„Nem érdemlem meg, amit elértem” – támad az imposztor-szindróma

Szerző: | 2016. 11. 28. | Munka&Motiváció | Olvasási idő: 7 perc

Nem vagyok képes rá, nem vagyok elég jó, bárki alkalmasabb lenne rá, mint én – gondolatok, amelyek legalább egyszer mindannyiunk agyán átfutottak már. Ilyenkor korábbi sikereinket, mások dicsérő szavait felidézve nyugtatjuk magunkat, és igyekszünk optimizmussal feltöltődve nekivágni az újabb kihívásoknak. Van azonban egy állapot, amellyel szemben ezek a hagyományos megküzdési módok nem működnek; amikor minden pillanatban attól rettegünk, a körülöttünk élők rájönnek, méltatlanok vagyunk a sikerre, és mindazt, amit elértünk, a puszta szerencsének köszönhetjük. Ez az imposztor-szindróma.

Bár napjainkban egyre több embert érint, az imposztor-szindróma nem újkeletű jelenség. Elsőként egy 1978-ban megjelent tanulmány hívta fel rá a figyelmet, mint elsősorban a szakmájukban sikeres nőket érintő problémára. 2011-ben Sheryl Sandberg, a Facebook ügyvezető igazgatója is említette Dobd be magad! című könyvében, amelyben őszintén beszél a diákéveit és karrierjét végigkísérő érzésről. Az elmúlt években Neil Gaiman, Kate Winslet, Renée Zellweger, és a Trónok harca egyik főszereplője, Lena Headey is bevallotta, nem tudnak szabadulni a gondolattól, hogy nem érdemlik meg az általuk elért sikereket, és rettegnek, hogy a világ rájön, valójában „csalók”.

Csak a kezüket figyeljük, mert csalnak?

A Pán Péter szindrómához hasonlóan az imposztor-szindróma neve is megtévesztő lehet, hiszen nem valódi diagnózisról van szó, „csupán” egy állapotról, ami jelentős mennyiségű stressz forrása lehet a mindennapjaink során. Mivel az imposztor-szindróma nem betegség, így gyógymód sem létezik rá – ha valaki magára ismer a tünetekben, a legfontosabb feladata az, hogy megtanulja kezelni azokat.

Az imposztor-szindróma egyik alapeleme a félelem attól, hogy valaki szembesít minket azzal, csalók vagyunk, és érdemtelenül jutottunk abba a pozícióba, ahol vagyunk.

Pauline Clance és Suzanne Imes szerint, akik elsőként írták le a jelenséget az 1970-es évek végén, élete során az emberek 70%-a megtapasztalja valamilyen mértékben a szindróma okozta szorongást, még akkor is, ha annak semmiféle alapja nincs.

Ördögi kör

Az imposztor-szindróma általában tipikusan olyan embereket érint, akik esetében alaptalan a „lelepleződéstől” való félelem: intelligens, szakmájukban és az élet egyéb területein jól teljesítő, szorgalmas férfiakat és nőket. Bármilyen hosszú is a sikereik listája, az imposztor-szindrómások valahol mélyen meg vannak győződve arról, hogy intellektuálisan és szakmailag egyaránt alkalmatlanok a feladataikra, és mindössze a szerencsének, a kapcsolataiknak vagy szimpátiának köszönhetik az eredményeiket. Jellemző vonásuk, hogy mélyebben érinti őket a kritika, és nehezebben dolgozzák fel a kudarcokat.

Frederik Anseel, a magatartástudomány belga professzora szerint az imposztor-szindrómások munkájuk során hajlamosak bekerülni egy ördögi körbe: vagy sokkal keményebben dolgoznak, mint indokolt lenne, és ahogy bárki más tenné, vagy halogatnak. Ily módon, ha sikert érnek el, vagy a rengeteg (és gyakran feleslegesen sok) erőfeszítéssel magyarázzák, vagy – a halogatás esetében – a puszta szerencsével, amely tovább erősíti a szindrómával járó szorongást.

Miből (kiből) lesz az imposztor?

Az imposztor-szindróma bizonyos élethelyzetekben bárkit érinthet, de vannak olyan személyiségvonások, amelyek valószínűbbé teszik a kialakulását. Ilyen például a perfekcionizmus, vagy a szorongásra való hajlam. Az átlagosnál magasabb intelligenciaszint szintén jó bejósló értékkel bír a kialakulásra nézve.

Klinikai pszichológiai kutatások szerint az imposztor-szindrómások családi hátterében gyakran közös pont, hogy szüleik nagy hangsúlyt fektettek a jó jegyek megszerzésére, ezért a gyermekük fontos motivációjává vált a szégyen és a kudarc elkerülése.

Az imposztor-szindróma azonban a munkahelyektől sem független. Olyan munkakörnyezetben, ahol fontos szerepe van a versengésnek, és kevésbé nyílt a kommunikáció, nagyobb valószínűséggel alakulhatnak ki a tünetek. Pénzügyi területen, ahol a befektetések és a nyereségek pontosan és objektíven nyomon követhetőek, az érintetteknek könnyebb dolga lehet, mint például a tudományos munkaterületeken, ahol az eredmények értékelésében gyakran szubjektív faktorok is szerepet játszanak.

A kudarc ünnepe

Anseel maga is említi, hogy az imposztor-szindróma akkor került érdeklődése középpontjába, amikor saját doktorandusz hallgatói körében egyre nagyobb számban jelentek meg a tünetek. A professzor értetlenül állt a jelenség előtt: intelligens, keményen dolgozó fiatal tudósok, akik kiváló munkát végeznek, mégis inkompetensnek, alkalmatlannak, csalónak érzik magukat.

Az imposztor-szindróma alapos tanulmányozása után Anseel úgy találta, a tudományos munkaterület egyik olyan sajátossága okozza a problémát, amely sok más munkakörre is jellemző.

Elsősorban azok a területek érintettek, ahol a munkatársak folyton összehasonlítgatják az eredményeiket, takargatják a kudarcaikat, és jellemző, hogy valaki „sztárként” a többiek fölé emelkedik, és sokkal sikeresebb lesz.

A professzor sajátos gyógymódot eszelt ki hallgatói számára. A tanszék épületének egyik falát elnevezte „A bukás falá”-nak. A fal felületét teljes egészében elutasító levelekkel, meg nem valósult ötletekkel és eredménytelen kísérletek dokumentumaival töltötték meg, hogy mindenki tudatosíthassa magában: kudarcot vallani teljesen hétköznapi dolog.

Mi segíthet még?

Anseel szellemes és hatékony módszere mellett számos lehetőség van, hogy szembeszálljunk az imposztor-szindróma okozta stresszel. A megküzdés azért fontos, mert a kezeletlen imposztor-szindróma amellett, hogy nagyfokú érzelmi terhet jelent az érintettek és szeretteik számára, hosszú távon kiégéshez, depresszióhoz vezethet.

A probléma felismerése után a legkézenfekvőbb lépés a társas támasz keresése. Ha őszintén beszélünk az érzéseinkről, könnyen találhatunk olyat, aki hasonló cipőben jár, és segíthet a szorongás leküzdésében.

Fontos az éntudatosság növelése. Az elért eredményeink tudatosításában, a szorongáskeltő gondolatok átkeretezésében és a stressz csökkentésében sokat segíthet a meditáció.

Végül, de nem utolsósorban: az imposztor-szindrómások az idő gyógyító erejére is számíthatnak. Bár a munkahelyváltás vagy az új feladatkörök átmenetileg erősíthetik a tüneteket, az imposztor-szindróma az idő múlásával magától is enyhül. Azoknak, akik huszonévesen megtapasztalták a jelenséget, ötvenéves korban már mindössze 14%-a számol be imposztor-szindrómára jellemző tünetekről. A kérdés már csak az, megéri-e kivárni a nyugodtabb éveket, vagy érdemes inkább azonnal felvenni a küzdelmet.

Fotó: itt

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Herendi Kata
Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.

Pin It on Pinterest

Share This