Galagonyalány, és kisfia, Marci eddigi történetük egyik legkomolyabb próbatételéhez érkeztek: egymás nélkül töltik a nap egy rövidke részét. Marci ugyanis közösségbe kerül. És hogy az érintettek mindezt hogy viselik? #GALAGONYALÁNY rovatunk legfrissebb bejegyzéséből kiderül, és ahogy mindig, a bejegyzés második felében a szubjektív anyai nézőpont Víg Sára gyermekpszichológus meglátásaival is kiegészül.

Még annál is jobban

Amikor megszületett, nem értettem, miért nem mondta senki, hogy ez ennyire nehéz? Komolyan, hova tették a szemüket és eszüket az emberek, hogy erről nem beszéltek? Mindig ott lenni. Minden percben, minden pillanatban jelen. Aggyal, szívvel, testtel. Aztán belerázódtunk. Mindketten. Már nem nehéz volt, hanem természetes. Már napi három liter anyakönny helyett heti egy deci folyt el. Annyi meg kellett is: tisztulásképpen.

Most itt ülök, és újra azt kérdezem: miért nem mondta senki, hogy ennek kőtömbnyi súlya van? Amikor nem lehetsz ott mindig. Minden percben, minden pillanatban jelen. Miközben aggyal, szívvel nála időzöl. A tested meg? Hát. Néhány napja megint több hektó vizet veszít.

Úgy néz ki, közösségbe szokunk. És bár még csak pár órát kell kibírnom nélküle, iszonyú nehéz. Miközben nagyon jó is, hogy a nap egy kis részét a hivatásommal tölthetem. Mindenféle jót érzek, és mindenféle rosszat. Főleg saját magam iránt. De tudom, hogy most erre kanyarodik a mi utunk. A döntést meghoztuk. Ezerszer végigrágva. Látom Marcin, látom Kékszeműn, hogy menni kell. Az én lábam azonban most hiába halad, mert minden másom még vissza-visszanéz.

Egyszerre vagyok kérdésekkel teli és nagyon büszke. Mert annyira csodálatos. Ahogy járkál föl-alá, ahogy lelkesen társalog, ahogy hess-hesst mutat a csipcsipcsóka végén, vagy fölmászik a csúszdán egyesegyedül. Pedig tudom, neki sem leheletnyi a változás.

Azért bízom: hogy majd belerázódunk. Mindnyájan. Egy idő után nem nehéz lesz, hanem természetes. Majd napi három liter anyakönny helyett, megint heti egy deci folyik el. Annyi meg kell is: tisztulásképpen. Szeretni meg ugyanúgy szeretjük egymást. Vagy még annál is jobban. (Széles-Horváth Anna)

Fotó: Varga Kitti

Az elengedés próbája – Mit mond a pszichológus?

Amikor kötődésről beszélünk, hajlamosak vagyunk csak a gyerek kötődésére gondolni, pedig az két ember közötti kapcsolódást jelent. Ellentmondásosnak tűnhet, de a kötődés minőségét pont azokban a helyzetekben lehet felmérni, amikor eltávolodni, elengedni kényszerül a szülő. És mivel ő is kötődik, ez számára is szorongással, szomorúsággal járhat.

A kisbaba első éve arról (is) szól, hogy megtanulja, hogy mennyire biztonságos hely a világ, mennyire lehet bízni a másikban, akit legfőképpen az elsődleges gondozó testesít meg. A gyerek egy folyamatos tesztelést végez, a következő kérdésekkel:

  1. Figyelsz-e rám?
  2. Érted-e ha bajom van, és tudod-e, hogy mi az?
  3. Segítségemre sietsz-e, ha jelzek?
  4. Látom, érzem-e rajtad, hogy Neked is jó velem lenni?
  5. Fogadod-e a közeledésemet, szeretetemet?

Ha ezekre megnyugtató választ kap, mert az anya valóban elég érzékenyen figyeli a jelzéseit, és úgy gondozza, hogy közben érzelmileg is ráhangolódik, kommunikál vele, akkor egy másik fajta kísérletezés is elindul:

  1. Elmehetek-e tőled, mert bízol bennem?
  2. Ha elmegyek, visszajöhetek-e bármikor, ha szükségem van rád?
  3. Ha eltávolodok mellőled, ugyanúgy szeretsz-e?
  4. Büszke vagy-e rám, ha egyedül is megállom a helyemet?
  5. Ha visszatérek, örülsz-e nekem, felém fordulsz-e megint, ugyanúgy?

Az anya valójában a születés pillanatától kezdve gyakorolja, hogy hogyan legyen folyamatosan jelen, de hogyan engedje egyre távolabb a gyerekét.

Az egyik legkomolyabb próbatétel a közösségbe kerülés. Amellett, hogy kiderül, hogy a gyerek képes-e a szülő nélkül lenni, (illetve a szülő képes-e a gyerek nélkül lenni), ekkor méretődik meg először a társadalom szemében a gyerek, és szülő nevelői minőség is.

Az a gyerek, aki eddig a fenti kísérlet-sorozatában igenleges válaszokat kapott, vagyis akinek a világ egy biztonságos, érdekes hely, az előbb-utóbb örömmel lép be kortárs közösségbe, bizalommal tud fordulni más felnőttek felé is.

Az a szülő, aki meg tudta adni ezt a biztonságot, bizalmat és önbizalmat a gyerekének, előbb-utóbb nyugodtan, biztatva engedi el a gyereke kezét, (azokat a meghatódott könnyeket a bölcsőde/óvoda kerítésen kívül morzsolja el), hogy az újra találkozáskor még nagyobb örömmel és büszkeséggel várja vissza. (Víg Sára)

Kövesd Te is hétről hétre, hogyan válik Anna (Széles-Horváth Anna) lányból anyává. A Pszichoforyou #GALAGONYALÁNY rovatában megjelenő, a gyermekvállalás örömei mellett, annak nehézségeiről is őszintén beszámoló írások, Víg Sára, gyermekpszichológus meglátásaival is kiegészülnek. A szubjektív anyai nézőpont mellett tehát a szakértő szemüvegén keresztül is ránézhetünk a sok más anyukát foglalkoztató kérdésekre. A Marci születésével induló történet előzményeit itt olvashatod. 

Szólj hozzá!

Széles-Horváth Anna

Újságíró. Három és fél éve édesanya. Igaziból Galagonyalány. Foglalkoztatják a lélek dolgai. Ha kell, bátran kérdez, de többnyire ír. Blogot, cikket, interjút. Nyughatatlan természet, mindig csinál valamit. Többek között a Pszichoforyou cikkeit.

Pin It on Pinterest