Panaszkodni nem menő – de ha már muszáj, csináld úgy, hogy értelme is legyen

Szerző: | 2016. 12. 03. | Social&Smart | Olvasási idő: 7 perc

Az életszínvonaltól és a körülményektől függetlenül gyakorlatilag bárki, bármi miatt találhat valamilyen okot arra, hogy panaszkodjon. És bizony, hajlamosak is vagyunk élni a lehetőséggel… Ráadásul sokszor szinte nem is vesszük észre, hogy valamin megint morgolódunk. De vajon mi késztet panaszkodásra? Van-e értelme egyáltalán panaszkodni? És ha már hajlamosak vagyunk engedni a kesergés csábításnak, akkor hogy lehetne azt jobban csinálni?

Olyan szerencsétlen vagyok, már megint átvágták a fejem! Rám szállt a főnököm! Mennyi dolgom lenne ma, sosem fogok végezni! Csak az én párom ilyen nemtörődöm! Nem igaz, hogy ilyen hideg van! Meg lehet dögleni ebben a melegben! Ismerős? Ha igen, az egyáltalán nem szégyellnivaló dolog – panaszkodni ugyanis majdnem mindenki szokott (a szabályt erősítő kivételeknek ezúton gratulálunk, és elnézésüket kérjük az általánosításért – a szerk.)

A panaszkodás alapvető célja ugyanis saját frusztrációnk csökkentése azáltal, hogy beszélünk a velünk történt méltánytalanságról. A negatív érzelmek „kiszelepeltetésétől“ megkönnyebülünk ugyan, de ezt leszámítva nem nagyon kerülünk közelebb a megoldáshoz. Ehelyett inkább azon kaphatjuk magunkat, hogy már a sokadik embernek meséljük el ugyanazt a sztorit, amitől persze újból és újból felbosszantjuk magunkat, és ahelyett, hogy előre tennénk lépéseket, csak visszafelé haladunk…

Hatásos vs. hatástalan

Pedig a panaszolás (ami nem egyenlő a panaszkodással) akár hasznos is lehetne: megfelelő módon alkalmazva segíthetne abban, hogy hatékonyabban oldjunk meg az elénk gördülő problémákat.

A két fogalom közötti különbséget jól példázza egy olyan helyzet, ahol egy szolgáltatás valamely okból kifolyólag nem elégítette ki igényünket, elvárásunkat. Ha konstruktívan szeretnénk elpanaszolni valamit, akkor sokkal célravezetőbb a felelős személyhez intézni a szavainkat, ahelyett, hogy az ügyben tehetetlen embereknek, barátnak, barátnőnek, férjnek, feleségnek ventillálunk. Ha ehelyett egy kompetens emberhez forulunk, akkor gyakorlatilag nyíltan kifejezzük érzéseinket és hatékonyan kérünk: mindez az asszertivitás, önbizalom és magabiztosság meglétét jelzi.

Panaszkodáskor áldozattá változtatjuk magunkat – ez pedig passzív szerepbe taszít minket. Viszont ha kimondjuk, és a történtekben szintén érintett vagy kompetens személlyel osztjuk meg, hogy mit is sérelmezünk valójában, akkor lehetőségünk nyílik megváltoztatni egy számunkra nem kívánatos vagy kellemetlen helyzetet.

Ehelyett sokszor az történik, hogy nyakló nélkül zúdítjuk sérelmeinket a külvilágra – amitől mi magunk átmenetileg megkönnyebbülünk ugyan, viszont a probléma továbbra is megmarad, arról nem is beszélve, hogy a környezetünk is úgy érezheti, energiavámpírkodunk.

Nyuszi üzemmód

De akkor miért választjuk mégis olyan gyakran a hatékonyabb út helyett a sehova sem vezető panaszkodást? Bizony, az őszinteség nem mindig népszerű stratégia – sokszor félünk kinyilvánítani nemtetszésünket szemtől szembe, mert azt gondoljuk, hogy nem olyan választ kapunk majd, mint amilyet elképzeltünk.

Ugyanígy hajlamosak vagyunk elkerülni a konfrontatív helyzeteket, különösképp ha szeretteinkről van szó. Félünk nyíltan hangot adni véleményünknek, inkább a telefonunkhoz nyúlunk, pötyögni kezdünk vagy felhívunk egy barátot ahelyett, hogy magunkhoz ragadnánk a gyeplőt és megpróbálnánk aktívan alakítani a számunkra kedvezőtlenül alakuló szituáción.

Ez már csak azért is szerencsésebb választás (lenne), mert a végeláthatatlan panaszkodás rombolja pszichés jóllétünket, hiszen nem nyújt alternatívát számunkra a megoldást illetően, csak a negatív dolgokra enged koncentrálni – és ez igen megterhelő.

Egy kutatásban 50 személyt kérdeztek meg arról, mitől érzik magukat még lehangoltabbnak, ha aktuálisan a padlón vannak. A legtöbben az egyedüllétet és az inaktivitást említették meg, de – az eredmények alapján – az sem könnyít a helyzetünkön, ha csak a problémára fókuszálunk és beleragadunk a végeláthatatlan panaszkodásba.

Viszont a megfelelő időben és helyen, a megfelelő személlyel megosztott panasz eredménye erőt adhat, pozitívan befolyásolhatja hangulatunkat és növelheti önbecsülésünket is. Sőt, akkor is hasznát vehetjük mindennek, ha egy hozzánk közel álló személlyel konfrontálódnánk: azáltal, hogy megnevezünk egyes kényes témákat a kapcsolatban, máris figyelmet fordíthatunk rá és közös problémamegoldásra törekedhetünk. Egy ilyen szituáció közelebb hozza az érintett személyeket egymáshoz, ami által erősödik a kapcsolat.

Megfelelő módon szóvá tenni sérelmünket és törekedni a megoldásra – ez a kulcs. Így sikerességünkből erőt meríthetünk, asszertivitásunk  és leleményességünk is fejlődhet, kommunikációnk is hatékonyabbá válhat, de akár segítséget kaphatunk érzelmeink pontosabb kifejezésében is. Végső soron pedig kapcsolataink minősége is pozitív irányba változhat meg és önbecsülésünk is növekedhet

– fogalmaz dr. Guy Winch a panaszolás művészetéről szóló könyvében.

Tehát mielőtt panaszkodni kezdenénk, érdemes végiggondolni a következőket:

  1. Panaszunk egy adott specifikus helyzetre vonatkozik, vagy számunkra sem világos min is bosszankodunk valójában? Ha az utóbbi, akkor kevés esélyünk van megoldást találni. Ha pontosan megfogalmazzuk, mi az, ami frusztrál minket, mi miatt vagyunk elégedetlenek, könnyebben segíthetünk változtatni a helyzeten.
  1. Ugyanazt a negatív dolgot szajkózzuk már egy jó ideje, de igazából mi magunk sem tudunk elképzelni jobbat ehelyett? Lehetséges, hogy tudattalanul empátiát akarunk kicsikarni vagy indirekt formában segítséget kérnénk környezetünktől – azonban ezt félreértelmezhetik, és a végén megkapjuk az örök pesszimista jelzőt. Elég egyszer kimondani, mi bánt valójában, de az legyen mindenki számára világos!
  1. Félünk attól, hogy felkészületlenül állunk majd egy bizonytalan kimenetelű helyzetben, és ezért látjuk meg mindenben először a rosszat, amiről pedig egyből panaszkodni kezdünk? Persze mindennek megvan a maga értelme – jelen esetben például csökkentjük a bizonytalanságból fakadó szorongásunkat –, de ezzel a stratégiával megfosztjuk magunkat a helyzet kínálta pozitívumok megtapasztalásától is. Fontos a lehetséges rossz észrevétele, de egy pont után csak hátráltat minket a legfontosabban: hogy éljük az életünket.

Mindannyian panaszkodunk időnként – aminek még ha nincs is értelme, akkor is jól esik. Ha úgy érezzük azonban, hogy ez rendszeressé válik és inkább csak lehangol minket, ráadásul környezetünk is visszajelzi mindezt, érdemes megfigyelni mit és hogyan közlünk valójában, így könnyebben változtathatunk kommunikációs stílusunkon egy konstruktívabb irányba. És ami időt és energiát nyerünk ezzel, azt más, kellemesebb dologra is fordíthatjuk…

Via 1, 2, 3

Fotó: itt, itt és itt

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Zilahi Tímea
A tudomány és a modern kutatások rajongója. Imádja Pécset, a német nyelvet és kultúrát. Szeret utazni – arra, amerre a lába viszi. Dinamikus, pontos, rendszerető. Életében meghatározó választott sportága, a crossfit.

Pin It on Pinterest

Share This