Tavaly novemberben a Lelki Egészség Éjszakáján Prof. Dr. Bagdy EmőkeA boldogtalanság és a boldogság 14 tétele” címmel tartott előadást. A klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta és szupervizor évtizedek óta kutatja és – tanulmányain, könyvein, előadásain keresztül – hirdeti az egészséges lelki működés tanait, állhatatosan mutatja a boldog és a kiegyensúlyozott élet felé vezető utat. De hogy is vagyunk mi magyarok a lelki egészségünkkel? Mit teszünk azért, hogy boldogabbak legyünk, és mivel kárhoztatjuk magunkat boldogtalanságra? Miért lenne életbe vágó megtanítani a következő generációt relaxálni és meditálni, és miért kritizáljuk egymást megállás nélkül, mikor éppen a bizalom az, amitől szárnyakat kapunk?

be1x
Elődadása ismertetőjében a boldogság 14 pontja mellett, a boldogtalan élet komponenseit is megjelölte. Mi tesz, vagy inkább mivel tesszük magunkat boldogtalanná manapság Magyarországon?

Alapvető probléma a bizalmatlanság, valamilyen, a háttérben meghúzódó rosszindulat feltételezése.  Genetikailag belénk programozott, természetes működés az emberi kultúrában, hogy támaszkodunk egymásra, de sajnos a segítőkészség hiánycikk mostanában. Segíteni a másiknak, figyelni a másikra, törődni a másikkal – szintén nagyon fontos lenne, de mi csak magunkkal törődünk, csak azzal foglalkozunk, ami nekünk jó.

Mert megérdemeljük…

Igen, a média is ezt sulykolja belénk, hogy csak legyen neked jó, mert megérdemled. Ezek az üzenetek ezt a fajta önző attitűdöt erősítik, miközben az emberi kapcsolatokban rejlő potenciális örömforrások fokozatosan kikopnak a hétköznapokból. Megölelni és szeretni egymást jó, de az, hogy emberek csak akkor jutnak érintéshez, ha megdögönyözi őket egy masszőr egy wellness hétvégén az nagyon szomorú.

Mi magyarok mennyire vagyunk individualisták?

Egy kutatás alapján mi vagyunk Európa legindividualistább nemzete: Hofstade német kutató  nyomán Kopp Mária kutatócsoportja végzett egy Európa országaira kiterjedő felmérést. Olyan tényezőket mértek fel az egyes kultúrákban, hogy az adott nemzet tagjai mennyire magunknak valók, mennyire nyitottak, szociábilisak. Az eredmények alapján mi fókuszálunk leginkább önmagunkra és a saját érdekinkre, azaz mi vagyunk a legindividualistábbak. Az, hogy nekünk legyen bármink, az értékrendünkben az első helyen áll, ezzel szemben az, hogy önzetlenül adjunk a másiknak, az utolsó helyre szorul.

Előadásában a boldogság tételeit is megosztja a hallgatósággal. Hálát adni, meditálni, a testünkkel törődni… Csupa olyan dolog, amiről tudjuk, hogy jót tesz, de valamiért nehézkesen építjük be az életünkbe. Hogyan lehet ezen a ponton átlendülni, mi a titka annak, hogy az elméleti tudásunkat átemeljük a gyakorlatba, és valóban részévé tegyük az életünknek ezeket a jó gyakorlatokat?

Ahogy az ősi szlogen is tartja: egyedül nem megy. Bármi olyat végzünk, ami az ember számára odafigyelést és magatartásváltozást igényelne, akkor azt egyedül elkezdeni keservesen nehéz. Ha van egy kontrollszemély, vagy egy sorstárs, akivel összemérhető, amit csinálok és vált vállhoz vetve, közösen küzdünk, mindjárt jobb és könnyebb. Együtt elhatározzuk és közösen csináljuk. Miért ne lehetne például a hálát családi rítussá tenni? Ha a gyerek azt látja, hogy a szülők rendszeresen kifejezik a hálát, és apró dolgokért köszönetet mondanak egymásnak, akkor ez számára is teljesen természetes lesz. Eleinte ezek olyan suta, bolondos hóbortnak tűnnek, de egy idő után a hétköznapok részévé válik és a hatása sem marad el. A nordic walking jó példa erre: eleinte idegendkedve néztük a botokkal mászkáló idősödő embereket, ma meg már teljesen természetes, ha egy csapat nyugdíjas felkerekedik és elindul túrázni a hegyekbe. Ha sokan csináljuk, együtt csináljuk, igent mondunk rá, és megegyezzünk abban, hogy ez nekünk jó, és ezentúl együtt fogjuk csinálni, úgy könnyebb.

stocksnap_alz2beimg7

Milyen stratégiák vannak még, amelyek segíthetnek abban, hogy ezek a szokások a „vérünkké váljanak”?

A gyerekeknél kell kezdeni. Amit egy kicsi gyereknek a szülő ajánl, azt ő legnagyobb természetességgel elfogadja. Főleg, ha az a valami játékszerű és élvezetes. Ha hozzászokik, szívesen csinálja. Ha például megtanul relaxálni, imaginálni, vagyis belső képekkel dolgozni, akkor ez  elképesztő erőforrásokat tud mozgósítani a gyerekekben. Sokszor nem hiszik el nekem a felnőttek, hogy a legkisebbek micsoda fantasztikus fantáziával, képalakító ügyességgel rendelkeznek – ráadásul számukra a meditációban és a relaxációban rengeteg lehetőség van. Olyan nagy sajnálattal gondolok a tanulási zavarokkal küzdő gyerekekre… Ha lenne rá lehetőség, hogy megtanulják, hogyan lehet egy koncentrált állapotba belemerülni és a tudatukkal fölszívni az információkat, amelyek aztán egy felelés, vagy vizsga alkalmával minden probléma nélkül előhívhatók… Ezek olyan tanulási technikák, amiket nem használunk ki, nem szólva az összes többi jótékony hatásról.

Néhány hete végigsöpört a hazai híroldalakon és a közösségi médiában az a hír, amely arról számolt be, hogy egy baltimore-i iskolában a meditációban találták meg a „fegyelmezés tökéletes eszközét”. Irigylésre méltó jó gyakorlat – kommentálták sokan a hírt, miközben nálunk – éppen az Ön kezdeményezésére – majdnem valóság lett a meditáció rendszerszintű tanítása.

Valóban, néhány éve majdnem sikerült rendszerszinten bevezetni az oktatásba a relaxációs és meditációs technikák tanítását. Amikor ebbe belegondolok, mindig elszomorodok egy picikét. De hát senki sem lehet próféta saját hazájában… Nem engedélyezték végül, hogy a meditáció része legyen a Nemzeti Alaptantervnek. Attól féltek, hogy mi ilyen tudatformáló és ördögtől való dolgokat csinálunk. Annak, aki ettől félt, fogalma sem volt arról, hogy miről van szó.

A nem tudás az mindig félelmeket gerjeszt. Ha valamit nem tudok és nem ismerek, akkor elkezdek óvakodni tőle, kritizálom, eltartom magamtól, nem engedem, hogy hasson rám. Sajnos ez történt a relaxációval és a meditációval is.
Tud itthon olyan hazai jó gyakorlatról, konkrét példáról, ami egy közösség életébe legalább olyan jelentőségű változást hozott, mint amiről ebben az ominózus cikkben olvasni lehetett?

Van egy Csiffáry Éva nevű móri gyermekorvos, akinek a pályáján fordulatot hozott a meditáció.  Miután ezeket a technikákat a gyerekeknél is elkezdte alkalmazni, a kis páciensek valami egészen elképesztő módon váltak saját pszichoszomatikus bajaik orvosaivá. Na de hogyan? Jártak a doktor nénihez, ott voltak együtt, beszélgettek, játszottak, áttették a bajaikat egy-egy képbe, majd elvarázsolták. Persze, amikor varázslatról beszélek, akkor azt természetesen áttételesen kell érteni, hiszen ennek megvan a tudományos alapokon nyugvó metodikája. Ezt alkalmazta a doktornő is, nagyszerű eredményekkel. Elképesztő, hogy milyen ügyességgel tudják a gyerekek ezeket a csatornákat működtetni. És ezeknek a csatornáknak a működtetése felnőttkorban sem lehetetlen: sosem késő elkezdeni belső képekkel dolgozni, befelé koncentrálni, vagy kifelé irányuló koncentrációval edzeni a mentális erősségeket.

photo-1429902902560-fe08a2b1b780

Mire lehetne gyógyír még, ha a baltimore-i iskolához hasonlóan nálunk is helyet kapna az oktatásban a meditáció és a relaxáció?  

Eszembe jut egy Zrínyi Miklóstól származó idézet, ami így szól: „imé kiáltok, imé üvöltök: hallj meg engem, élő magyar , ihon a veszedelem, ihon az emésztő tüz!” Ez olyan kiáltás, ami tényleg a szívem mélyéből fakad. Nagyon nagy baj, hogy hagyjuk a gyerekeinket belesüppedni a pszichoszomatikus ártalmakba, a pszichoszomatikus szorongásból fakadó mindenfajta bajokba.

A gyerekek 60 százaléka szorong az iskolában, állandó teljesítmény- és tanulási zavarokkal küzdenek. Ehhez jön a bullying, az iskolai zaklatás, aminek ugyancsak megvan a maga eredője.
Mi is a zaklatásnak a pszichológiája?

A félelem úgy akadályozza meg a kétségbeesést, hogy az illető maga támad. Előbb támad, mint ahogy őt támadják. Megelőzi a támadót azzal, hogy ő maga lesz a támadó. Ez mind ide vezethető vissza. Szorongok, tehetetlen vagyok, agresszív leszek, aminek következtében regresszió következik be, hanyatlik a viselkedéskontroll. A stressz miatt ilyen kóros körök és mechanizmusok lépnek működésbe, amelyek ártani fognak a gyerekeinknek. Mire fölnőnek szorongó, bizonytalan, önbizalom-hiányos emberekké válnak.

Hogy lehet ezt a folyamatot visszafordítani?

Nem győzöm mindig elmondani, hogy a gyerekekben azt kell megerősíteni, hogy mi az, amire képesek. Vannak varázsszavak, amelyeket a pedagógusoknak – tisztelet a kivételnek – sokkal gyakrabban kellene használniuk. „Képes vagy rá!”, „Meg tudod csinálni!”, „Megy ez neked!”, „Csináld csak, nem baj, ha most nem jó!”. Ezek valahogy nehezen jönnek ki a pedagógusok száján – ellentétben a kritikával. Felnőttként is agyonkritizáljuk a másikat, ahelyett, hogy dicsérnénk, biztatnánk egymást. Ha az ember azt az üzenetet kapja, hogy képes vagy rá, az szárnyakat ad.

Egymás kritizálása mellett a túlzott önkritika is lehet káros. Dr. Almási Kittivel készült interjúnkban erről többet is megtudhatsz.
Tudna erre példát mondani?

Mikor iskolába mentem kicsit diszlexiás voltam, problémáim voltak az írással, olvasással. Problémásnak tartottak és leírtak. Átkerültem aztán egy másik iskolába, ahol a tanító néni tárt karokkal fogadott. Azt mondta ügyes vagyok, okos vagyok és örül, hogy velük fogok tanulni. Attól a pillanattól fogva, hogy ezt rám sugározta, én egész életemben kitűnő tanuló voltam és szerettem tanulni. Megerősítettek, megbíztak, hittek bennem.

Az én személyes élettapasztalatom is azt mondja, nem vagy hátrányos helyzetű, csak addig, amíg rád rakják a bélyeget, a stigmát. Ha azt rakják rád, hogy ügyes és okos vagy, akkor az a bizalom egész életre szárnyakat tud adni az embernek. De mi egy bizalomvesztett nemzet vagyunk, nem tudunk igazán bízni és hinni, és ha az emberben a hit, a remény, a szeretet képessége, a bizalom sérül, akkor szárnyaszegetté válunk.
A bizalom lenne tehát a kollektív boldogságunk kulcsa?

Muszáj lenne ezt megtanulnunk átadni egymásnak. Aki tud bizalmat adni, az tud felelősséget vállalni, és elköteleződni. Ez az identitásunknak a három legfontosabb forrása. Aki ezt a hármat tudja, az felnőtt. A magyar népességnek a jelentős része még oda se jutott, hogy felnőtt legyen. Adni nem tudunk, de kapni akarunk. Ebből következik, hogy egymásnak se boldogságot, se bizalmat adni nem tudunk, és aztán persze, hogy boldogtalanul vergődünk.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Fotó forrás: itt, itt és itt

Szólj hozzá!

Szabó Eszter Judit

Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest