Ma már nem nagy ügy, ha távol vagyunk egymástól, hiszen bármikor üzenhetünk, telefonálhatunk egymásnak. Az sem gond, ha közben látni szeretnénk a másikat, „szkájpolhatunk”, vagy „fésztájmozhatunk”, amikor csak kedvünk tartja. Bármennyire is okos lett azonban a technológia az utóbbi években, egyvalamit nem képes pótolni – az érintés erejét.

„Nyugtató, lágy érintésed biztonságot és szeretet ad.”

Még mielőtt megtanulnánk kimondani, hogy anya és apa (a gyerekek leggyakoribb első szavait; amik között meglepő módon előkelő helyet foglal el a „nem” szó is), egy nyelvet már tökéletesen beszélünk – az érintését.
Taktilis, azaz tapintási ingerekkel ugyanis már a magzati korban is találkozunk: az édesanya szívverésének rezgéseit ekkor a babát körülvevő magzatvíz közvetíti. Nem véletlen, hogy az érintés a későbbiekben is óriási szerepet játszik szülő és gyermek kapcsolatában.

Az első, várandósság alatti pocaksimogatástól kezdve a jóéjtpuszikig, ölelésekig, cirógatásokig, az érintés azt üzeni: itt vagyok, biztonságban vagy, vigyázok rád.

Az anyai érintés a kutatások szerint csökkentheti a fájdalmat, és segíti az agy optimális fejlődését.

Életünk egyetlen másik szakaszában sem érintenek meg minket annyiszor, mint gyerekkorunkban, és nem érinthetünk mi magunk sem olyan szabadon, mint gyermekként. Ezekben az első években dől el, hogyan viszonyulunk majd felnőttkorunkban a fizikai kontaktushoz, és egyáltalán, a közelséghez, amit gyerekkorban még teljesen természetesnek érzünk. A felnőtt éveinkben azonban valami megváltozik.

„Azt mondja el, hogy nem vagyok egyedül.”

Életkortól függetlenül, az érintésnél kevés jobb dolog történhet velünk, már csak akkor is, ha a testünkre gyakorolt hatásait vesszük figyelembe. Bár az érintések gyakorisága erősen függ a partnertől, az adott szituációtól, sőt, a kultúrától is, általánosságban elmondható, hogy számos előnnyel bír a testi és lelki egészségünkre nézve. Az érintés, a bőrben található, nyomásra érzékeny receptorok stimulációja csökkenti a stressz által kiváltott hormonok termelődését a szervezetünkben. Ezzel egy időben pedig oxitocint (a „kötődési” hormont) szabadít fel, ami erősíti a bizalom és a biztonság érzését.

A mindennapjaink során öntudatlanul is arra törekszünk, hogy minél gyakrabban átéljük ezeket a pozitív hatásokat. Ugyanis valahányszor végigsimítjuk a hajunkat, egy kis felfrissülés reményében megmasszírozzuk a homlokunkat vagy a tarkónkat, lassul a szívritmusunk, és csökken a kortizolszintünk. Ugyanez történik akkor is, ha valaki mást érintünk meg – és még valami.

„Mindennapi érintésed elmeséli, mit érzel.”

Az érintés jótékony hatásai oda-vissza érvényesülnek: ugyanazokat a fiziológiai reakciókat váltja ki bennünk is, mint abban, akit megérintünk. Ám a stresszcsökkenés és oxitocintermelődés mellett egy másik nagyon fontos dolog is lezajlik.

Ez pedig a kommunikáció. Nem a „hagyományos” fajtája, amihez általában hozzászoktunk, amikor szavakkal, arckifejezésekkel tudatjuk érzéseinket a másikkal. Az érintés nyelve ennél sokkal titokzatosabb.

Matthew Hertenstein, a DePauw Egyetem pszichológusa 2009-es kutatásában arra kérte a résztvevőket, próbáljanak meg kizárólag érintés segítségével érzelmeket közvetíteni egy bekötött szemű idegen számára.
A nyolc érzelmet (harag, félelem, undor, szeretet, hála, együttérzés, boldogság és szomorúság), amiket a résztvevőknek érintés útján kellett kommunikálniuk a bekötött szemű ismeretlennek, döbbenetes, 78%-os pontossággal sikerült átadniuk. Ezt maga Hertenstein is elképesztőnek találta, aki a vizsgálat előtt körülbelül 25%-os eredményre számított.

„Korábban úgy hittük, az érintés csupán arra szolgál, hogy felerősítse az arckifejezések és testbeszéd útján közvetített érzelmeket.” – mondja Hertenstein. „Az eredmények azonban azt mutatják, hogy

az érintés egy sokkal kifinomultabb, pontosabb, aprólékosabb módja a kommunikációnak, mint ahogy eddig gondoltuk.”

A kísérlet egy másik érdekes tanulsága, hogy már maga a feladat is sok résztvevő számára problémát jelentett – egyre kevésbé érezzük komfortosnak a helyzetet, amikor hozzá kell érnünk egy idegenhez. A kételyek pedig nem csak Hertenstein önkénteseiben fogalmazódnak meg.

„De csak karjaid tartják távol a félelmet.”

Talán éppen azért, mert tudattalanul is tisztában vagyunk vele, mennyit árul el az érintésünk, a felnőttkorba lépve a legtöbben (a társadalmilag elfogadott érintésektől, például a kézfogástól, integetéstől, és az intim pillanatoktól eltekintve) az „elzárt kezek” elvét követjük a társas helyzetekben. A hívogató, kinyújtott kezek helyett elzárkózunk az érintéstől, zavarban vagyunk, nem tudjuk, hogyan adjuk és hogyan fogadjuk el.

Az érintés őszinte, sebezhetővé tesz, árulkodik az aktuális érzelmi állapotunkról. Ha egy idegennel szemben emiatt óvatosan alkalmazzuk is, azt hihetnénk, legalább életünk legintimebb terepén, a párkapcsolatban korlátlan a szabadságunk.
A kutatások szerint egy pár a megismerkedéstől kezdve általában tizenkét lépést tesz az intimitás felé, amelyek közül csak az első három (amikor először megnézzük a másikat, majd a szemébe nézünk, és beszélgetni kezdünk) nem kötődik az érintéshez. A többi kilenc, a kézfogás, simogatás, csók, ölelés stb. mind-mind fizikai kontaktust jelent, ám a további vizsgálatok szerint főként a kapcsolat elején játszik igazán fontos szerepet. Az évek múltával már leginkább a kölcsönösség formálja a gyakoriságot: annyiszor érintjük meg a másikat, ahányszor ő ezt viszonozza. És bár

az érintések mennyisége jelentősen befolyásolja a kapcsolattal való elégedettségünket, a jelek szerint a mindennapos rohanásban hajlamosak vagyunk róluk elfeledkezni.

„Lehet, hogy az érintésed minden, amit kapok.”

Az, hogy a családtagjainkon, barátainkon, partnerünkön kívül valaki mást is megérintsünk, a legtöbbünket félelemmel tölti el. Mert mi van, ha a másik „félreérti”, vagy úgy véli, túlzottan „bizalmasak” vagyunk vele szemben? Ráadásul sokan vagyunk, akik egyszerűen nem azok az „érintős típusok”, és kifejezetten nehéznek érzik ily módon kifejezni az érzéseiket, ami a kutatások szerint általában együtt jár az alacsonyabb önbecsüléssel és asszertivitással, valamint a társas helyzetekben megélt magasabb fokú szorongással.

Hogy miért érdemes mégis túllépni az érintéstől való félelmünkön? Ha másért nem, azért is, mert vizsgálatok százai bizonyítják, hogy

már egy egészen apró érintés is mekkora különbséget jelent még két teljesen közömbös idegen viszonyában is.

A legbeszédesebb talán az a kísérlet, amelyben a kutatás vezetői arra kértek egy diákot, szándékosan veszítsen el egy tízcentest a nyilvános telefonfülkében. A diák ezután visszatért, hogy megkérdezze az utána belépő embereket, nem találták-e meg véletlenül az érméjét. A válasz minden esetben nemleges volt. A következő próbálkozásnál azonban a diák néhány pillanatig, amíg a kérdését feltette, finoman megérintette az embereket a karjukon. Az érintéssel egybekötött kérdések esetében kivétel nélkül minden alkalommal visszakapta a pénzét.

„Ne félj. Érints meg!”

A közcímként használt verssorok Phyllis K. Davis Kérlek, érints meg című verséből származnak, amelyben érintésért emeli fel a hangját mindenki, kisbabától idősig, gyermektől szülőig. A sorok a szavak szépsége mellett fontos üzenetet hordoznak: bármilyen életkorban, élethelyzetben vagyunk, ne feledjük, hogy egy csodás hatalmat birtokolunk. Az érintését, amellyel biztonságot nyújthatunk, érzéseket közvetíthetünk olyankor is, amikor a szavak kevésnek bizonyulnak.

Forrás:
Nyitrai Erika: Az érintés hatalma
Psychology Today

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Fotó: itt, itt és itt

Szólj hozzá!
Herendi Kata

Herendi Kata

Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.
Herendi Kata

Pin It on Pinterest