Hogy mi a legijesztőbb az anyaságban? Ahogyan vagyunk, annyiféle válasz érkezhet erre a kérdésre. Galagonyalányé valószínűleg a többi anyuka számára sem lesz ismeretlen. Ha kíváncsiak vagytok rá, olvassatok tovább! De elöljáróban azért annyit elárulunk, valószínűleg sok anyuka aggodalmát hangosítja ki Széles-Horváth Anna legfrissebb bejegyzése. És éppen ezért – remélhetőleg – sok anyuka aggodalmát csillapítják majd Víg Sára, gyermekpszichológus – a szubjektív szülői szempontokat követő – megnyugtató tanácsai.

PFY_Galagonyalany_1200x628px (1)

Tükröm, tükröm

Ha megkérdeznéd, hogy mi a legijesztőbb dolog az anyaságban, rögtön tudnám, mit mondjak. Pedig határozottan több tétel is versenyben áll az első helyért. A felelősség, a következetesség, az elvárások tömkelege… De van, ami ezeknél is jobban tud nyomasztani, ha arra kerül a sor. Az pedig nem más, mint én. Saját magam.

Hogy a gyerek tükör, már ezerszer hallottam előtte. De annyi mindent mondtak annak idején, ami felett lazán elsiklottam. Jól van, jól van – gondoltam. Kit zavar, ha tükör? Vannak hibáim, de mindről tudok, engem nem érhet meglepetés. Hát ért. És ér még a mai napig.

A gond nem az önismeret hiányából eredt. Inkább abból, hogy viszonylag naivan megfeledkeztem a tényről: a rám váró szituációkban még soha nem próbáltattam ki. Ergó van egy részem, amit teljesen nulláról kell megismerni. Néhány felfedezetlen jó tulajdonsággal, és legalább annyi mélyen lapuló rosszal. Amelyekkel egytől egyig mind muszáj szembesülnöm. Meg persze elindulnom a fejlődés útján. Ha lehet, minél előbb és minél gyorsabban.

Nem mondanám, hogy a legsötétebb bugyromról, a türelmetlenségemről, tavaly márciusig nem tudtam semmit. Persze, hogy tudtam. De eddig valahogy leginkább előnyöm származott belőle, mert képes voltam a jó oldalát kiaknázni.

Mentem, csináltam, még, még, még, ezt is, ezt is és ezt is. Azt hiszem, egyszerűen lelkesedéssé transzformáltam ezt a fogyatékosságomat. Ritkán kellett vele szemben állnom. Ritkán pedig könnyű ügyesnek lenni.

Meg aztán a türelem hiánya főleg a kis dolgokban jött elő. Az igazi, döntő, sorsfordító dolgokért képes voltam igen sokat várni, küzdeni, tenni. Őrült ambivalencia, tudom. De egy nagyon kitartó, iszonyú türelmetlen ember gépeli most ezeket a sorokat. Kicsit skizofrén a helyzet.

Aztán megszületett Marci. És szembesültem vele, hogy a világ legnagyobb történése, megannyi icipici dologból tevődik össze. Apró, kicsi türelmet kívánó mozaikokból. Napról napra, óráról órára, percről percre. Szóval ideje kezdeni magammal valamit. Mert nekem nincs elég. Legalábbis annyi, amennyit szeretnék. És ez csak rajtam múlik.

Elkezdtem hát tudatosan figyelni. Mindenféle trükköket bevetni magam ellen. Nem mondom, hogy nem léptem pár lépcsőfokot, de még mindig igazán messze járok attól, amit egy született birkatürelmű személy kisujjból teljesít. Tán soha nem is érek oda.

Sokszor nagyon szégyellem magam. Például a szemrehányó mondatok után, amikor fél óra kínkeserves, sikertelen altatást követően, megkérdem: miért csinálod ezt velem, miért nem alszol már?”. Miközben tudom, hogy a gyerek nem azért nem alszik, hogy „ezt csinálja velem”. Hanem biztos megvan rá a maga nyomós oka. De legalább öt dolognak szeretnék nekiállni, ha majd elaludt. És nem tudom elengedni az akarást. Pedig azt hiszem, éppen ez jelentené a megoldást.

Amikor mégis sikerül, az nagyon jó érzés.

És amikor nem?

Akkor jön a képbe az a bizonyos tükör. Nem, sajnos, nem az előszoba falán lógó. Egy sokkal kegyetlenebb, mélyebb és széttörhetetlen. A lelkiismeret. Az pedig mint tudjuk, egy dolgot képes nagyon jól csinálni. Furdalni. Éjjel-nappal. És a legrosszabb, hogy teljesen jogosan teszi. Mert ez már nemcsak rólam szól. Hanem róla is. Mit gondol ő ilyenkor? Mit érez a megbolondult anyja iránt? És a legfőbb: ő hogy lesz majd türelmes?

Próbálkozom fejlődni érte is. Nemcsak a jelen miatt, hanem a ködös, homályos jövő okán. Miközben mondják, másra is figyelni kell. Például, hogy néha megbocsássak magamnak. Mert nincs mese, ennek a képességét is tovább kell adnom. Hogy Marci birtokában legyen, amikor az ő életében kap majd helyet a mindentlátó láthatatlan tükör. Talán kevesebb dolga lesz vele, mint nekem. (Széles-Horváth Anna)

kepmasolat (1)

Tükrözés, tükrözés! – mit mond a pszichológus?

Az önismeretnek teljesen új fejezetét nyitja a szülővé válás. Minden addiginál nehezebb, kíméletlenebb terepre ér a saját maga megismerésében, akinek a gyermekéről kell gondoskodnia, 24 órában, minden nap, minden éjjel, most már mindig.

Egy ismeretlen, felelősségteljes helyzetben kell helyt állni, ráadásul gyakran olyan nehezítő körülmények között, mint kitartó sírás, fizikai fáradtság, kialvatlanság, kimerültség, időhiány, tanácstalanság, külső személy véleménye és tanácsai, és még sorolhatnám.

Mindent újra kell értelmezni, amit az anya addig gondolt a saját személyisége működéséről, saját tulajdonságairól, pontosan úgy, ahogy Anna is írja:

a teljesen új élethelyzet teljesen új kihívások elé állít, ahol mindennek a tetejébe 120%-osan kell teljesíteni, hiszen egy másik ember függ attól, hogy milyen vagyok! Rádaásul ez a másik, a világon a legfontosabb valaki, a gyerekem!

Most az anyák lelkiismeretéhez szólok, mert az a furdalás, amiről Anna ír, minden anyuka sajátja. A közkeletű tévedés abban áll, hogy sokan azt gondolják, innentől a gyerek az egyedüli lényeg, az ő jólléte, fejlődése, vidámsága, személyiségalakulása fontos, és semmi más. Az anya jólléte, fejlődése, vidámsága, személyiségalakulása nemhogy másodlagos, hanem megszűnik, mint szempont, és a teljes személyiségműködést alá kell vetni a gyerek igényeinek. Ez nem így van.

Van a társadalom szemében kívánatos anyáról egy kép a fejekben: a mindig kedves, mosolygós, ápolt, türelmes, fitt, ötletes, házias anyukáról. Aki találkozott ilyennel bármelyik játszótéren vagy közértben, tegye fel a kezét! Nem, olyat, aki minden percben megfelel ennek az elvárásnak, biztos nem láttunk még.

Aki ehhez viszonyítja magát, biztosan úgy érzi majd, hogy nem tud megfelelni az elvárásnak, nem tud elég jó anyuka lenni. Pedig az „elég jóságnak” van egy másik –sokkal igazibb, igazabb – szempontja is, méghozzá a hitelesség. Aki a gyermeke (párja, családja, háztartása, ruhája…) mellett magára is tud figyelni, tudatosabban élheti meg a jó és rossz érzéseit is. A jóknak örülnie kell, a rosszakat pedig meg kell értenie, és ha lehet, meg kell bocsájtania magának.

Az tud hiteles lenni, aki magával is figyelmes, őszinte. Az tudja felvállalni minden oldalát, jót, és rosszat is mások előtt, aki előtte maga is farkasszemet nézett velük. A „másokba” pedig beletartozhat a saját gyerekünk is, hiszen ki mással kéne igazán őszintének lenni, ha nem vele?

Mit gondol ő ilyenkor? Amikor látja, hogy az anyukája ideges, türelmetlen, elveszti a hidegvérét? Biztosan nem azt, hogy „hát ez bizony nem az a reklámokból ismert mosolygós kedves mintaanya!”.

Ha a gyerek számára érthető, kiismerhető a külvilág, akkor biztonságban fogja magát érezni. A szülő viselkedése, reakciója nem attól lesz kiismerhető számára, ha mindig ugyanolyannak látja, hanem ha megtanulja, hogy az változó, változatos, de érthető, lekövethető.

Ez a hitelesség, és nem az, ha elrejtjük a rossz oldalunkat, ha mást mutatunk, mint amit érzünk.

Kicsit messzebb megyek: A személyiségfejlődés és szocializáció egyik fontos pillére az érzelmek felismerésének képessége. Ez vonatkozik a saját, és mások érzéseinek felismerésére is, amiből később lesz a nagyon hasznos empátia. Ez kezdetekben az elsődleges gondozó válaszreakcióiból táplálkozik, vagyis abból, hogy a szülő hogyan tükrözi vissza a gyerek érzéseit: elfogadja-e a közeledést, kedvességet; sajnálja-e, megvigasztalja-e, ha baja van; megdicséri-e, ha valamit megtanul; megvédi-e, ha fél; vele nevet-e, ha viccel, elfogadja-e (jogosnak tartja-e), ha dühös.

Ez a tükrözés, ha jól működik, oda-vissza kell, hogy működjön. A szülő a saját érzéseit is kell, hogy kommunikálja, megnevezze, megmagyarázza a gyereknek. Így válik érthetővé, és elfogadhatóvá is az összes érzés, és a legtöbb reakció, a sajátja is, és a másiké is.

Úgyhogy ne féljünk vállalni az érzéseinket, a botlásainkat, gyengeségeinket a gyerekünk előtt! De nem féljünk beszélgetni se róluk, sőt, ha hibázunk, bocsánatot is lehet kérni tőle, mert a megbocsájtás képességét így tudjuk a legjobban áthagyományozni, megtanítani neki. (Víg Sára)

Kövesd Te is hétről hétre, hogyan válik Anna (Széles-Horváth Anna) lányból anyává. A Pszichoforyou #GALAGONYALÁNY rovatában megjelenő, a gyermekvállalás örömei mellett, annak nehézségeiről is őszintén beszámoló írások, Víg Sára, gyermekpszichológus meglátásaival is kiegészülnek. A szubjektív anyai nézőpont mellett tehát a szakértő szemüvegén keresztül is ránézhetünk a sok más anyukát foglalkoztató kérdésekre. A Marci születésével induló történet előzményeit itt és itt olvashatod. 

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Fotó: itt, itt és itt

Szólj hozzá!

Széles-Horváth Anna

Újságíró. Három és fél éve édesanya. Igaziból Galagonyalány. Foglalkoztatják a lélek dolgai. Ha kell, bátran kérdez, de többnyire ír. Blogot, cikket, interjút. Nyughatatlan természet, mindig csinál valamit. Többek között a Pszichoforyou cikkeit.

Pin It on Pinterest