Ismered Jancsi és Juliska történetét? Hát Csipkerózsikáét? És azt tudod, hogyan választották ki a keresztnevedet a szüleid, vagy hogy hogyan ismerkedtek meg a nagyszüleid? Nem? Pedig ezek a történetek is legalább ugyanolyan fontosak, mint azok a híres mesék, amiken generációk nőnek fel. Dr. Kádár Annamária „Az én mesém. A reziliencia, a rugalmas alkalmazkodóképesség kialakítása gyermekkorban” című Pszinapszis előadásában beszélt arról, milyen hatalmas erőforrást jelenthet egy gyerek életében, ha ismeri a saját történetét, életmeséjét.

Kádár Annamária

„Ha képileg akarjuk megfogalmazni, mit is jelent a reziliencia, a személyiség rugalmas alkalmazkodóképessége, képzeljünk el egy gumit, amit széthúzunk, és ami aztán visszapattan az eredeti alakjába.” – mondja Dr. Kádár Annamária. „A reziliencia azt jelzi, hogy a rengeteg krízishelyzetben képesek vagyunk-e úgy helytállni, hogy utána visszanyerjük az eredeti állapotunkat. Ezt a képességet már gyerekkortól folyamatosan alakíthatjuk.”

Reziliencia az ikertornyok árnyékában

Egy 2001-ben végzett kutatás során Marshall Duke és Robyn Fivush pszichológusok ötven, kisgyermeket nevelő amerikai családot látogattak meg. Megnézték, miről beszélgetnek a családok ebéd, vacsora közben, majd feltettek a gyerekeknek húsz kérdést arra vonatkozóan, tudják-e, hol ismerkedtek meg a szüleik, vagy hol járt iskolába a nagypapájuk – vagyis csupa olyan dolgot, amit a gyerek magától nem tudhatott, csakis akkor, ha valaki, lehetőleg többször, már elmesélte neki. Duke-ék érdekes összefüggésre bukkantak: azt találták, hogy azoknak a gyerekeknek, akik többet tudtak a családjuk történetéről, magasabb volt az önbecsülésük.

Ugyanazon év szeptemberében összedőltek az ikertornyok, és a tragédia árnyékában a kutatók éltek a lehetőséggel, hogy ismét ellátogassanak ezekbe a családokba, hogy megnézhessék, hogyan kezelik a gyerekek a traumát. Az összefüggés pedig ismét fennállt:

azoknak a gyerekeknek volt a legmagasabb szintű a rugalmas alkalmazkodóképessége, akik jól ismerték a családjuk történetét.

Az én mesém

„A reziliencia kialakításának négy faktora van, ezek közül az egyik, talán a legfontosabb egy jól strukturálható, minőségi időélmény a gyerek életében.” – mondja Dr. Kádár Annamária. „Amikor időélményről beszélek, akkor igazából a történetről beszélek, az én mesémről mesélek, arról, hogyan tudom meghatározni magam, hogyan tudom egybeépíteni a saját élettörténetemet. Aközben, hogy egy gyereknek elkezdek történeteket mesélni, akár a dédszüleiről, akik már nem élnek, akár a nagyszülőkről, megteremtődik benne az, amit a kutatók intergenerációs énnek hívnak, vagyis hogy nem csak én vagyok egyedül a nagyvilágban, hanem van mögöttem egy történet, egy életmese, vannak hasonló helyzetek az előttem levők életében is.”

Nem mindegy azonban az sem, hogyan meséljük el a gyereknek ezeket a történeteket. A kutatók háromféle narratívát különböztetnek meg: az egyik az emelkedő (amikor egy negatív pontból jutunk el egy pozitívba), a másik az ennél sokkal gyakoribb ereszkedő (amikor a pozitívból a negatív felé halad a történet) – egyik sem ideális. Ami igazán támogatja a gyermeket, az az úgynevezett oszcilláló narratíva, ami a népmesék modellje alapján épül fel: történnek rossz dolgok, de utána mindig történik valami jó is.

Amikor nagypapa megcsalta nagymamát – mesélni, de hogyan?

„Nagyon fontos az, hogy a negatív eseményeket is mesélhetővé kell tenni.” – szögezi le Dr. Kádár Annamária.

„Ne csak a pozitív, sikeres történetek legyenek benne a mesékben, hanem akár az is, ha a gyerek megijedt egy kutyától, vagy elesett, mert ez az újramesélés a negatív élmények feldolgozásának az egyik legjobb módja.”

Dr. Kádár Annamária ezért azt javasolja, ne „cenzúrázzuk” mesélés közben a családi történeteket, ne legyenek családtagok vagy események, akiket ilyen-olyan okból kihagyunk. Természetesen a gyerek életkori sajátosságait figyelembe véve, de mesélnünk kell a család „fekete bárányairól”, vagy a családi titkokról is.

Megírni a gyerek saját életmeséjét

„Ezek a történetek lassan, hömpölyögve, lépésről lépésre építődnek fel.” – hangsúlyozza Dr. Kádár Annamária. „Elkezdjük mesélni séta, kirándulás közben, vagy a családi ünnepeken. Elkezd megíródni a gyerek saját története, úgy, hogy előtte benne van az ősök története, ami óriási erőforrás. Ahogyan az is, ha konkrétan megírjuk a gyerek saját életmeséjét.”

Sokan úgy gondoljuk, biztosan az összes eseményre emlékezni fogunk, és még tíz év múltán is képesek leszünk majd feleleveníteni minden apró részletet – de tévedünk. Jó példa erre a gyerekszáj típusú mondatok sorsa: azt hisszük, sosem felejtjük el a gyerek egy-egy jó kis mondatát, de jellemzően csak azok maradnak meg, amiket többször is felidézünk, elmesélünk neki vagy a családnak, a többi pedig feledésbe merül.

„Szülőként az egyik legfantasztikusabb erőforrás, amit adhatunk a gyereknek az, ha leírjuk a történetét.

Ezt megtehetjük fotóalbumok segítségével, írhatunk kis összefoglalókat minden évről, vagy akár hónapról, egészen a gyerek felnőtté válásáig.” – javasolja Dr. Kádár Annamária. „Persze, ha 18 éves korában odaadjuk ezt a gyűjteményt, nem várhatjuk egy serdülő gyerektől, hogy beszalad a szobájába, és két napig zokog azon, hogy milyen csodás ajándékot kapott. De amikor majd elköltözik, egyetemre megy, gyerekei lesznek, vagy már nem lesznek ott a szülei az életében, nagyon erős kapaszkodót jelent, hogy egyszer valaki leírta az ő meséjét.”

Rendet teremteni a káoszban

A rugalmas alkalmazkodóképesség kialakításának másik nagyon fontos faktora a jól strukturálható, megbízható környezet a gyerek körül.
„A gyereket úgy kell elképzelni, mint egy földönkívülit, aki itt rekedt használati útmutató nélkül, nem igazán érti a világ rendjét, hogy mi mi után következik, és ebben nagyon nagy segítségére vannak a rítusok, a szertartások, a megszokott dolgok, a kapaszkodók, amik valahogy összerendezik a világot. A mese, a történet mindig rendet teremt a káoszban.” – mondja Dr. Kádár Annamária.

A rítusokat, szertartásokat mindig a család életritmusa alapján célszerű kialakítani. A legtöbb család életében jellemzően a reggelek azok, amik rohanással, készülődéssel telnek, így nem igazán alkalmasak beszélgetésre, közös élményekre; érdemes azokat inkább estére időzíteni, amikor már mindenki lecsendesedett.

„Ami nagyon fontos a gyerek életében, az a nap eseményeinek elmesélése.” – vallja Dr. Kádár Annamária. „Már kora gyerekkortól kezdve visszamesélhetjük a gyereknek a napját, akár a legbanálisabb cselekvéseket is, hiszen neki nincs önéletrajzi emlékezete, nem igazán érti, hogy a különböző események hogyan kapcsolódnak egymáshoz.

Ha szülőként estéről estére, az ágya szélére ülve mesélek, ezzel a későbbi szülő-serdülő beszélgetések bizalmas légkörének alapjait teremtem meg.”

Az elég jó szülő

A reziliencia kialakulásához szükséges harmadik fontos dolog a jól követhető, stabil, kiszámítható kapcsolat a gyerek életében.
„Amikor kapcsolatról beszélünk, akkor korántsem tökéletes kapcsolatról gondolkodunk, ami a nagykönyvben leírtak szerint működik, hogy mindig rendelkezésre állunk, mindig ott vagyunk.” – hangsúlyozza Dr. Kádár Annamária. „Éppen ellenkezőleg, életszagú kapcsolatokról beszélünk, amelyekbe beleférnek tévedések, kudarcok. A tökéletlen kapcsolathoz hozzátartoznak azok a történetek, emlékek, amiken később akár nevetni is tudunk, és akár mesélhetővé is tudjuk tenni.”

A negyedik tényező pedig nem más, mint a jól követhető minta. A gyerekek rengeteg mintából tanulnak, és sokszor nehéz pontosan nyomon követni, mi az, amit utánozni fognak. Dr. Kádár Annamária szerint

a mintaadás folyamata nem arról szól, hogy a szülőknek kizárólag pozitív példát kell mutatniuk – el kell fogadnunk, hogy lesznek olyan élethelyzetek, amikor nem állunk majd a helyzet magaslatán.

Még egy (négy) dolog, amit számításba kell vennünk

„Mint mindennek, a rugalmas alkalmazkodóképességét fejlesztésének is vannak határai, korlátai.” – mondja Dr. Kádár Annamária.
”Létezik egy olyan érzelmi és kommunikációs tipológia, ami bár sarkítva fejez ki bizonyos tényezőket, mégis nagyon jó eligazodási pontot jelent. David W. Merrill PhD. és Roger H. Reid MA. 1981-es Personal Styles and Effective Performance című könyvében négy kategóriába sorol minket. A szociális stílusok között ugyanis elég nagy különbség van abban, hogy mennyire tudnak stresszhelyzetekhez alkalmazkodni. Ez a személyiségmodell külső viselkedési jegyekre fókuszál, a valóság természetesen sokkal tágabb, mint hogy ebbe a négy típusba belesorolhatnánk az összes szülőt és az összes gyereket. De egy kicsit talán mindenki magára, vagy a gyerekeire ismerhet, és láthatja, hol vannak a fejlesztési korlátok.”

A négy típus a következő:

1. Promováló (promoter) típus

A promoter típus igazi minden lében kanál, nyüzsög, mozog, beszél. Számára soha nem nehéz társas kapcsolatokat teremteni, gond nélkül elbeszélget egy buszmegállóban a mellette állókkal, lételeme, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljön másokkal.
A promoternek általában három nagy problémája van: szalmaláng típus, aki nagy lendülettel belevág mindenbe, ám nagyon könnyen megunja a dolgokat, és rengeteg nyitott történet van az életében. Jellemzően gondjai vannak az idő és a pénz kezelésével is.

Egy promoter személyiség rengeteg váratlan helyzetbe kerül, de mindig magas lesz a rezilienciája. Gyerekként könnyű temperamentumú, könnyen beilleszkedik, könnyen megtalálja a hangot, mindig talpra esik, rengeteg életmeséje van. Ő az, aki megszervezi a csoportos lógást az oviból, aki folyamatosan aktív, akinek nagyon nagy a rugalmas alkalmazkodóképessége, de éppen ezért rengeteg kockázatos tevékenységbe belemegy.

2. Elemző (analyzer) típus

Az elemző típus minden, ami a promoter nem – a jelszava: rend, csend, fegyelem. Mindig időben ott van mindenhol, és spórol, mert nem nyugodt, ha nincs tartaléka.
Egy elemző gyerek nehezebben fejezi ki az érzelmeit, nem szeret szerepelni. Ő az, aki az óvodában egy sarokban ül, és legózik. Nem szereti a túl nagy felfordulást, zajt, nagyon sok idő kell, amíg komfortosan érzi magát egy szituációban. Általában az ilyen gyerekek szoknak be legnehezebben az oviba, ők a „lassan felmelegedő” típusú gyerekek.

„Szülőként hiba azt gondolni, hogy egy elemző gyerek akkor lesz reziliens, ha tolom előre, hogy menj, ismerkedj, ott egy csomó gyerek, találd fel magad. Az elemzők számára nehéz az alkalmazkodás.” – hangsúlyozza Dr. Kádár Annamária.

3. Kontrolláló (controller) típus

A kontrolláló típus általában azzal válik népszerűtlenné egy társaságban, hogy nagyon nyersen megmond dolgokat, és ez már gyerekkorában is így van. Ő az, aki beszólogat akár egy családi vacsorán is, igazi „bulldózer” típus, aki nem is akar populáris lenni, csak megy előre. Ha elköteleződik valami iránt, olyan, mint egy védőügyvéd, megmondja, kimondja, elintézi, nincsenek akadályok – ám ennek gyakran a kapcsolatai látják kárát. A reziliencia szempontjából akkor tud jól teljesíteni, ha akar rugalmasan alkalmazkodni.

4. Fenntartó (supporter) típus

A fenntartó típus az „igazi Teréz anya”, aki mindent és mindenkit meg akar menteni, folyamatosan odafigyel másokra. Ő az, aki mindig összegyűjti, megvendégeli a családot, nem mehetünk el tőle anélkül, hogy ne csomagolna nekünk valamit. Nagyon nehezen mond nemet, ezért könnyű őt kihasználni. A folyamatos segítés már gyerekként is központi motívuma. Reziliencia szempontjából mindig a többiekhez alkalmazkodik, soha nem magát helyezi előtérbe.

„Természetesen senki nem tiszta típus, ám ha szülőként eltűnődünk, hová tartozik a gyerek, és kire üthetett, fontos látnunk azt is, hogy nem lehet ‘átnevelni’.” – szögezi le Dr. Kádár Annamária.

„A nevelésnek a ráhangolódásról kell szólnia, nem arról, hogy neveljem a gyereket valamivé, ami nem ő.

A rugalmas alkalmazkodóképességre is érvényes az a gondolat, amit Watzlawick mondott: velem sincs minden rendben, veled sincs minden rendben – és ez így van rendben.”

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Fotó: itt és itt

Szólj hozzá!
Herendi Kata

Herendi Kata

Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.
Herendi Kata

Pin It on Pinterest