„Nincs annál fontosabb, hogy legyen egy férfi,  akit szerethetek”. „A szerelem «a megfelelő férfival» megóv attól, hogy magányosnak, vagy elhagyatottnak érezzem magam.” „Pont attól vonzó és izgalmas számomra, hogy olyan kiszámíthatatlan – egyébként sem bírom az unalmas férfiakat.” Ha valaki gyakran ismételgeti ezeket a mondatokat, akkor nagy a valószínűsége, hogy egy olyan emberrel van dolgunk, akinek az életében a  szerelem és a fájdalom kéz a kézben járnak. Ők azok az érzelmi függőségben élő személyek,  akik a végsőkig képesek kitartani egy kapcsolatban – akkor is, ha ez már túlmutat a józan ész határain.  Bakó Eszter, a JólÉlek Pszichológiai Alapítvány pszichológusa eddigi tapasztalatai alapján összefoglalta, hogy milyen mozgatórugók és mintázatok formálják a visszatérő, ismétlődő életeseményeket, a zátonyra futó, és/vagy folyamatos feszültségtől vibráló párkapcsolatokat.

Pszichológusként azt tapasztalom, hogy a kapcsolatfüggőség témája – színes, szenvedélyes, érzelmes szerelmi történetek formájában – gyakran felbukkan a konzultációkon: hétről hétre, ülésről ülésre eszkalálódva, olykor (látszólagos) fordulópontokat mutatva rajzolódik ki egy-egy ilyen dependens kapcsolattal átitatott élettörténet.

Bevallom, nekem is  időbe telt, mire tisztábban átláttam azokat a bonyolult dinamikákat és mozgatórugókat, amelyek kapcsolatfüggő, (jellemzően női) klienseim magánéleti történéseinek hátterében állnak.

Ahogy egyre mélyebben vizsgáltam a témát, nyilvánvalóvá vált, hogy nincs ebben semmi meglepő: az érzelmi függőség nem „szimpla” konfliktusok és (normatív) krízisek egymásutánja, hanem egyedi mintázatot és élettörténeti hátteret mutató, komplex együttes.

Nők, akik túlságosan szeretnek

Robin Norwood: “Nők, akik túlságosan szeretnek” (Women who love too much) című könyve mélyrehatóan és érzékletesen járja körül az érzelmi függőség témáját. Ezt a függőséget a szerző a „túlságosan szeretés” kifejezéssel illeti, és az érzelmi függőséget meghatározott gondolatok, érzések és cselekvések egyedi mintázataként írja le, ami meglátása szerint jellegzetes családi háttérben tapasztalt dinamikákra adott válaszként fejlődik ki.

Az érzelmi-kapcsolati függőség súlyosságát és az egyén életére gyakorolt hatását ő a „nyilvánvalóbb” függőségekhez (pl. drog, alkohol, evés) hasonlítja, egyúttal megállapítja: „az érzelmi függőség nem olyan, mint egy betegség, hanem az egy betegség”. 

Ezt a véleményt eddigi tapasztalataim alapján én csak megerősíteni tudom. Pszichológusként gyakran dolgozom olyan kliensekkel, akik hullámhegyekkel és völgyekkel teli, ismétlődő kapcsolati mintázatokban sodródnak, rendkívüli szenvedélyek és ragaszkodás közepette élik meg kapcsolataikat, ami azonban távol esik a beteljesült szerelem biztonságos és békét adó érzelmi közegétől.

Márpedig a szerelemért meg kell szenvedni

Ez egyáltalán nem biztos, mégis, ez egy teljesen elfogadott állítás – legalábbis ami a mi kultúránkat illeti.

A rádióban szóló dalok, a verseskötekben olvasható költemények is abban erősítenek meg minket, hogy a szerelem, a szenvedély és a szenvedés egymással szükségszerűen együtt járó érzelmi állapotok, és aki a szerelmet választja, annak többnyire a szenvedésre is igent kell mondania.

Ez nagyon sokszor valóban így van: az érzelmi  fájdalom tudatos megélése és elfogadása sok esetben szükséges az elengedéshez, továbblépéshez. Egy fontos ügyért, emberért, kapcsolatért való küzdelem, munka is együtt járhat a szenvedéssel. A szenvedés az élet része.

De miről ismerhetjük fel, hogy az érzelmi fájdalom, amit éppen átélünk, egy fejlődési folyamat része, vagy éppen ellenkezőleg: egy önsorsrontó, függőségi dinamikában erodálódunk?

Ha ez utóbbira gyanakszunk, akkor a szenvedésre való nemet mondás (illetve annak szándéka) a függőségből való gyógyulás első lépése. Ugyanakkor egy hosszú gyógyulási folyamat kezdete is, mely során sok mindent kell „a helyére tenni”, tudatosítani, megélni és megérteni – és még ennél is több dologra kell nemet mondani. Mivel a felnőttkori kapcsolatfüggőség gyökerei jellemzően a múltban keresendők, így az elkötelezett lelki munka, a szembenézés szinte nélkülözhetetlen ahhoz, hogy új testi-lelki áramköröket építsünk ki.

Abban azonban biztosak lehetünk, hogy ezt a sok munkát megéri „beletenni”, hiszen amiért dolgozunk, és amit választunk, az az Élet-, szemben egy érzelmi függőségben tartó kapcsolattal, ami egy lefelé sodró spirál.

De kiből lesz kapcsolatfüggő?

A kapcsolatfüggőség úgynevezett diszfunkcionális családokban felnőtt emberekre jellemző. A diszfunkcionális családok olyanok, ahol  a gyerekek érzelmi szükségletei nem elégülnek ki, jellemzően azért, mert a szülők saját maguk érzelmi problémájával, függőségével, vagy az egymással való folyamatos konfliktusaikkal vannak elfoglalva.

Mivel kisgyermekkorukban  az ilyen családban felnőtt gyerekek nem, vagy hézagosan kapták meg azt a figyelmet, törődést és szeretetet, amire szükségük lett volna, így felnőtt korukban erre a betöltetlen szükségletre úgy reagálnak, hogy úgynevezett vikariáló (behelyettesítő) módon másnak próbálják megadni azt a gondoskodást, szeretetet és törődést, amire ők maguk vágynának.

És hogy miért pont a nők?

A kisfiúk hasonló gyermekkori körülményekre, hatásokra inkább úgy reagálnak, hogy rombolnak és harcolnak, míg a kislányoknál jellemzőbb, hogy a figyelem kedvenc babájuk felé fordul, amelyhez nagyon ragaszkodnak, óvják, etetik, babusgatják- így kifejezve azt, amire valójában vágynak, amire szükségük lenne. Az ilyen háttérrel rendelkező nők felnőttként gyakran viszik tovább ezt a mintát és olyan segítő foglalkozást választanak, ahol aztán hivatásszerűen gondoskodhatnak.

A felnőttkori kötődésekben, érzelmi kapcsolatokban ez hasonlóképpen nyilvánul meg: olyan partnert választanak, akik valamilyen módon szükséget szenvednek.

A kapcsolatfüggők öntudatlanul azonosulnak azzal az észlelt fájdalommal, vagy hiánnyal, amelytől a partnerük szenved.

Valójában azonban saját magukkal azonosulnak ilyenkor. Van, hogy a partner valamilyen mentális betegségben, például depresszióban szenved, kötődésre képtelen, hideg, érzelemmentes, vad, vagy „pusztán”  felelőtlen, netán képtelen az elköteleződésre.

A választás mögött az a kimondatlan és öntudatlan meggyőződés rejlik, hogy  a férfinak szüksége van a segítségre, együttérzésre és bölcsességre annak érdekében, hogy az élete jobb legyen.

Izgalmas és elérhetetlen

Egy kapcsolatfüggő személy – mivel a belső modell szerint nem volt képes  szüleit meleggé és gondoskodóvá alakítani – általában egy olyan érzelmileg elérhetetlen férfit választ, akivel ezt a beteljesületlenséget mintázó élethelyzetet újraélheti. Ez persze tudattalanul történik,

az érintetteknek tudatos szinten az a hite, hogy a kapcsolatot odaadó szeretettel a vágyott, idilli kapcsolattá lehet alakítani.

Ez a kihívással teli élethelyzet izgalmas a kapcsolatfüggők számára, szemben azokkal a férfiakkal, akik már a jelenben is be tudnák tölteni érzelmi szükségleteiket. Ezek a férfiak azonban éppen emiatt tűnnek unalmasnak egy kapcsolatfüggő szemszögéből. (Különben, ha azzal a  férfival lennének, akire vágynak, neki miért lenne szüksége rájuk? Mi maradna az identitásából?) Így történik meg, hogy újra és újra olyan társat választanak, akivel újból átélhetik a küzdelmet, ami nagyon hasonlít ahhoz, amikor a szüleik számára elég jók, értékesek, szerethetőek, segítőkészek szerettek volna lenni.

„Ha elhagysz engem, belehalok…”

Az elhagyatottságtól, elhagyástól való rettegés  szintén  jellemző  a nőkre, akik „túlságosan szeretnek”. Az érzelmi-kapcsolati  függőségben szenvedő nők kétségbeesetten ragaszkodnak párjukhoz. Minden kapcsolatfüggő nő megtapasztalta életében a mély érzelmi elhagyatottságot és a rettegést attól, hogy ez újból előforduljon. A szeretett férfi elvesztése reprezentálja és előhívja azt a mélyben húzódó fájdalmat, amit az elhagyatottság kapcsán a múltban megéltek. Ettől pedig minden erőfeszítésüket latba vetve igyekeznek megkímélni magukat.

A „nőknek, akik túlságosan szeretnek”, szinte semmi sem túl nagy fáradság, túl sok idő, vagy pénz annak érdekében, hogy „segítsenek” a szeretett férfinak (drága ruhákat vesznek, hogy „javítsák az énképét”; drága hobbik finanszírozásában működnek közre; számukra előnytelen helyre költöznek, feladják életüket azért, „mert ő ott nem tud boldog  lenni”; vagy ráíratják a lakásuk felét a férfi nevére, hogy „egyenértékűnek érezze magát”stb).

Mindezen túl a kapcsolat működésének jóval több, mint 50%-áért magukra vállalják a felelősséget, ami azzal magyarázható, hogy  a diszfunkcionális családokban a szülők gyakran gyengék, felelőtlenek, vagy gyerekesek voltak, így a gyerekeknek idejekorán (látszat)felnőtté, felelősségteljessé kellett válniuk.

Ez a szerep egyszerre volt megterhelő és felemelő, hiszen ilyenkor a még fiatal lány saját rejtett erejét fedezhette fel. Ez az oka annak, hogy felnőtté válva gyakran találják  magukat szemben felelőtlen, vagy akár vádaskodó partnerrel.

Alacsony önbecsülés

A kapcsolatfüggő nők legnagyobb részének rendkívül alacsony az önbecsülése, és a legritkább esetben hisznek igazán abban, hogy értékesek és szerethetőek. Ellenkezőleg: abban a hitben élnek, hogy nagy hibák és tévedések felelősei ők, és nagyon sok mindent kell tenniük annak érdekében, hogy mindezt jóvátegyék.

Jellemző továbbá a kontroll rendkívüli igénye: amit ugyanis gyerekkorban megtapasztaltak a családjukban, az a biztonság és védelem helyett az állandó fenyegetettség és érzelmi/fizikai bántalmazás volt. Felnőttkorban az ilyen nők erősnek és segítőkésznek akarnak mutatkozni, megvédve magukat attól, hogy másra szoruljanak. Ebből következik, hogy olyanokkal veszik magukat körül, akiknek segíthetnek – így biztonságban érzik magukat, náluk van kontroll.

Vágy és valóság viszonya

Ahogy a fentiek alapján is kirajzolódik, az érzelmi függőségben élők sokkal inkább vannak  kapcsolatban azzal az elképzelt vággyal, hogy milyen lehetne a kapcsolat, mint annak a realitásával, hogy milyen valójában.

Mivel a kapcsolatfüggő nőknek alig van élményük olyan emberi kapcsolatokról, ahol beteljesültek az érzelmi szükségleteik, és ahol gondoskodtak róluk, marad az álomvilág és a reménykedés.

A kapcsolat, mint „szer”

Egy függő kapcsolat  lefoglalja az egyén tudatosságát, és a fájdalomcsillapító szerekhez hasonlóan a másik személy megerősítő jelenléte tompítja a szorongást és a fájdalmat. Ezzel együtt a kapcsolat elvonja a figyelmet az élet egyéb aspektusairól. Ilyenkor a kapcsolat a drog, amelynek „köszönhetően” a lelkünk mélyén lakozó  fájdalom, üresség, félelem és harag érzése tompul. Minél kínzóbb a kapcsolat, annál inkább el tudja terelni a  figyelmet minden másról – legfőképpen önmagukról.

Partner nélkül elvonási tüneteket tapasztal az illető, melyek közül sok megegyezik a szerfüggőség elvonási tüneteivel: depresszió, alvászavar, pánik, szorongásos rohamok, kényszeres gondolatok, izzadás, remegés.

A tünetek csillapításául pedig kétségbeesetten törekednek rá, hogy visszakapják a partnerünket, vagy keressenek egy újat.

Depresszió vagy hullámlovaglás?

A kapcsolatfüggőségre jellemző egyéb tudatmódosító szerek használata is, mint az alkohol, vagy a drog, de  a túlzott evés is, különösen a cukros ételeké. A depresszióra  való hajlam és az érzelmileg függő kapcsolat hullámvasút-szerű dinamikája ugyancsak érdekes viszonyban állnak egymással: a bejósolhatatlanság, a meglepetések, az egyszer fent, egyszer lent állapotok ironikus módon vonzóak a depresszív hangulati sémával bíró egyén számára (ami amúgy  jellemző a  diszfunkcionális családok gyermekeikre), hiszen kiragadják a jellemzően nyomott érzelmi világából.

Erre a hullámvasútra azonban nagyon drága mulatság jegyet váltani…

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

A cikk, a Jólélek Pszichológiai Alapítvány közreműködésével készült. További, aAlapítvány közreműködésével készült cikkeket olvashatsz itt, ittitt, itt és itt

Fotó: itt, itt, itt és itt

Szólj hozzá!

Bakó Eszter

Hiszek az életminőségünkért való személyes felelősségvállalás és a jó időben meghozott bátor döntések sorsfordító lehetőségében.

Pin It on Pinterest