Annak idején, amikor elkezdtem pszichológiát tanulni, az egyik legjobb dolog az volt, hogy az óráról órára megismert fogalmak mindegyike egy újabb felismerés volt. Mindig olyasmiről hallottam, amit már előtte is éreztem, csak nem tudtam, hogy ennek a jelenségnek neve, sőt, kutatói vannak. A rengeteg „aha-élmény” közül pedig a kognitív disszonancia volt a legnagyobb kedvencem.

Az ember általában szeret úgy gondolni önmagára, mint racionális, logikusan gondolkodó és cselekvő lényre. A valóságban azonban rengeteg olyan dolgot teszünk, ami ellentmond a nézeteinknek, az önmagunkról alkotott képnek, vagy akár a józan észnek is. A kognitív disszonancia az a feszültség, amit az ilyen ellentmondások miatt tapasztalunk meg – és igyekszünk minden eszközzel csökkenteni.

Tudom, hogy rossz, mégis megteszem

Ahogy a fentiekből is látszik, kognitív disszonanciát az élet minden területén, számos helyzetben átélhetünk. Egy különösen szemléletes példája többek között a dohányzás. Egy költséges, egészségre káros szokás, amelyet mégis milliók csinálnak nap mint nap. Ha pedig valaki megkérdezi tőlük, miért, meg is tudják indokolni.

Az orvosok is dohányoznak. A szomszéd bácsi „mezítlábas” cigit szívott egész életében, mégis kilencvenhárom éves, és kutya baja. Napi néhány szál alacsony nikotintartalmú nem annyira ártalmas.

És így tovább.

Egy átlagos napunk során több ezer kisebb-nagyobb döntést hozunk meg. Tehát jó eséllyel átéljük néhányszor, hogy a viselkedésünk, vagy az általunk választott alternatíva nincs maradéktalanul összhangban a vélekedéseinkkel (rágyújtunk, pedig tudjuk, hogy káros). Ilyenkor lép fel a disszonancia, amit kellemetlennek élünk meg, hiszen összhangra, konszonanciára szeretnénk törekedni, és ezt is tesszük, miközben különböző módszerekkel igyekszünk csökkenteni a feszültséget (a szomszéd bácsival és társaival). A kérdés már csak az, milyen áron.

Húsz dollárért

A kognitív disszonancia jelenségét elsőként egy Leon Festinger nevű szociálpszichológus írta le, 1957-ben. Festinger elmélete szerint, amikor kognitív disszonanciát élünk át, hajlamosak vagyunk nem a viselkedésünk, hanem a nézeteink megváltoztatásával csökkenteni a feszültséget (tehát nem a dohányzásról mondunk le a disszonancia hatására, hanem megindokoljuk, miért nem olyan veszélyes).

1959-es klasszikus vizsgálatukban Festinger és Carlsmith monoton, unalmas feladatot végeztettek a résztvevőkkel, majd arra kérték őket, hogy amikor végeztek, mondják azt a kint várakozóknak, hogy szórakoztató, izgalmas feladatot kaptak. Ezért cserébe a kísérlet vezetői egy dollárt ajánlottak.

Ebben a helyzetben minden adott egy igazi, hamisítatlan kognitív disszonancia kialakulásához: attitűddel ellentétes viselkedés (nem mondhatom ki, hogy dögunalom volt a kísérlet), amire elégtelen külső igazolásunk van (mindössze egy dollárt kapunk, és hazudnunk is kell).

A résztvevők végrehajtották a feladatot, és – Festinger várakozásainak megfelelően – úgy oldották fel a kognitív disszonanciát, hogy átértékelték a kísérlet során szerzett tapasztalataikat, úgy kezdtek vélekedni, hogy a vizsgálat a tudomány érdekében fontos, és nem is annyira unalmas, mint inkább kihívást jelentő volt. És mivel ezt mondták a többi várakozónak, valójában nem is hazudtak.

Az utánuk következő kontrollszemélyek egy részét nem kérték meg a kísérlet utólagos népszerűsítésére, egy másik részüket azonban igen, csakhogy mindezt húsz dollárért cserébe. Ennek a két csoportnak a tagjai később már „büntetlenül” bevallhatták maguknak, hogy halálosan unták a vizsgálatot. Náluk nem lépett fel kognitív disszonancia, hiszen egy részüknek nem is kellett az attitűdjeikkel ellentétes nézetet hangoztatni, a másik részüknek pedig elégnek bizonyult húsz ropogós dollár azért, hogy füllentsenek egy kicsit.

Finom volt a légy a levesben, köszönöm

A kognitív disszonanciát gyakran megtapasztaljuk mindennapi fogyasztói helyzetekben is, amikor – Festinger kísérletének alanyaihoz hasonlóan – a viselkedésünk helyett az attitűdünkön vagyunk kénytelenek változtatni.

Az emberek többségére ugyanis az jellemző, hogy ha elégedetlen is a tapasztalataival, inkább nem panaszkodik; nem szólunk az étteremben, ha nem volt finom a vacsora, mert meggyőzzük magunkat, hogy már úgyis mindegy, ahogy a rosszul levágott hajunk sem nő vissza attól, ha ledorongoljuk a fodrászt.

Jennifer Argo és Baba Shiv kutatása szerint az esetek 85%-ában ilyenkor még egy apró hazugság is kicsúszik: biztosítjuk a pincért, hogy életünkben nem ettünk még ilyen jót, vagy elmeséljük a fodrásznak, hogy milyen nosztalgikus és felemelő élmény újra a kisgyerekkori gombafrizuránkkal kilépni az utcára.
A kutatási eredmények szerint ezeket a füllentéseket aztán hajlamosak vagyunk magasabb borravalóval kompenzálni. A kognitív disszonancia mellé, amit ilyenkor átélünk (hiszen olyan dologról nyilatkozunk pozitívan, ami egyáltalán nem volt az), társul egy plusz feszültség amiatt, hogy nem voltunk őszinték. Így a borravalóval – amellett, hogy a disszonanciát csökkentjük – tulajdonképpen a hazugságot is igyekszünk jóvátenni.

Nem a te hibád, hanem az enyém

A kognitív disszonancia „költsége” azonban bizonyos helyzetekben sokkal nagyobb lehet, mint egy bőségesebb borravaló. Hajlamosak vagyunk ugyanis arra, hogy az erőfeszítéseink igazolása érdekében másként lássunk olyan szituációkat, amikben nem érezzük jól magunkat. Ilyen például egy párkapcsolat, amiben csak adunk és adunk, mégis egyre rosszabb lesz, ám nem lépünk ki belőle, mert az erőfeszítéseinket csak azzal tudjuk igazolni önmagunk és mások előtt, ha még elkötelezettebbé válunk.

A kognitív disszonancia kellemetlen érzése tulajdonképpen egy emlékeztető, ami arra figyelmeztet, hogy nem a vélekedéseinkkel összhangban cselekedtünk. Nem mindegy azonban, hogy hogyan értelmezzük ennek a feszültségnek az üzenetét.

Egy másik párkapcsolati példával élve: egy gyakori dilemma, amivel szembetalálhatjuk magunkat az, hogy miközben szerető, együttérző emberként gondolunk magunkra, a partnerünkkel szembeni viselkedésünk nem ezt tükrözi.

Ilyenkor könnyebbnek tűnhet arra gondolni, hogy a partnerünkben van a hiba, és azért viselkedünk így, mert ő az, aki önző, felelőtlen stb. Ez az attitűd azonban (bár enyhíti a kognitív disszonanciánkat) biztosan nem tesz jót a kapcsolatunknak. Helyette érdemesebb végiggondolnunk, mit tehetünk azért, hogy megértőbbek, együttérzőbbek lehessünk a partnerünkkel szemben – és egyben megőrizzük azt a képet, amit önmagunkról kialakítottunk. Ennek a módszernek pedig nem csupán a párkapcsolatban vehetjük hasznát.

A kognitív disszonancián túl

Életünk során számtalanszor élünk át kognitív disszonanciát. Olykor viszonylag jelentéktelen esetekről van szó, például amikor megvásárolunk egy ruhát, amiről tudjuk, hogy túl drága (ilyenkor jönnek a jól ismert „de mindenhez megy” kezdetű mentegetőzések). Néha azonban nagyobb horderejű döntésekkel kapcsolatban is megtapasztaljuk, mint például a pár- vagy karrierválasztás. Mivel döntéseinken nincs mindig lehetőségünk változtatni, sokszor csak a kellemetlen feszültség feloldása marad. Ám ezt is tehetjük konstruktív módon, úgy, hogy közben együttérzéssel fordulunk önmagunk és mások felé is.

Ha a viselkedésünkön, döntésünkön már nincs mód utólag alakítani, a disszonanciát csökkenthetjük úgy is, ha lehetőséget találunk a pozitív önértékelésünk megerősítésére, például másokon való segítéssel, vagy a személyiségünk fejlesztésével. Így emlékeztethetjük magunkat arra, hogy ha olyat is tettünk, ami nincs összhangban az önmagunkról alkotott képünkkel, az még nem jelenti azt, hogy rossz emberek vagyunk.

Forrás: Smith, E. R. – Mackie, D. M.: Szociálpszichológia

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Fotó: itt, itt és itt

Szólj hozzá!
Herendi Kata

Herendi Kata

Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.
Herendi Kata

Pin It on Pinterest