A címben olvasható idézet Salvador Dalitól származik, és úgy tűnik, a minden körülmények között maximumra törekvő embereknek nem ártana ezt a gondolatot nap mint nap felidézniük. De hogyan lehet elengedni a tökéletesség hajszolását és az azzal járó rossz érzéseket? Létezik-e különbség egészséges és egészségtelen maximalizmus között? Mi különbözteti meg a maximalizmust a kiválóságtól és ezek a törekvéseink milyen hatással vannak a teljesítményünkre? Többek között ezekre a kérdésekre is választ kaptunk azon az előadáson, amelyet Hruska Emese tartott a Pszinapszis rendezvényén.

Egy maximalista feljegyzései

Azzal a szándékkal álltam neki a feladatomnak, – jelen esetben a bejegyzés megírásának – hogy elkészítem a valaha volt legjobb cikket a maximalizmusról. Hetek óta tudom, hogy a pillanat, amikor publikálni kell ezt az írást, egyszer csak elérkezik – az erre rendszeresített táblázatunkban a tervezett megjelenés dátumát is rögzítettük.

És ez a határidő bizony lejárt, ami persze számos szorongással teli pillanatot okozott számomra – ahogy közeledett a határidő, egyre többet. A legtöbb maximalistával (ahogy velem is) általában ez történik:

túl komolyan veszik a feladatukat, nagyon jól akarnak teljesíteni, emiatt nem kezdenek hozzá időben, halogatnak, és ahogy fogynak a percek, az órák, a napok, egyre jobban szoronganak. A vége pedig általában egy utolsó pillanatban elkészült produktum, amivel (mondanunk se kell) a tökéletességet hajszoló maximalisták távolról sem elégedettek.

Mi is az a maximalizmus?

A maximalizmussal egy bizonyos szintig nincs, vagy nem lenne semmi baj: a vonatkozó kutatások (Hamachek: Psychodynamics of normal and neurotic perfectionism, 1978.) értelmében ez egy kifejezetten pozitív és éltető tulajdonság (is) lehet.

„Ha magasra tesszük a lécet, az önmagában egyáltalán nem egészségtelen vagy bénító” – fogalmazott előadásában Emese, aki a doktori értekezésében több száz klasszikus zenész adatai alapján vizsgálta a maximalizmus és a lámpaláz megjelenését és kölcsönhatását. Hozzátette: „azok, akik pozitívan élik meg a maximalizmusukat, pszichésen egészségesebbek”.

A vonatkozó szakirodalom (Stoeber & Otto: Positive conceptions of perfectionism: Approaches, evidence, challenges, 2006.) ugyanis megkülönböztet egészséges és beteges maximalizmust.

Egészséges kontra beteges maximalizmus

Egy egészséges maximalista nyitott a javaslatokra, nem fél a kritikától. Sőt, örül neki:„jaj de jó, hogy szólsz!” Laza, nem külső nyomásra cselekszik, örömét leli a megvalósításban, tisztában van azzal, hogy napról napra fejlődik, és pozitívan éli meg, ha hibázik.

Ellenben egy beteges maximalista halogat, mert képtelen szembenézni azzal, hogy a végeredmény nem tökéletes. Nagyon rosszul éli meg, ha hibázik, mert csak a minden addigi munkát felülíró hibát látja, amit aztán kiterjeszt az egészre. Nyers és durva magával, nehezen hoz döntéseket, csak a 100% fölötti teljesítményt tartja elfogadhatónak, így  retteg a kritikától és a környezet megítélésétől.

Az egészségtelen maximalisták emellett gyakran esnek abba a hibába, hogy olyan célt tűznek ki maguk elé, ami valójában nem rajtuk múlik. Például ilyen egy hiba nélkül megvalósított feladat vagy ügyesen levezényelt projekt, amit a főnök dicsérete nélkül kudarcként élnek meg, de az ízletesen elkészített, négyfogásos ebéd sem ér semmit számukra, ha az asztal körül ülő társaság nem dicséri agyon.

Ezzel szemben az egészséges maximalizmussal rendelkező emberek tisztában vannak vele, hogy a munka elvégzése után nem érkeznek egy TÖKÉLETES feliratú táblához – ilyen ugyanis nem létezik.

„Saját magunknak okozunk rossz érzéseket”

Erre mutatott rá Emese: „Ha jobban belegondolunk, a célbaérés mindig sokkal rövidebb ideig tart, viszont az út, amíg oda eljutunk, nagyon hosszú.” És valóban, ahogy ezt folytatta: „Ha egy ötéves egyetemi képzés alatt maximalizmussal gyötörtük magunkat, a diplomaosztó öröme nemigen tudja kompenzálni ezt a mérhetetlen erőfeszítést”. Tehát az öröm azért sem lesz felhőtlen, mert az önmagunkkal szemben támasztott irreális elvárások a végére annyira elnyomnak minket, hogy a siker megélésére már nem marad erőnk.

„Ha állandóan a tökéletességet hajszoljuk és folyamatosan elégedetlenek vagyunk magunkkal, azzal saját magunknak okozunk rossz érzéseket. Emellett a kedvünk is elmegy attól, amivel foglalkozunk. Egyszerűen engedjük meg magunknak azt a luxust, hogy örülünk a menet közben elért sikereinknek is, ami ahhoz szükséges, hogy fenn tudjuk tartani a motivációnkat” – tette hozzá Emese.

Mint a járni tanuló babák

A beteges maximalisták kevés dologtól félnek annyira, mint a hibázás lehetőségétől. Emese ezt a tulajdonságot a totyogó babákkal szemléltette. Amíg a babák egy-egy esés után nem azon gondolkodnak, hogy vajon mit szólnak az emberek, hanem mennek tovább, újból és újból próbálkoznak, egészen addig, amíg sikerül nekik megtanulni járni. Ebből a szempontból nagyon sokat tanulhatnánk a járni tanuló gyerekektől. Egy feladat megvalósítása során vétett hiba, vagy egy komolyabb kudarc után nekünk is azzal a természetes kíváncsisággal kellene továbbhaladnunk, ahogy azt a totyogó babák a teszik.

Kiút a maximalizmus rabságából

Az előadás nyomán vegyük sorba, mi mindent lehet tenni annak érdekében, hogy megszabaduljunk az (egészségtelen) maximalizmus béklyójától. Ha úgy érezzük, hogy ez a tulajdonságunk negatívan hat az életünkre, az alábbi tanácsokat érdemes fontolóra venni:

  1. Kezdjük el!

A maximalisták számára ez nem könnyű, de tényleg ez a helyzet: el kell kezdeni! Ne legyen tervezgetés, se agyalás, hanem egyszerűen csak vágjunk bele! Ha ugyanis elkezdjük csinálni, akkor az egyik ötlet magával vonz egy másikat, az agyban elraktározott emlékek előhívnak egy másikat. Ez egy láncreakció, amit csak be kell indítani.

  1. Tudatosítsuk, hogy a fejlődés lehetősége mindig és minden pillanatban bennünk van!

Ha valaki kritikával illeti azt, amit csinálunk, az nem rólunk szól, hanem valami olyanról, amin változtathatunk – feltéve, hogy teszünk erőfeszítést a fejlődés érdekében. Ha valami nem sikerül, jusson eszünkbe, hogy az nem egy megváltoztathatatlan, rögzült állapot. Mielőtt elkeserednénk amiatt, hogy még nem tartunk ott, ahol szeretnénk, egyszerűen csak tegyük hozzá: „MÉG NEM, de már közelebb jutottam a célomhoz azzal, hogy ezt most megcsináltam.”

  1. Legyenek reális céljaink!

Konkrét tervünk legyen arról, hogy mit teszünk ma, holnap, két hét múlva, tíz év múlva. Ugyanakkor az is fontos, hogy reálisan mérjük fel, mennyi fér bele ebből a tervből egyetlen napba. A maximalisták gyakran esnek abba a hibába, hogy irreálisan sok dolgot szeretnének egy egységnyi idő alatt megvalósítani. Ez viszont folyamatos elégedetlenség érzéséhez és a túlhajszoltságból eredő, állandó fáradtsághoz, fásultsághoz vezethet.

  1. Legyen reális énképünk!

Fontos tudni, hogy mekkora a különbség a vélt és az ideális énképünk között. Ha nagyon nagy a differencia aközött, amilyennek értékeljük magunkat, és aközött, amilyenek lenni szeretnénk, az problémákat szülhet. Például a maximalisták gyakran szoronganak amiatt, hogy nem ők a legjobb szakemberek egy adott területen. Ha ez még így is lenne, ez akkor sem jelenti azt, hogy nincsenek olyan eredményeik, amelyekre büszkék lehetnének. Ezért fontos fejben tartani, hogy ne irreális célokhoz vagy másokhoz viszonyítsuk magunkat, hanem vegyük számba a már megvalósult eredményeinket!

  1. Ne tökéletesre törekedjünk, hanem a kiválóságra!

A tökéletesség nem azonos a kiválósággal. Ha kiválóan szeretnénk teljesíteni, tudatosítsuk, hogy ez egy belülről jövő elhatározás, tudatos döntés, amiben erő rejlik és egyfajta hajlandóság a hibázásra. Ezzel szemben a tökéletesség hajszolása sokkal inkább külső nyomásra, vagy a másoknak való megfelelési kényszer hatására történik.

  1. Dicsérjük meg magunkat!

Ahogy erről már szó volt, a feladatok megvalósítása sokkal inkább értelmezhető egyfajta fejlődési útként, semmint elérendő célként. Fontos, hogy ezen az úton néha álljunk meg és dicsérjük meg, egy picit veregessük vállon magunkat. Ilyenkor érdemes összefoglalni, amit már tudunk, és számbavenni, hogy még mi hiányzik, illetve mik azok a dolgok, amelyeket még nem tudunk.

  1. Bontsuk lépésekre a munkát!

Nyomasztó lehet, amikor ránk bíznak egy nagyobb feladatot, különösen ha úgy érezzük, tudásban, felkészültségben, szakmailag, még nem tartunk ott, hogy ezt megugorjuk. Legyen az egy több éves projekt, vagy akár egy prezentáció megtartásása, bontsuk elemeire a feladatot, és darabonként kezdjünk el rajta dolgozni. Ezekre a részfeladatokra tekintsünk úgy, mint egy kirakó darabkáira! Ahhoz, hogy összeálljon az egész, először a részeknek kell meglennie. Így nagyobb esélyünk van arra, hogy a készségeinkkel arányos szintű feladattal fogunk megbirkózni. Ez pedig növeli a sikerélményünket.

  1. Ne vegyünk mindent magunkra!

Végül Emese hozzátette, hogy „a maximalisták hajlamosak kudarcként felfogni a kritikát. Viszont tudni kell, hogy a kritika csak egy visszajelzés, amiben rengeteget hasznos információ rejlik, ezért erőt meríthetünk belőle. Ha képesek vagyunk tanulni belőle, biztosak lehetünk abban, hogy a jövőben magasabb szinten tudunk teljesíteni.”

Érdemes azt is kicsit tudatosabban átgondolni, hogy a környezetünkben ki milyen hatással van ránk. Előfordulhat például, hogy egy énektanár szerint egy tanítványának nincs hangja… Ha már megtörtént velünk ilyesmi, vagy akár a jövőben szembesülünk ilyen dogmaszerű állítással, mindig jusson eszünkbe, hogy ezeket a meglátásokat egyáltalán nem kell magunkra venni, mert lehet, hogy nem is igazak!

Tehát saját életbeli tapasztalataink és a vonatkozó kutatások is egyértelműen azt jelzik, hogy a maximalizmus nem velünk születik. Ebből következően sok múlik azon, milyen neveltetést kaptunk, kik voltak a tanáraink, az edzőink, és milyenek a főnökeink.

Legyen szó a jelenről vagy a múltról, mindig legyünk tudatában: rajtunk áll, hogy függetlenítjük-e magunkat az ítélkező emberek hatása alól. Negatív sugallataikat figyelmen kívül hagyva bízzunk abban, hogy igenis fejlődhetünk és változhatunk, és tudjuk, hogy ez valójában csak rajtunk múlik.

Ha képesek vagyunk leválasztani az életünkről ezeket a nyomasztó hatásokat, nagy esélyünk van rá, hogy a saját ritmusunkban, felszabadultan tudunk majd haladni, és az elénk táruló feladatok elvégzése szorongás helyett örömet és valódi sikerélményt fog okozni.

Fotó: itt, itt és itt

Szólj hozzá!

Szabó Eszter Judit

Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest