Irigykedés helyett a saját utunkat járni – interjú Dr. Almási Kittivel

Szerző: | 2017. 08. 02. | Social&Smart | Olvasási idő: 13 perc

Kis túlzással „felrobbantotta” az internetet egy korábbi cikkünk, amelyet Dr. Almási Kitti, Irigység, gúny, kibeszélés című előadása nyomán közöltünk. A klinikai szakpszichológus szerint nem véletlen, hogy ennyire érdekli az embereket ez a mindannyiunk életét megnehezítő jelenség, amire a fiatalabb generáció lelkét is jobban fel kellene készíteni – magunkról nem is beszélve… De miért lesz valaki irigy? Miért jellemző ránk, magyarokra olyan nagyon ez a „dögöljön meg a szomszéd tehene is” attitűd? Tényleg irigyebbek a nők, mint a férfiak, vagy ez is csak egy sztereotípia? Hogy fordíthatjuk a saját javunkra az irigységünket? Interjú.

Mitől lesz valaki irigy, mi az eredője annak, ha valaki irigyebb személyiség? Vannak erre az attitűdre hajlamosító tényezők?

Az irigység alapvetően azzal kapcsolatos, hogy magadról mit gondolsz. Majdnem mindenkinek van egy reális és egy ideális énképe. Mindig nagy kérdés, hogy mekkora távolság van a kettő között, és ennek függvényében több úton is elindulhatunk. Ha valakinek a reális énképe közel van az ideálishoz, az azt jelenti, hogy majdnem olyan, mint amilyen lenni akart, majdnem ott tart, ahol tartani akart. Ez az illető akár meg is pihenhet. Ha a kettő közötti távolság optimális, akkor az ideális állapot elérhető távolságon belül van, ami motiválttá tehet minket, azaz cselekvésre ösztönözhet. Ez egy nagyon jó, az aktivitás irányába mutató állapot.

És van a harmadik út, amikor a kettő – vagyis a reális és az ideális énkép – közötti távolság óriási, már-már áthidalhatatlan, amikor azt érezzük „a büdös életben nem fogom ezt elérni, akkor sem, ha belegebedek.” Ez az utóbbi táptalaja lehet az irigységnek, mert amikor azt érezzük, hogy nem tudjuk elérni a céljainkat, akkor hajlamosak vagyunk az okokat a környezetünkben keresni, a körülményeket hibáztatni. A politikai helyzettől a csillagálláson át mások előnyösebb helyzetéig sok mindenre áttolhatjuk ilyenkor a felelősséget, hogy aztán azt hangoztassuk: „Nem én tehetek róla”, „Ez van”, „Ebbe bele kell nyugodni”. Így felmenthetjük magunkat.

Mi ennek a társadalmi vetülete? Mi magyarok, miért akarjuk mindig a szomszéd tehenét is „holtan látni”?

Azt látom, hogy nem bízunk saját magunkban… Az önmagába vetett hit nagyon kevés emberben van meg. A szocializáció során ezt szépen lassan kiölik belőlünk: az oktatási rendszer nem arra neveli a gyerekeket, hogy bízzanak magukban, és keressék meg azt, amiben tehetségesek. Sajnos sokkal jellemzőbb a hibákra és hiányosságokra fókuszáló szemlélet, aminek az a következménye, hogy már nagyon korán kialakul az emberekben a kudarctól való félelem, az „úgysem vagyok rá képes” attitűd.

Ugyanakkor azok a gyerekek, akik támogató környezetben nőnek fel, és úgy szocializálódnak, hogy a kitartó, alázatos munka meghozza gyümölcsét, nem tartják elképzelhetetlennek a már említett, ideális állapot elérést – csak éppen reálisan látják magukat és a céljaikat, ennek megfelelően azokhoz hozzárendelnek akár 10-15 év munkát, jó adag kitartást és szorgalmat is.

Ha a célomat nem tartom elérhetetlennek, és reálisan fel tudom mérni, hogy annak érdekében keményen kell küzdenem, végig kell járnom egy ranglétrát, akkor az erőt és kitartást adhat, amiből az következik, hogy nem irigykedni fogok, hanem a saját utamat járom.

Fotó: Nánási Pál

Ehhez – főleg manapság – tényleg nagyon sok kitartásra van szükség… Nehéz dilemma, amikor az álmainkat a biztos megélhetés érdekében kénytelenek vagyunk feladni…

Ez így van. Ha viszont menet közben feladom, akkor érthető módon frusztrálni fognak azok az emberek, akik eljutottak oda, ahova én szerettem volna, akinek sikerült valami, ami nekem nem – és ezt a valakit emiatt utálni fogom. Ez a tapasztalás szintén lehet az irigység eredője, ami kéz a kézben jár a kibeszéléssel vagy a rosszindulattal. Ezek ugyanis a frusztrációnkból eredő feszültségcsökkentés eszközei – értelme nem sok, viszont információértéke annál több van.

Mert – ahogy az előadásából is kiderült – „amikor kibeszélünk másokat, magunkról beszélünk”?

Ha elég tudatosak vagyunk ahhoz, hogy kódoljuk ezt az üzenetet, akkor az irigységünknek akár önismereti hozadéka is lehet, ami segíthet megfejteni, hogy amikor másokat kibeszélünk, vagy másokra irigykedünk, akkor az rólunk is szól. Ha ezzel van bátorságunk szembenézni, és ebben az irányba elindulni, akkor az adott esetben a saját céljainkhoz is közelebb vihet minket.

A felnőttekről még csak-csak el tudjuk képzelni, hogy ilyen konstruktívan és tudatosan szembenéznek a gyengeségeikkel, de mi a helyzet a gyerekekkel? Az irigységük nem ritkán csúfolódásba, online, vagy offline bullyingba torkollik. Hol van ilyenkor a felnőttek felelőssége?

Én azt gondolom, szülőként a legnagyobb felességünk abban van, hogy mi hogyan viselkedünk egy adott helyzetben. Mindenkit ér kritika, vagy bántás, és amikor ezt történik, akkor a gyerek pontosan látja, hogyan reagálunk. Amikor velem ilyen történt – és erre sajnos az utóbbi időben volt is példa – órákat beszéltünk erről a gyermekeinkkel. Érdemes ilyenkor közösen átgondolni, hogy mi az, amit a minket ért kritikából érdemes meghallani. Mi az a szint, ameddig el lehet menni? Mi az a konfliktus, amibe még érdemes beleállni? Ezek olyan kérdések, amelyek a felnőttek számára is sokszor komoly fejtörést okoznak. Teljesen érthető, ha ezeket a helyzeteket egy gyerek nem képes reálisan felmérni, helyesen megítélni, higgadtan kezelni. A gyerek azért is gyerek, mert bizonyos megoldókulcsokkal még nem rendelkezik, nem olyan széles a repertoárja, pillanatok alatt kerülhet olyan helyzetbe, amire nincsen fölkészülve. Ezért is fontos, hogy ezekben a szituációkban példát mutassunk, és felvértezzük őket ezekkel a megküzdési stratégiákkal.

Ezek szerint van az a pont, amikor a felnőtteknek be kell avatkozni a gyerekek konfliktusaiba?

Életkor és személyiségfüggő, hogy milyen szinten kell segítséget nyújtani, de én azon az állásponton vagyok, hogy igen, van az a pont, amikor szülőként közbe kell lépni.

A gyerekek sokkal gyorsabban kerülhetnek sarokba szorított állapotba, ezért is fontos, hogy a szülő hallja meg a gyereke segélykiáltását, és ha otthon, együtt sem találják a megoldást, akkor – például egy iskolai konfliktus esetén – be kell menni és meg kell tenni a szükséges lépéseket.

Nyilván élethelyzetektől is függ, hogy kivel és hogyan lehet megtalálni a megoldást, de a gyereknek azt kell éreznie, hogy – amennyiben erre van igénye – akkor számíthat a segítségre. Ebbe a segítségnyújtásba a pszichológus bevonása is beleférhet, ami a feszültség elvezetésében rengeteget tud jelenteni.

Konkrétan hogyan tudjuk segíteni a gyerekeinket abban, hogy később, felnőttként is megállják a helyüket a mi konfliktusoktól és irigységtől egyáltalán nem mentes társadalmunkban?

Azt gondolom, hogy amit szülőként a gyerekeinkért leginkább tehetünk, az az, hogy minél előbb beíratjuk őket egy olyan közösségbe – például egy pszichodráma vagy más önismereti csoportba – ahol megtanulnak dolgozni az érzelmeikkel, a felgyülemlett feszültséggel, és elsajátíthatják annak a képességét, hogy adott helyzetekben hogyan tudnak kiállni magukért. Ez a fajta ventillációs lehetőség hosszú távon óriási támogatást jelenthetne a gyerekeknek az érzelmi intelligencia kialakításában, és talán mindenkinek jobb lenne, ha az erkölcstan mellett ez is kötelező része lenne az oktatásnak. Amíg ez nincs így, érdemes alternatív lehetőségek után nézni, elég sok ilyen van már.

Az irigység témája kapcsán – függetlenül attól, hogy fiatalabb vagy érettebb generációról van szó – megkerülhetetlenek a közösségi oldalak. Ha valahol, akkor ott aztán nagyon nehéz nem irigyelni egymás életét – mindenki boldog, házasodik, nyaral, stb. Azon felül, hogy jelentkezzünk le a Facebookról, mit lehet még tenni annak érdekében, hogy ezt a nagyon torz szűrőt ne a számunkra elérhetetlennek tetsző, és ebből következően szörnyen frusztráló érzések gyűjtőhelyeként értelmezzük?

Ahogy nagyon sok más esetben, itt is célravezető lehet, ha magunkból indulunk ki. Ha valakinek van Facebook oldala, amin megoszt dolgokat, akkor, ha azt végigpörgeti, és őszintén magába néz, nyilván ő maga is látja, hogy az mennyire ad reális képet: itt jellemzően nem a bukásainkról, hanem a sikereinkről kommunikálunk, nem a legrosszabb képet tesszük ki, hanem azt, ami a legjobb lett, és így tovább.

Ugyanakkor a Facebookkal kapcsolatban tényleg fontos látni, hogy egy rendkívül veszélyes felület, amelyet minden esetben érdemes fenntartásokkal és mértékkel kezelni. Ezt a terápiákon is tapasztalom, ahol nagyon kontrasztosan kirajzolódnak a közösségi terek torz körvonalai.

Tudná ezt konkretizálni?

Ez a felületet sokan arra használják, hogy erőt mutassanak a környezetüknek, még akkor is, amikor gyengének érzik magukat: bizonytalanok és valamiféle megerősítésre vágynak. Annak érdekében, hogy ezt megkapják, kitesznek valamit, de nem számolnak azzal, hogy az a kép másokat bosszanthat, vagy frusztrálhat. Ha egy ilyen törékeny lelki állapotban, amikor gyengék vagyunk, és megerősítésre vágyunk, de dicséret helyett negatív visszajelzést kapunk, rendesen meg tud reccsenni az ember önértékelése. Ez a folyamat pedig pillanatok alatt be tud fordulni egy olyan spirálba, ahonnan nagyon nehéz visszajönni.

Minél inkább kiteszed magad valahova, minél többet osztasz meg magadról, az életedről, a gondolataidról, annál inkább vetítővászon vagy mások indulatai számára.

Ez még egy érett, megfelelő önismerettel rendelkező ember számára is komoly kihívást jelenthet. Gondoljunk csak bele, hogy mi történik akkor, amikor egy ebben rutintalan fiatal szembesül a kíméletlen kritikaáradattal – komoly veszélyt jelenthet rá nézve. Ráadásul ilyenkor számolni kell azzal is, hogy a személyesen elszenvedett, 4-6 szem között történő sérelmekkel ellentétben a Facebook-on nagyon sok tanúja van egy-egy ilyen esetnek. Sokan egyébként is összeomlanak a tudattól, ha rosszat gondolnak, vagy mondanak róluk, a közösségi média pedig – profiljából adódóan – ennek veszélyét hatványozottan magában hordozza.

A nők tényleg irigyebbek, vagy ez is csak egy sztereotípia?

Evolúciós szempontból a domináns hímekért való küzdelem napjainkba is létező jelenség, és ezt a harcot egyre kiélezettebbnek látom: a nők nagyon gyorsan felmérik a rivális nőstényeket a környezetükben, és potenciális veszélyforrásként tekintenek egymásra. Ez már önmagában egy versenyhelyzet, de ha a „konkurens” nő még ráadásul valami olyat képvisel, ami az illetőnek nincs, az nagyon gyakran, szinte az automatizmus szintjén tudja kiváltani az irigységet. Az igazsághoz ugyanakkor hozzátartozik, hogy a nők egymás között remekül megvannak, támogatják és erősítik egymást, egészen addig a pontig, amíg meg nem jelenik a színen egy férfi…

Hogyan viszonyul az irigység az őszinteséghez? Mikor érdemes beleállni egy olyan konfliktusba, ami bántja az igazságérzetünket, és hol húzódik az „engedd el” határvonala?

Nehéz általánosságban válaszolni. Ha egy szerettünket bántják, ott nem kérdés, hogy ki kell állni érte, illetve a végtelenül ellenséges, és valakinek a teljes személyiségét sértő megnyilvánulásokat szerintem akkor sem érdemes szó nélkül hagyni, ha az a valaki, aki mondja, közel áll hozzánk, a barátunknak tartjuk.

Az ilyen helyzetekre – vagyis akkor, amikor a jelenlétünkben valakiről méltatlan stílusban beszélnek mások – olyan szemmel érdemes nézni, hogy ha nincs jelen az illető, akkor őt abban a helyzetben mi képviseljük. El lehet fogadni, ha valakinek más a véleménye, de azt nyugodtan el lehet mondani, hogy én azt nem tolerálom, ha egy általam szeretett, vagy kedvelt emberről ilyen stílusban beszélnek.

Ezeket a határokat mindig érdemes meghúzni, és ahogy sok más esetben, ilyenkor is célszerű magunkból kiindulni, és feltenni magunknak a kérdést: te fordított helyzetben mit várnál el, ha azt hallanád, hogy valaki csúnyákat mond rólad? Egy ilyen helyzetben azt várd el magadtól is, amit másoktól várnál akkor, ha rólad lenne szó.

Fotó: itt, itt és itt

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This