Önsebzés, öngyilkosság. Szavak, amelyek a Kék bálna ügy kapcsán néhány hónappal ezelőtt előtérbe kerültek, és a közbeszédben szinte eggyé váltak. Holott, az esetek jelentős részében távolról sem arról van szó, hogy az egyik következik a másikból. Amellett, hogy a fiatalok körében elkövetett öngyilkosságokra vonatkozó statisztikai adatok is egy szörnyen aggasztóak, fontos látni, hogy az önsebzés legtöbbször az öngyilkosságtól független, de legalább ennyire ijesztő jelenség. Olyan jelenség, amelyről alig tudunk valamit, és amellyel sokszor a szakemberek sem tudnak mit kezdeni – a sebek, hegek, harapásnyomok láttán halálra rémülő szülőkről és pedagógusokról nem is beszélve.

Miközben a főként serdülők körében előforduló önsértésről magyar nyelven alig-alig találni szakirodalmat, a közösségi oldalakon számos olyan titkos és zárt csoport található, ahol a fiatalok egymásnak adnak tanácsot arra vonatkozóan, hogy miként rejtsék el a saját maguk által okozott sebeket és sérüléseket, hogyan és hol sebezzék meg magukat úgy, hogy annak ne maradjon látható nyoma. De mi motiválja az önsértő fiatalokat? Mi a teendő, ha szülőként, pedagógusként szembesülünk az önsebzés nyomaival? Flach Richárd még évekkel ezelőtt, egy iskolapszichológus mellett figyelt fel a problémára, jelenleg pedig Finnországban kutatja az önsebzést. Interjú.

Miért kezdtél el foglalkozni ezzel a témával?

Flach Richárd (FR): A gyakorlatomat annak idején egy ormánsági iskolapszichológus mellett töltöttem. Amikor jártuk az intézményeket, akkor figyeltem fel a gyerekek testén, a karjukon, lábukon ejtett sebekre, karmolás-, harapás-, és vágásnyomokra. Mivel a pszichológusképzés keretében addig nem találkoztam ezzel a jelenséggel, nagyon megdöbbentettek a látottak, de a mentorom megnyugtatott: nem arról van szó, hogy az érintett gyerekek öngyilkosságra készülnek. Amikor elkezdtem keresni az okokat, akkor mindenhonnan azt a választ kaptam, hogy az esetek túlnyomó részében valóban nincs közvetlen összefüggés, de arra a kérdésre, hogy „akkor miért csinálják ezt magukkal a gyerekek?”, már nem kaptam egyértelmű választ. Ekkor kezdtem el kutatni az önsebzés témáját.

Azóta sikerült közelebb kerülni a válaszhoz?

FR: Az az alapvető probléma, hogy az érintett serdülők nagyon impulzívak, és nehezen tudnak bánni az érzelmeikkel, kiszolgáltatottak, vagy annak érzik magukat, amit ráadásul még nem nagyon tudnak megfogalmazni, szavakkal kifejezni. Az önsebzés tulajdonképpen egy gyors és – sajnos ezt is fontos látni – tényleg hatásos módja annak, hogy levezessék az emiatt (is) keletkező feszültséget, lenyugtassák magukat, kiengedjék a stresszt. Pont ezért veszélyes, mert ilyen szempontból tényleg működik. Ennek természetesen megvan a fiziológiai magyarázata is, ami beindít egy ördögi spirált. Így az érintett – ahelyett, hogy beszélne az érzéseiről, vagy rátalálna a feszültség levezetésének egy adaptívabb módjára (például zene, sport), a lelki fájdalmakat a testére „teszi ki”, ami nyilvánvalóan káros, és bizonyos szempontból függőséget okoz.

A probléma kapcsán mindig serdülőkről, fiatalokról beszélsz. Csak ők érintettek?

FR: Jellemzően igen. Arról, hogy az önsebzés miért alakul ki, és miért fejeződik be, nincsenek egyértelmű válaszaink, van sok elképzelésünk és elméletünk rá, bár ezek mind szűk tartományon belül mozognak. Azt mindenesetre látni lehet a rendelkezésre álló, ugyanakkor nagyon sok szempontból hiányos statisztikai adatok alapján, hogy egyértelműen serdülőkorban kezdődik el, ekkor a legnagyobb a relevanciája, majd 17-18 éves korban jelentősen visszaesik az előfordulási aránya.

Mi ennek az oka?

FR: A probléma kapcsán fontos látni a serdülők működését: ők azt élik meg, hogy az érzelmeik határtalanok, azokat nehezükre esik megnevezni, kontrollálni, könnyen frusztrálódnak. És még csak nem is arról van szó, hogy fennállna valamilyen fejlődési deficit, agyi rendellenesség, ahogy a nem megfelelő szülői bánásmód között sincs feltétlenül összefüggés. Persze, bizonyos körülmények és tényezők együttállása kiválthat olyan mértékű feszültséget a gyerekekből, amivel egyszerűen nem tudnak mit kezdeni, de alapvetően az figyelhető meg, és a személyes interjúkon is azt tapasztaltam, hogy a jelenség gyakorlatilag független a gyerekek szocioökonómiai státuszától: a jól szituált polgári szülők gyermekével éppen úgy előfordul, mint a nehéz körülmények között nevelkedő fiatalokkal.

Többször is hangsúlyoztad, hogy milyen fontos lenne szétválasztani az öngyilkosság és az önsértés fogalmát…

FR: A klinikusok mindig az öngyilkosság, vagy a Borderline (határeseti) személyiségzavar kapcsán beszélnek az önsértésről – mindig csak ezekkel összefüggésben említik meg. Pedig nagyon régóta tény, hogy az önsebzés egy ettől független jelenség, amit a DSM rendszer (a mentális rendellenességek kórmeghatározó és statisztikai kézikönyve – a szerk.) önálló, és kutatásra érdemes kategóriaként tart számon. Ugyanakkor

attól, hogy az érintett gyerekeknek nincsenek szuicid gondolataik, amikor ezt a módját választják a feszültség levezetésének, attól ez még egy nagyon komoly probléma, amivel kapcsolatban óriási információhiány és megannyi félreértés van.

A Kék bálna kapcsán nyilvánosságra került információk alapján pont, hogy ezzel ellentétes következtetéseket lehetne levonni…

FR: Meglátásom szerint a média nagyon rosszul járt el azzal kapcsolatban, ahogyan tálalta a Kék bálna ügyét és nem tartotta be azokat az alapvető szabályokat, amelyeket az öngyilkosság témájával kapcsolatban be kell tartani. Ez egy lufi volt, amit hatalmasra fújtak. Az egész Kék bálna dolognak az önsértés egy kicsi szelete, ami a valóságban sokkal nagyobb, ráadásul egészen más motivációk vezérlik.

Azért valamiféle összefüggés mégiscsak van az önsértés és az öngyilkosság között, nem?

FR: A gyerekekkel dolgozó szakemberek szerint egyértelműen ki lehet jelenteni, hogy a magukat sebző gyerekeknek nem az az elsődleges szándékuk, hogy öngyilkosok legyenek.

Ha viszont az önsebzés fennmarad és kiterjed, annak gyakorisága megnő, például egyre többféle eszközzel sérti magát az érintett, az jelenthet olyan rizikófaktort, ami növeli az öngyilkosság kockázatát – ezt nagyon fontos látni.

Ezen a ponton kerülnek legtöbbször bajba a pszichiáterek, pszichológusok, szülők és pedagógusok, mert nagyon nehéz elválasztani, hogy az adott önsértést mi motiválta.

Mit tehet ezen a ponton az a szülő, pedagógusok, pszichológus? Előzetes információk hiányában feltételezzük, hogy mindenki a szívéhez kap, ha például vágásnyomokat fedez fel egy gyerek, a gyereke karján.

FR: Még távolról sem arról van szó, hogy nyugalomra intenék bárkit, aki ilyet tapasztal, mert amikor ezzel szülőként vagy pedagógusként találkozik az ember, az nagyon ijesztő, és semmi esetre sem szabad bagatelizálni, hiszen tényleg komoly veszélyeket rejt magában: az aggodalom és az ijedség ebben a helyzetben teljesen természetes. Visszatérve a kérdésre: nagyon fontos lenne, hogy minél több emberhez eljusson az információ, a köztudatban benne legyen, hogy

az önsebzés egy létező jelenség: vannak gyerekek, akik rendszeresen karmolják, harapják, vagdossák magukat, mert ez az eszközük arra, hogy levezessék a feszültséget. Ha ez már benne van az emberek fejében, akkor a probléma észleléskor sokkal szenzitívebben tudnak reagálni, odafigyelve arra, hogy mi az a feszültség, ami a probléma hátterében állhat. Tehát nem a sebekről kell ilyenkor beszélni, vagy gondolkodni, hanem arról, hogy miért kerültek oda.
Azt mondtad, hogy a Kék bálna egy lufi. Ez azt is jelenti, hogy nincsenek is olyan online csoportok, amelyek hasonló céllal szerveződnek?

FR: Szó sincs róla… Nagyon sok online közösség és csoport van, amelynek tagjai rendszeresen sebzik magukat. Ezek a jellemzően a Facebook-on, tumblr-en található titkos és zárt, adott esetben több száz fős csoportok, amelyek már-már családias jelleggel működnek: a tagok verseket, az érzéseikről szóló gondolatokat osztanak meg egymással, de a sebek elrejtésére vonatkozó praktikák, tanácsok is felkerülnek – leríják, hogyan kell a sebeket elpúderezni, nyomtalanul eltüntetni.

Tehát az ismeretlen sorstársakkal megosztják a problémáikat, az érzéseiket, felvállalják, hogy önsebzők, miközben a közvetlen környezet, a család, a barátok előtt takargatják a sebeket…

FR: Azért azt látni kell, hogy az érintettek tisztában vannak az önsebzés negatívumaival és azzal, hogy amit csinálnak az nem jó: alapvetően nagyon szégyellik magukat, bűntudat, negatív érzések gyötrik őket. Tudják, hogy nem feltétlenül ez a legjobb módszer a problémák kezelésére, ezért titkolják. Emellett fontos látni, hogy Magyarországon ez továbbra is egy tabujelenség, amiről az érintetteket leszámítva kevesen és keveset tudnak. Így, ha kiderül, akkor olyan plusz figyelem hárul az érintettre, amire nem nagyon van igénye. Alapvetően tehát rejtve marad, de előfordul, hogy beszél róla, vagy legalábbis nyitni próbál a szülő, pedagógus felé.

Itt lenne nagyon fontos szerepe az intervenciónak és a prevenciónak abból a szempontból, hogy ilyenkor a szülő, vagy pedagógus – ahelyett, hogy halálra rémül, lefagy, és elkezd a sebekről beszélni – tudja, hogy mi az a 3-4 mondat, ami segíthet. Ha ez megvan, akkor már el tudja indítani a gyereket egy olyan irányba, ami a gyógyulás felé vihet – de már önmagában az, ha megbeszélheti valakivel a problémát, nagyon sokat tud jelenteni.

Felém például a személyes interjúk után érkezett olyan visszajelzés, hogy már önmagában az önsebzésről való beszélgetés hozzásegítette ahhoz az egyik érintettet, hogy ne sértse tovább magát.

Milyen intézkedésekre, változtatásokra lenne szükség az önsebzéssel kapcsolatban?

FR: Nagyon fontos lenne, hogy a probléma felismerése, azonosítása után az önsértő populációnak megfelelő szintű kezelést és segítséget tudjunk nyújtani, figyelemmel arra, hogy minden eset egyedi. Bár a kezelés szó ebben az esetben nem feltétlenül pontos, hiszen nem személyiségzavaros emberekről van szó, (ami hangsúlyozottan nem azt jelenti, hogy nincsenek olyan személyiségzavarok, amelyeknek tünete az önsebzés). Ugyanakkor még az érintett segítő foglalkozású emberek sem kapnak egyértelmű eszközt vagy módszert a kezükbe arra vonatkozóan, hogy mi a teendő, ha önsértő fiatallal találkoznak – ezen például nagyon fontos lenne mielőbb változtatni. Általában érintőlegesen, az öngyilkosság, vagy a Borderline személyiségzavar kapcsán hallanak róla, ugyanakkor a serdülőkori önsebzésre véleményem szerint nem személyiségzavarként kell gondolni.

Meglátásod szerint és jelen körülmények között mi az, amire a legnagyobb szüksége van ezeknek a fiataloknak?

FR: A rendelkezésre álló adatok, és az eddig szerzett tapasztalatok tükrében, de azoktól függetlenül is úgy gondolom, hogy sokkal több anyai szeretetre, valamint feltétel nélküli, elfogadó környezetre lenne szüksége a serdülőknek. Olyan közegre, ahol azt érzi, „azért szeretnek, mert létezem”, nincs semmilyen feltételhez kötve a szeretet. Ha az érintett gyerek bele tud kerülni egy ilyen környezetbe, akkor az már alapja lehet annak, hogy elinduljon egy, a gyógyulás irányába mutató beszélgetés, ahol valóban rá figyelnek. A baj az, hogy iszonyatosan ritka, és nagyon nehéz manapság olyan embert találni, aki tényleg figyel, reflektál – nemcsak bólogat, hanem rá is tud hangolódni az érzelmekre. Ez a fajta megengedő, őszinte és bensőséges közeg, amire nagyon-nagyon vágynak ezek a fiatalok.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Flach Richárdot kutatásában az Emberi Erőforrások Minisztériuma, ÚNKP-16-2-II-8 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programja támogatja.

Fotó: itt, itt  és itt

Photo by Eric Nopanen on Unsplash; Photo by Anthony Ginsbrook on Unsplash

Szólj hozzá!

Szabó Eszter Judit

Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest