Vágytam rád. Világra hoztalak. Simogattalak, babusgattalak. A széltől is óvtalak. Az életemnél is jobban szerettelek. Már soha többé nem vagy velem. Nem érezhetlek, nem ölelhetlek. Nem tudom, mi leszel, ha nagy leszel… Egy gyermek halála a szülők legsúlyosabb, legfájdalmasabb és legszörnyűbb tragédiája. Kimondása is nehéz, együtt élni vele szinte elviselhetetlen. A gyász feldolgozásához, a fájdalom enyhítéséhez, a családtagok újbóli egymásra találásához és az elhunyt gyermekre való méltó emlékezéshez a Lélekmadár Tábor szakemberei és cimborái (önkéntesei) nyújtanak segítséget.

Kirekesztés helyett sorsközösség

Azt gondoltam, hogy egyedül is fel tudom dolgozni Marcika halálát. Mégis, amikor a táborról hallottam, úgy éreztem, ott a helyem, ott a helyünk – mondja Zsuzsa, aki 2013-ban, az első táborlakók egyike volt, miután egyéves kisfia meghalt leukémiában. “Az ismerőseim nehezen tudták kezelni a tragédiánkat és az ezzel járó fájdalmunkat. Mi szimbolizáltuk számukra azt a legszörnyűbb forgatókönyvet, ami akár velük is, igazából bárkivel megtörténhet. Nem hívtak telefonon, nem érdeklődtek. Olyan is volt, aki, miután meglátott minket, átment az utca túlsó oldalára. Talán azt gondolták, hamarabb túl leszünk rajta, ha nem kérdezgetnek, nem emlegetik a történteket. Pedig sokkal jobban esett volna a meghallgatás vagy a segítség felajánlása. Nekem az is elég lett volna, ha őszintén bevallják, hogy nem tudnak mit mondani” – mondja Zsuzsa, aki a Lélekmadár Táborban töltött napok alatt kiszakadt a sodró hétköznapokból, végre magára, a családjára, Marcika testvéreire figyelhetett.

Itt végre úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül a fájdalmammal és minden érzésem helyénvaló. Elmúlt a kirekesztettségem, megnőtt az önbizalmam, megváltozott az életszemléletem. Van egy Marcika halála előtti életünk, és van egy jelenlegi, teljesen más, kiteljesedett, érzékenyebb időszakunk.

Gyógyír a soha nem múló sebre

A Lélekmadár Tábor a daganatos vagy krónikus betegségben elhunyt gyermekek családtagjainak, valamint perinatális veszteséggel szembenéző, vagyis a születés körül elhunyt gyermekek családtagjainak nyújt ingyenes segítséget. Az érintettek itt szabadon megélhetik, kimondhatják az érzéseiket, félelmeiket gyermekük, testvérük elvesztésével kapcsolatban. Nemcsak hasonló sorsú családok, hanem olyan szakemberek és önkéntes cimborák között tölthetnek el pár napot Hatvan mellett, varázslatos környezetben, akik azért vannak velük, hogy támaszt nyújtsanak nekik a legemberpróbálóbb élethelyzetben.

A résztvevők az egy éven át tartó, három (ősz-tavasz-ősz) egymásra épülő négynapos turnusba látogatnak a táborba, ahol gyászterápiás foglalkozásokon, valamint izgalmas élményterápiás programokon vesznek részt: eveznek, íjászkodnak, lovagolnak, kézműveskednek, színjátszanak, zenélnek, vagy a magas kötélpályán bátorkodnak.

“Hogy mit adhatunk számukra? Tapasztalatom szerint a jelenlét a legtöbb, amit nyújthatunk. Vagyis jelen lenni a gyászukban, és feltétel nélkül elfogadni őket.

A legfontosabb az, hogy rájöjjenek, ne a mi kedvünkért vagy a társadalom elvárásai miatt sírjanak vagy nevessenek többet, ne másoknak, pusztán önmaguknak akarjanak megfelelni” – hangsúlyozza Hosszú Dalma pszichológus és gyászterapeuta.

Nemcsak van, hanem fontos az élet a halál után

“Az első alkalommal a cimbik elsöprő jókedve fogadott, ami hatalmas kontraszt volt a kinti életemhez képest. A társadalom elvárja, hogy aki gyászol, ne mosolyogjon, ne nevessen. Időbe telt, amíg át tudtam adni magamat az itteni jókedvnek. Rájöttem, hogy nem szomorkodni jöttünk ide, és az ember akkor is átélhet boldog pillanatokat, ha a szívében végtelenül szomorú” – mondja Zsuzsa.

A Lélekmadár Táborba érkező családtagok hosszú hónapok vagy évek óta küzdenek beteg gyermekük gyógyításáért, életben tartásáért. A szülők végtelen odaadása, aggódása, a testvérek lemondása, az anyagi és munkahelyi viszonyok megváltozása a súlyosan beteg gyermek ápolása miatt mind elveszik a lehetőséget tőlük, hogy teljes életet éljenek.

A tábor legfontosabb üzenete az, hogy a szülők felismerjék, hogy a saját életük és a testvéreké is fontos és értékes, sőt, kötelességük azt teljessé tenni. A táborban van idő és tér arra, hogy megélhessék azokat a fájdalmas érzéseket, amiket a környezetük a legnagyobb szándékkal igyekszik feledtetni velük.

Itt felszabadulhatnak a bűntudat alól, hogy szabad örülnünk, nevetnünk, jól érezni magukat. Kívülállónak talán furcsa váltásnak tűnik ez, de a különböző rituálékon történő emlékezés és elengedés után önfeledten tudnak együtt játszani. Minden alkalommal felemelő élmény látni, ahogyan újra rácsatlakoznak az élő gyerekeik és egymás örömére – folytatja Hosszú Dalma.

“Annyira felszabadultnak éreztem magam. Annyira benne akartam és benne is tudtam lenni szívvel-lélekkel ezekben a programokban. Azt éreztem, itt nincs lehetetlen számomra, minden sikerül, akármibe is belefogok” – meséli Viki, aki 22 hónapos kisfiát, Samut veszítette el daganatos betegség következtében.

Amikor felhúztak a kötélen az óriási lengőhintára és elengedtek, hatalmasat sikítottam. Mintha az összes fájdalom kiszakadt volna belőlem”.

Mi lesz a testvérekkel?

Egy gyászoló családban a legnehezebb és legkülönlegesebb szerep az egészséges testvéreknek jut. Sokukra – természetes módon – kevesebb figyelem jut, vannak, akik lelkiismeret-furdalást éreznek, esetleg magukat hibáztatják a beteg gyermek halála miatt.

“Miután kiderült Marcika súlyos betegsége, négy hónapot töltöttem a kórházban mellette. Az akkor hároméves Hannára alig maradt időm és erőm, aki viszont úgy élte meg ezt az időszakot, hogy az anyukája már nem szereti őt. Fantasztikus érzés volt látni, ahogy megnyílt a kortársai között, olyan dolgokat mondott ki, amit otthon vagy az oviban soha nem mesélt volna el. Olyan gyerekekkel töltött időt együtt, akik előtt nem tabu a halál kimondása” – folytatja Zsuzsa, aki az esti, elengedős rituálékat is a tábor legmeghatóbb pillanatai közé sorolja.

“Egy kis csónakban mécseseket helyeztünk el, minden gyermekért gyújtottunk egyet, majd a tavon útjukra engedtük a lebegő kis hajót. Itt bátran tudtam sírni, míg otthon, a kislányom előtt igyekeztem elrejteni a könnyeimet, a bánatomat. Otthon nagyon sokat beszélgettünk Marciról, együtt nézegettük a róla készült fotókat. Ám egy idő után Hanna azt kérte tőlem, hogy vegyük le a falról a fényképeit. Ő így dolgozta fel a testvére elvesztését.”

Útravaló a folytatáshoz

Emlékezés és elengedés. Lelket könnyítő beszélgetések és gyógyító csönd. Patakokban csorgó könnyek és önfeledt kacagás. Ezekkel a szavakkal idézik fel a táborban eltöltött napokat az édesanyák. Judit szerint, aki 19 éves nagyfiát, Mártont veszítette el, a táborba érkezés utáni távolságtartás hamar feloldódott. Szerinte

a közös, legszörnyűbb tragédia olyan sorsközösséget teremtett közöttük, amiben bátran meg lehetett nyílni, bármiről lehetett beszélgetni, minden érzésnek, kérdésnek, kételynek helye volt.

“Nekem abban is sokat segített a tábor, hogy utána, a hétköznapokban hajlandó voltam másféle segítséget is elfogadni. Sok minden rendbe jött az életünkben, a családunkban. Egyszerűen jobb lett minden” – mondja Judit.

Viki az egyik hasonló sorsú édesapa gondolatát idézi, amit igyekszik egyfajta életbölcsességként magáévá tenni. Szerinte a gyász egy vállukra akasztott táska, amit életük végéig cipelnek. Van, hogy nehezebb, van, hogy könnyebb. Az azonban, hogy mit tesznek bele, csak rajtuk múlik. Ha jó dolgokkal, felejthetetlen élményekkel, szeretettel és örömmel töltik meg, mint amilyen a Lélekmadár Tábor is, sokkal könnyebb cipelni az élet amúgy is göröngyös útján.

A következő Lélekmadár tábor 2017. októberben indul. A Bátor Táborról itt, a Lélekmadár Táborról pedig itt olvashatsz bővebben.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Fotó forrás: Bátor Tábor

Szólj hozzá!
Kiss Henrietta

Kiss Henrietta

Eredetileg bölcsész, tanár. Most újságíró és szerkesztő. Anya. Feleség. Barát(nő). Szeret a konyhában brillírozni, a futópályán meghalni, a társasjátékban nyerni. Kacagni és jókat beszél(get)ni. No meg kérdezni másokat. Keresgélni új utakat. Feszegetni a határokat. Nemcsak másokét, a sajátjait is.
Kiss Henrietta

Pin It on Pinterest