A nyár az az időszak, amikor olyan élményekkel gazdagodhatunk, amelyek erőt adhatnak a hidegebb, vagy szürkébb hétköznapokban. Ilyenkor nagyobb esélyünk van kipihenni a fáradtságot, amely az elmúlt hónapok során felhalmozódott a lelkünkben és zsigereinkben felelősségeink, határidőink súlya alatt.

Ez a fáradtság sokszor olyan mértékű, hogy nem múlik el egy-egy rövidebb, vagy hosszabb hétvége után. Éppen ezért számomra a munka nélkül eltöltött minőségi idő kiemelt jelentőségű tényezője az életemnek és az értékrendemnek, különösen azóta, hogy megtapasztaltam a határaimat a teherbírásomat.

Márpedig határai mindenkinek vannak. Jó ideig azt hittem, rám az élet másfajta törvényei vonatkoznak, mint az „átlagemberekre”. Ezek a teherbírásom határait tesztelő idők, a húszas éveimmel együtt elmúltak.

Most már tudom, hogy sokat és hatékonyan bírok dolgozni, a kérdés azonban az, hogy mennyit érdemes?

Ami engem illet, minden évszakban szükségem van legalább 4-5 napra, amikor így- vagy úgy, otthonomtól tisztes távolságban, saját és mások problémáitól eltávolodva töltekezhetek, hangolódhatok újból önmagamra. Néha, (jó értelemben) irigylem azokat az embereket, akik ezt a szellemi-érzelmi eltávolodást otthonuk falai között, (pl. jó könyvek olvasásával, zenék hallgatásával, kertészkedéssel, stb.) is meg tudják élni. Rám ez nem igazán jellemző…

Nekem mennem kell, „kilépni a régi cipőmből” és minden porcikámmal jelen lenni, részt venni valami újban. Természetesen ennek a „valaminek” jobb agyféltekés tevékenységnek kell lennie, ahogy ezt Jill Bolte Taylor agykutató is megállapította a stroke-ját követően:

Nyilvánvalóan erre a típusú eltávolodásra nem csak nekem van szükségem, hanem minden intenzív szellemi és fizikai munkát végző embernek. Amit azonban tapasztalok, hogy sok ember meg sem próbálja felfedezi azokat a pihetető, kreatív lehetőségeket, amelyek egyébként könnyedén elérhetőek lennének. Ennek persze sok esetben egzisztenciális korlátai vannak, azonban

nagyon sok olyan emberrel találkozom, akiket nem az anyagi terhek tartanak vissza a kikapcsolódástól, hanem sokkal inkább az, hogy nem engedik meg maguknak a pihenést, a kikapcsolódást.

Mikor elég?

Sokan nincsenek is tudatában annak, mi is az, ami valójában hiányzik, ami igazán jól esne.  Helyette túlórákkal és pluszfeladatokkal terhelik magukat, vagy rendszeresen átvállalják azokat a „közterheket”, amelyeket nem feltétlenül csak nekik kellene viselniük. Természetesen nem önző, csak a maga szükségleteit figyelembe vevő magatartásra szeretnék most sarkallni bárkit is, hanem arra, hogy figyeljünk magunkra.

Lelki-szellemi-érzelmi kapacitásainkra ne úgy gondoljunk, mint egy kiapadhatatlan és magától utántöltődő kútra. Ehelyett tekintsünk rá úgy, mint egy olyan kertre, vagy még inkább „gazdaságra”, amelyet táplálni, öntözni, gondozni kell.

Borzasztóan teljesítménycentrikus/kényszeres? kultúránk van, ahol iskolarendszerünkkel együtt minden arra ösztökél bennünket, hogy hajtsunk, tartsunk ki, küzdjünk és akkor majd jó lesz, mert egyszer elérjük a méltó jutalmunkat. Még egy pozíció, még egy felelősség, még egy diploma… hogy aztán idővel elhiggyük, elég jók vagyunk és értünk valamihez.

Igen ám, de mikor elég? Mikor dőlhetünk egy kicsit hátra, mikor lazíthatunk, elengedve az „egyre jobban, egyre feljebb” feszítő nyomását?

Belső barométer

Annak érdekében, hogy erre képesek legyünk, fontos kialakítani magunkban egy hozzánk egészségesen passzoló „belső barométert”. A környezetünk ugyanis a legritkább esetben fog efféle megállapításról visszajelzést adni: ha jól végezzük a munkánkat, akkor “hajrá, még többet is ki tudunk hozni magunkból”, alapon  a főnökünk még több felelősséget, még nagyobb feladatokat bíz majd ránk.

Természetesen nem az önmegvalósítás szándéka ellen beszélek, hanem inkább személyes értékrendünk tudatos átgondolására és kialakítására szeretnék ösztönözni. Ha van „ilyenünk”, akkor ahhoz igazítani tudjuk mindennapjaink kisebb, vagy nagyobb döntéseit, könnyebben el tudjuk dönteni, mire mondunk igent, vagy nemet a hétköznapok hömpölygésében. Minden ugyanis biztosan nem fér bele.

És hogy mi ebben a művészet?

Azt gondolom, hogy a kikapcsolódásnak van egyfajta „művészete”, amelynek minőségét nagymértékben meghatározza, milyen mintáink vannak erre vonatkozóan.

Bizonyos családokban gazdagabb kultúrája és gyakorlata van a családi pihenés eltöltésének, máshol különböző okokból kifolyólag úgy alakulnak a mindennapok, hogy a felnövő gyerekek kevés mintát kapnak erről, mert a hétköznapokat a reggeltől estig tartó munka határozta meg. Ilyenkor van, hogy felnőtt korban nehezebb felhatalmazni magunkat arra, hogy megengedjünk magunknak olyan dolgokat, amit a szüleink sem engedtek meg.

Mindemellett persze, származási családunk mintáit és gyakorlatát meghaladva, felnőtt életünkben, folyamatosan alakuló személyiségünkben magunknak tartozunk felelősséggel azért, hogy létünk minden dimenziójában karban tartsuk magunkat.

Ha ez még nem teljesen körvonalazott, viszont úgy érezzük, itt lenne az ideje kikapcsolni, de ez számunkra komoly nehézségekkel jár, akkor a már említett belső barométerünk kialakítása, azaz kikapcsolódásunk, energiatartalékaink feltöltése érdekében az alábbi kérdéseket érdemes feltenni magunknak:

  • Tisztában vagyok-e azzal, hogy mi jelenti számomra az igazi feltöltődést?
  • Megadom-e magamnak a felhatalmazást a megfelelő mennyiségű pihenésre?
  • Mire vágyik a testem- lelkem- szellemem?
  • Kihasználom-e a nyaralás, pihenés számomra elérhető kreatív lehetőségeit?

Ha ezekre a kérdésekre őszintén válaszolunk, akkor talán  könnyebben bemérhető, hogy mit jelent számunkra a pihenés, mi az, ami kikapcsol minket valójában – és talán könnyebben meg is engedjük azt magunknak, hogy aztán valóban feltöltődve térjünk vissza a feladatinkhoz.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

A cikk a JóLÉlek Pszichológiai Alapítvány közreműködésével készült. További, aAlapítvány közreműködésével készült cikkeket olvashatsz itt, ittittitt és itt

Fotó forrás: itt, itt és itt

Szólj hozzá!

Bakó Eszter

Hiszek az életminőségünkért való személyes felelősségvállalás és a jó időben meghozott bátor döntések sorsfordító lehetőségében.

Pin It on Pinterest