom magam a hülye ötleteimmel. Mégis hogy képzelem, hogy megpróbálok segíteni? A Duna-part zeng. A játszótéren rajtunk kívül senki (a korai ébredés előnyei). Csak az augusztus 20-ai színpadbontó brigád, és a virágokat locsoló közmunkások csodálják a műsorunkat. Marci megkísérli kivetni magát a kezemből. Szépen leteszem a homokba, de ez már az a szint, amikor semmi se jó. Dühében aztán úgy lecsapja magát a földre, hogy a levegőben beveri a fejét a padba. A Duna-parton már üvölt a „zene”. Pedig a hangfalakat rég elcsomagolták.

Eközben én, aki a négy fal között már kiismertem szeretett vérem hisztijének dinamikáját, tudom, hogy a folyamat már visszafordíthatatlan. Elértük azt a pontot.  Miközben próbálok nem foglalkozni vele, hogy mindenki minket néz (persze nem megy), ennyit vagyok képes kinyögni. „Látod, ha dobálod magad, beütöd a fejed a padba.”

(Pedig nem is emlékszem, hogy olvastam a legrosszabb mondatok hiszti közben című listát.)  Végül beteszem Marcit a babakocsiba, ráhúzom a szandit (megint egy hülye ötlet), és elindulunk haza. Eközben látszólagos nyugodtsággal hasonlókat mondok: „Marcika, miért műveled ezt? Legyél normális, kisfiam. Most tényleg itt kapsz idegösszeroppanást?” (Igen, tényleg kimondtam a szót, hogy idegösszeroppanás, egy másféléves gyereknek.)

Aztán tehetetlenségemben leveszem a szandit és eldugom a szeme elől. Ő erre megpróbálja a mélybe vetni magát a babakocsiból. De nem sikerül. Megállok. Elmondom neki, hogy most be fogom csatolni, mert nem képzeli, hogy kiugrik innen. Nem tudom bekötni. Annyira „élvezem” a ránk tapadó tekinteteket, hogy nem bírok a csattal. Így hát továbbindulunk.

Marci tartja a hangot a nyolcadik oktávban, nem pihen. Ekkor egy ismerős érkezik mosolyogva: Mi a baj Marcika? A gyerek ordít. Én kínvigyorral közlöm, hogy csak nehéz napunk van. Választ sem várva menetelünk tovább.

Közben magam is meglepődöm, milyen nyugodt léptekkel próbálom normális mederbe kényszeríteni a kétségbeesett kínkeservet belül. Ettől függetlenül még mindig hülyeségeket mondok. „Sírj csak, kicsim, végig hazafele” – közlöm cinikusan, de Marci nem veszi a lapot. (Hány éves kortól értik a gyerekek az iróniát?) Aztán feladom. Nem megy. Akkor ordítva megyünk haza, slussz. Nem érdekel az egész.

De ekkor elborít az anyai ösztön! Minden előzmény nélkül lerántom a zokniját, és a kezébe adom. Aztán én döbbenek meg a legjobban. Csend lesz. Ha nincs ló…. jó a zokni is.

Hazáig lebegünk a köröttünk szétkiabált hangokon. Hosszú gatyában, pulcsiban, szélben, mezítláb. Marci csicsorog, nevet, zoknit lenget, a szobájába érve szinte már alszik. Kimerítő ám ennyit énekelni.

Én a konyhában ülök. Számot vetek. Végiggondolom, ami történt. Az első nyilvános hisztit. Az övét is, meg az enyémet. Mindkettőnk részéről odaözönlött sok-sok kényelmetlen, valódi érzelem. Nem tudtunk vele, mit kezdeni. Ő egyébként sem. Én közönség előtt pláne.

Pedig jó lesz, ha kitalálok néhány értelmes mondatot a következőre. Mondjuk, nyugodj meg szívem, ne sírj, nem lesz baj. Vagy valami hasonlót. Valami felnőtteset. Mert bárhogy osztok, szorzok, csavarom: nekem kell felnőttként viselkedni.

Vagy keresni egy másik vallást, és gyorsan átkeresztelkedni. Valami olyanba, ahol télen is mezítláb járnak… (Széles-Horváth Anna)

Hiszti kontra Mi-ketten – Hogy látja a helyzetet, vagyis a Hiszti-szörnyet a pszichológus?

A hisztinél közkeletűbb témát keresve se találnánk. Szülők, pedagógusok, minden rendű és rangú felnőttek próbálják megfejteni, valószínűleg évszázadok óta, hogy miért van, és hogy kezelhető ez a fránya jelenség. Mindenki, aki látott már közelről gyereket felcseperedni, szembe találta magát a csodás folyamat egy pontján a hisztivel, ezzel a kiismerhetetlen, változékony, veszélyes és legyőzhetetlen szörnyeteggel. Azért szeretem a szörny-hasonlatot, mert

tényleg úgy tűnik, mintha valami vagy valaki megszállná a pirospozsgás, édes-aranyos gyereket, egyik pillanatról a másikra, sokszor minden előjel nélkül. Mintha nem ő csinálná, hanem valaki belebújna, vagy madzagon rángatná. És aztán ugyanilyen hirtelenséggel elhagyná a testét, és nyomtalanul eltűnne.

Milyen ijesztő ez a gondolat.

A szülő ezt látva rengeteg érzéssel találja szemben magát: megdöbben – de hát mi történt? megijed – mi a baj? tanácstalanná válik – mit tegyek? kétségbe esik – mitől és mikor múlik már el? haragszik – hagyd már abba! frusztrált – de hát próbálok segíteni!

Jó, ha –közben nem is sikerül –  legalább előre és utólag megpróbáljuk elképzelni, hogy a gyereknek a hiszti ugyanilyen sokféle rossz érzést okoz. Megdöbben – de hát mi történik velem? megijed – most valami bajom van! tanácstalan – nem tudom, mit kéne csinálnom! kétségbe esik – mitől és mikor múlik már el? haragszik – abba kéne hagyni! frusztrált – nem bírom abbahagyni! Utoljára hagytam a szégyent.

Más okból szégyelli magát a gyerek és a szülője a hiszti miatt.

Ahogy Anna írja, a hiszti nyilvános megjelenése, a néző és hallgató közönség csak a felnőttnek zavaró, zavarbaejtő. Csak rá nehezednek a társadalom elvárásai. A gyereket csak a szülőé terheli.

Ha azt érzi, hogy a szülő máshogy viselkedik, és sokszor méginkább feszült, ideges, ha mások is jelen vannak, amikor ő „jelenetet rendez”, ez az elvárás megsokszorozódik. A gyereket nem érdekelné, hogy „mindenki minket néz”, de a szülő viselkedése megváltozik, kapkod, ideges, kiabál.

A hiszti szörnyet pedig nem lehet elijeszteni! Ha megijed, csak még inkább tombolni fog, mint egy csapdába esett vadállat.

Mindenkinek más fajtájú hisztije van, és a különböző fajtájú hisztinek is lehet több megjelenési formája, ezért nagyon nehéz rátapintani a gyenge pontjára, kicselezni, kibekkelni.

Az igazán ijesztő és frusztráló ezekben a helyzetekben az eszköztelenség érzése.

A gyerek áll (vagy éppen földön fetreng) kiszolgáltatva az összes rossz érzésének, amik a nagyon csekély önkontroll mellett utat nyernek maguknak a teste és a viselkedés összes pontjához. Nincsen eszköze, amivel megfékezze őket, vagy ha úgy tetszik, saját magát.

És áll vele szemben a szülő, rengeteg kontroll funkcióval felszerelkezve, élet és társadalmi normák által már jól beidomítva, de mégis: ugyanúgy kiszolgáltatva a gyereke összes rossz érzésének, a gyerek testi és viselkedéses reakcióin keresztül. Neki sincs megfelelő eszköze, hogy megfékezze őket, vagy ha úgy tetszik: megfékezze a saját gyerekét.

Mindketten belekerülnek egy kétségbeesett kapkodó körbe, ahol ezek az érzések csak fokozzák egymást, és így egyre csak duzzasztják a hiszti hatalmát.

Sokféle trükk vagy csel lehet kiút. Mindenképpen váratlan, oda nem illő, meglepő eszközt válasszunk. Ami megtöri ezt az ördögi kört. Ami finoman kézen fogja és kivezeti a hisztit a rossz érzések közül.

Igaza van Annának, a kreativitás mellett ösztönből kell cselekednünk, az elvárásainkat, a papíron jól bevált stratégiákat hátrahagyva, úgy, ahogy éppen jön, légből kapott, bolondos ötletekkel, (mint egy zokni, vagy egy versike…). Így tudunk a két szembenálló térfélről a gyerekünkkel egy oldalra kerülni, a Hisztivel szemben. És párban indulni ez esetben esélyesebb. (Víg Sára)

Kövesd Te is hétről hétre, hogyan válik Anna (Széles-Horváth Anna) lányból anyává. A Pszichoforyou #GALAGONYALÁNY rovatában megjelenő, a gyermekvállalás örömei mellett, annak nehézségeiről is őszintén beszámoló írások, Víg Sára, gyermekpszichológus meglátásaival is kiegészülnek. A szubjektív anyai nézőpont mellett tehát a szakértő szemüvegén keresztül is ránézhetünk a sok más anyukát foglalkoztató kérdésekre. A Marci születésével induló történet előzményeit itt itt, itt, itt és itt olvashatod. 

Ha nem szeretnél lemaradni a fejleményekről és érdekesnek, vagy hasznosnak találtad a cikket, iratkozz fel hírlevelünkre!

Fotó: itt és itt

Szólj hozzá!

Széles-Horváth Anna

Újságíró. Három és fél éve édesanya. Igaziból Galagonyalány. Foglalkoztatják a lélek dolgai. Ha kell, bátran kérdez, de többnyire ír. Blogot, cikket, interjút. Nyughatatlan természet, mindig csinál valamit. Többek között a Pszichoforyou cikkeit.

Pin It on Pinterest