Az olyan jól ismert evészavarok, mint az anorexia nervosa, vagy a bulimia előfordulási aránya évtizedek óta alig változik, ugyanakkor a túlevés és az elhízás világszerte a legsúlyosabb egészségügyi problémává nőtte ki magát. Milyen tényezők vezettek oda, hogy mostanra Európa legkövérebb nemzete lettünk? Hogyan hatnak a személyiségre és az étkezési szokásokra a különböző marketing- és médiaüzenetek? Mi az evolúciós magyarázata ennek az összetett és szó szerint egyre nagyobbra dagadó problémahalmaznak? Minderről Forgács Attila gasztropszichológust, az ELTE Pszichológiai Intézetének docensét és a Budapesti Corvinus Egyetem Pszichológiai Központjának vezetőjét kérdeztük.

Gasztronómiáról rengeteget, ellenben gasztropszichológiáról nem valami sokat hallottunk eddig. Mivel foglalkozik ez a tudományterület?

Dr. habil. Forgács Attila

A gasztropszichológia az én értelmezésemben, – merthogy hivatalos definíció eddig nemigen született – a táplálékfelvétel szabályozásának a pszichológiája, aminek két nagy területe van: az egyik a klinikum, a másik a marketing. A klinikum az irracionális (patológiás) evési magatartást (mint például az anorexia nervosát, vagy a bulimiát) kutatja, míg a marketing a mindennapi evés mechanizmusait vizsgálja. A marketing arra keresi a választ, hogyan lehet megetetni az embereket – átvitt értelemben és szó szerint. Az evés lélektan az inadaptív evési szokásokon túl azt is kutatja, hogy a különböző média és marketingüzenetek hogyan hatnak az étkezési szokásokra. Persze a két megközelítés össze is ér.

Például úgy, hogy túl sokat eszünk és folyamatosan hízunk?

Az emberiség még sosem volt ilyen kövér, mint ma. Ráadásul a túlevés csak az egyik probléma… Amikor napjainkban evésről beszélünk, akkor jóval többről van szó, mint egyszerű tápanyagbevitelről. Ez a fogyasztói és az információs társadalomban nagyon összetett és soktényezős folyamattá alakult, még erőteljesebben fogalmazva egyfajta társadalmi szintű pszichózist generált.

Mire gondol pontosan?

Miközben a társadalom egy jelentős része az evés kontrollálásában találja meg az élete értelmét, egy másik részének elege van abból, hogy bűntudat nélkül már jóformán semmit sem ehet meg. Miközben sokszor teljesen feleslegesen és irreálisan rettegnek a gluténtől, a cukortól, a liszttől – mindig valami mástól – addig a 80-as évek óta megnégyszereződött a cukorbetegek aránya, és soha nem élt még ennyi túlsúlyos ember a Földön. Tehát nem úgy tűnik, hogy a cukor-, liszt-, vagy éppen gluténellenes kampányhadjáratok kifejtették volna a hatásukat… Ezzel nem azt mondom, hogy a glutén- vagy laktóz-érzékenység nem létezik, vagy, hogy ne ennénk túl sok cukrot, sót, vagy szénhidrátot. A baj azzal van, hogy

a média és marketingüzenetek olyan szinten torzítják és zavarják össze az evéssel kapcsolatos információkat, köztük a különböző tápanyagtípusok bevitelének problémáját, hogy ember legyen a talpán, aki ebben az útvesztőben kiigazodik.

Miféle marketingüzentetek érkeznek a médiából?

Egyrészt a hirdetések leggyakoribb üzenete, hogy „Vegyed, egyed, fogyaszd!”, míg a hirdetések egy másik része arra biztat, „Maradj karcsú!” Emellett napi rendszerességgel lehet találkozni a mérgező ételekkel kapcsolatos hírekkel (hatóságilag bezárt húsüzemek, vegyszerrel keveredő, mérgező élelmiszerek, átcímkézett csomagolások, stb.), ahogy a szegények éhezéséről is gyakran írnak az újságok. „Félj az ételtől, de attól is, hogy holnap már nem lesz mit enned!” „Egy pohár tej tiszta fej…, vagy tudod mit? Inkább méreg!” „Egyen és fogyjon!” Az információs társadalom nem rendet, hanem káoszt teremtett az evés körül.

Ettől a sokféle ellentmondó üzenettől valóban rendesen össze lehet zavarodni…

Így van. A tömegkommunikáció egyszerre szólít fel, hogy fogyassz többet, de maradj sovány. Ez ugye egy double bind felszólítás (A double bind, vagyis a kettős kötés egy olyan kommunikációzavar, amelyben az egyén, vagy jelen esetben egy csoport két vagy több egymásnak ellentmondó utasítást kap, és az egyik felszólítás kizárja a másikat – a szerk.). Ez olyan, mintha az autónak egyszerre nyomnák a gázt és a féket. Az autó rögvest lefulladna. Vagy ha a macskát Siccnek hívnák. A macska sosem lehetne biztos, hogy mit kell tennie, hívták, vagy zavarták? Az evésre vonatkozó médiaüzenetek nemcsak két, hanem fél tucat egymásnak ellentmondó utasítást küldenek.

Nem csoda, hogy ebben a nagy káoszban ennyi evészavar van…

Az evészavarok tobzódása, pontosan ennek a skizoid társadalmi kommunikációnak tudható be. Elképesztő mennyiségű információ zúdul az emberekre, ráadásul minden mindennek ellentmond. Ez a kaotikus vezérlés hozzájárul a sok evés körüli zavarhoz. Az evés újabban vonzza a mentális zavarokat – erre mondják: Freud már nem a szexualitással, hanem az evészavarokkal foglalkozna, ha ma élne.

Ami régen kényszerbetegség volt, az most ortorexia nervosa, de arra is bőven van példa, hogy paranoid módon viszonyulnak az evéshez. A 90-es évektől minden évnek megvolt a maga élelmiszerfrásza: zsír-fóbia, só-fóbia, koleszterin-fóbia, szénhidrát-fóbia, tej-fóbia, laktóz-fóbia, glutén-fóbia, cukor-fóbia. Mindig akad olyan élelmiszer, amelytől szó szerint rettegni lehet.

Mi ennek az oka?

Az évezredek vallási dogmái a 20. századra ideológiai dogmákká alakultak. Újabban az alapvető, fiziológiai szintek körül gyülekeznek a dogmák. Egyre több evésre vonatkozó dogma figyelhető meg. Ezekre azért van szükség, mert nagyon sok ember azt éli meg, hogy nem ura a sorsának, nincs a kezében a kontroll. Ez a közismert tanult tehetetlenség állapota, ami hozzájárul a depresszió kialakulásához. Rengeteg folyamat kontrollálhatatlan a modern világban – gondoljunk csak a bizonytalan munkahelyekre, a bizonytalan lakhatásra, a bizonytalan emberi kapcsolatokra. Bezzeg az kontrollálható, hogy valaki mit eszik, vagy mit nem eszik meg. Míg a kontrollálhatatlanság élménye depresszív hatású, az evés eszeveszett kontrollálása antidepresszív (kedélyjavító) hatású.

Az étkezési szabályok ugyanis adnak valami jól értelmezhető keretet az életnek.

Persze ezek a keretek folyamatosan változnak, hol az Atkins-diétára esküsznek, hol a káposztalevesre, most a Paleo-diéta dívik, és a glutén az, amitől félni kell.

Mégis nagyon sokan állítják, hogy ezektől a diétáktól megváltozott az életük,  javult az egészségi állapotuk, nem is beszélve a tudományos hivatkozásokról…

Az evolúciónk érzékennyé tett a többi egyed evési szokásainak, valamint hatásainak megfigyelésére. Ennek köszönhető a hazai piacon folyamatosan kapható 5-700 szakácskönyv, valamint a tévés gasztroműsorok népszerűsége. Ha azt látjuk, hogy valaki grimaszokat vág egy étel megízlelése során, majd eltolja magától az ételt, ne adj isten kihányja, nem fogunk kedvet kapni az ételhez. Ugyanilyen hatású, ha egy megbízhatónak tűnő személy előadást tart bizonyos ételek káros hatásáról. Az íz-undort virtuálisan is el tudja sajátítani a fajunk. Ugyanez az effektus fordítva is működik: ha valaki nagy magabiztossággal azt állítja egy diétáról, egy összetevőről, vagy egy étkezési szokásról, hogy az kedvező hatásokkal jár, akkor ezeket a jótékony hatásokat az emberek elkezdik érezni. Ha mindez még meg van támogatva szelektíven összegyűjtött irodalmi hivatkozásokkal, már kész is van egy új módszer, amiben lesznek, akik feltétel nélkül hinni fognak, és még jobban is érzik majd magukat.

Előadásaiban szó szerint szektásodásról beszél…

Azt látom, hogy ez a társadalmi szinten megfigyelhető kontrollvesztés elvezetett egy olyan állapothoz, amiben tömegek kezdtek vallásosan viszonyulni az ételhez. Az evés nemcsak a mentális zavarokat vonzotta be, de a szélhámosokat is. A gasztro-vallásoknak felkent messiásai, prófétái, igazlátói vannak. Tessék csak megnézni a sok gasztrocoachot, diéta gurut és gasztro-fitness-izét.

Az evésvallásoknak templomai épülnek, csak nem a téren, hanem az interneten – gondoljunk csak Norbira, akinek másfél millió követője van a Facebook-on. Semmi egyéb téma nem vonz ennyi érdeklődőt.

A szekták mindig megtalálják a maguk ellenségét, és az evésszekták esetén ez a tudomány és az élelmiszeripar. Egyébként ez a fajta szektásodás nem annyira új keletű jelenség: az első ilyen szekta alapítóját August Engelhardtnak hívták, és a 20. század elején hirdette igéit. Ő, amellett, hogy a modernkori orthorexia nervosa prototipikus alakja volt, egy vallási szektát szervezett a táplálkozás köré. Eszmerendszerét kokoivorizmusnak nevezte el, mivel a kizárólagos kókuszdió fogyasztás üdvösségét hirdette. A pranaizmus jegyeit is hordozó hitrendszere szerint, ha valaki csak kókuszdiót eszik, akkor több mint 120 évig is élhet. Ő maga 43 éves korában, végelgyengülésben halt meg…

Az evés nekünk, magyaroknak központi kérdés… Milyen változások és lépések vezettek oda, hogy Európa legkövérebb nemzetévé ettük magunkat? Mikor kezdtünk el hízni?

Az elhízás felé vezető út a 60-as, 70-es években kezdődött, amikor a falvakban is bevezették a villanyáramot. Az első két dolog, amit beszereztek az emberek az elektromos hűtő és a televízió volt, ami két alapvető változást hozott a háztartásokba: mindig volt otthon hozzáférhető étel, és ezzel párhuzamosan elkezdtek egyre kevesebbet mozogni. Az autók megjelenésével ez tovább fokozódott, majd 1968-ban megjelent Magyarországon a nyugat íze, a Coca-cola, nyomában a többi cukros üdítővel. A rendszerváltozással megjelentek a gyorséttermek, jellemzően a városok központjában, sok helyen éppen a Lenin szobrok helyén… Ezek a változások külön-külön is magyarázzák a tömeges elhízást.

Azt mondta, hogy az evés sokkal többről szól, mint egyszerű tápanyagbevitelről. Milyen lelki okok húzódhatnak a túlevés hátterében?

Induljunk az evolúciós magyarázattól! Egyrészt van egy kevéssé tudatosodó ösztöntörekvésünk arra, hogy nagyobbak legyünk, mert a nagyobb test a dominancia ősi evolúciós jele. Emellett nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az életnek két alapvető feltétele van: az egyik az anyagcsere, a másik a reprodukció. A szerves anyag onnantól számít élőnek, hogy aktívan vesz fel anyagokat, és reprodukcióképes.

A legősibb ösztöntörekvésünk ebből következően a tápanyagfelvétel, és kötődik ehhez egy másik ősélményünk, hogy az étel korlátozottan érhető el. Amikor ez a hiány megszűnt, akkor kezdett a társadalom hízni, mert továbbmunkált az ősi ösztön, hogy a sok táplálék egyenlő a túléléssel, a bőséggel – gondoljunk csak az ősanyát ábrázoló szobrokra.

Az evés tehát az életet és a biztonságot jelenti?

Legalábbis sokaknak az evés jelenti a biztonságot. Míg másoknak az evés szeretet-kifejezés. Valamennyi kultúrában étellel várják azt, akit szeretnek. És aki viszont szeret, az el is fogyasztja a felkínált ételt, még ha nem is éhes. Emellett a megnövekedett test elementáris védelmi élményt is biztosít: ha jó nagy vagyok, akkor biztonságban vagyok. Ezt támasztja alá Geiger Ágota kutatása is, amelyben arra kért gyerekeket, induljanak el felé, és álljanak meg egy biztonságos távolságban. A kövér gyerekek átlagosan fél méterrel közelebb merészkedtek, de miután a soványabb gyerekekre vattamellényt adott, ők is közelebb mentek a kísérlet vezetőjéhez. Geiger Ágota találóan zsírvédő-páncélnak nevezte el a testet körülvevő hájat.

Mi történik, ha megszabadulunk a „páncélunktól”?

A lefogyás – bármennyire is meghökkentő – lelki veszteségekkel is társul. A lesoványodott kövér személy ugyanis a plusz kilók mellett az identitását is elveszíti. Nem ismer magára a tükörben. Mintha nem is ő lenne. Hová lett ő? A sovány megjelenés, valamint az egész új állapot én-idegen számára. Ráadásul nincs megfelelő szereprepertoárja a megváltozott viszonyokban. Hogyan kell reagálni, amikor megdicsérik? Mivel az új test és a helyzet annyira idegen, hogy úgy érzi, becsap másokat. Ezt az érzést nevezik imposztor-szindrómának. Úgy érzi érdemtelen arra, amit elért, és amiért csodálják. Mindezek az érzések nagyfokú instabilitást keltenek. Ennél még a kövérség is egy stabilabb, legalábbis megszokottabb és kezelhetőbb állapot. Mivel ezek az érzések többnyire nem tudatosodnak, hozzájárulnak a gyakori visszaeséshez.

Vagyis a jojó effektus kialakulásához…

Igen, a hirtelen fogyás egyik leggyakoribb hatása a jojózás, aminek a valószínűsége 40-95%-os, de fontos látni, hogy ez  megfelelő mentálhigiénés munkával kivédhető. Ugyanakkor, ha a hirtelen fogyás következtében keletkező hiányt nem kezelik pszichoterápiával, akkor egy veszteségélmény alakul ki a fogyással kapcsolatosan, emelkedhet a szorongásszint, védtelennek érezheti a páciens magát. Mert, ahogy szeretetevésről, úgy védekező evésről is beszélhetünk. Az evés az nem egyszerűen kalóriapótlás, az evésnek érzelmi értéke is van. Az, hogy ennek mik az összetevői, az az egyéni tapasztalatoktól is függ.

Hogyan működhet egy ilyen helyzetben a pszichoterápia?

Először is ki kell tudni beszélni, megfogalmazni a paradox érzéseket. Amíg az érzések kibeszéletlenek, addig autonóm módon működnek, nincs racionális hatalom felettük.

A hirtelen és drasztikus fogyással mindig nagyon óvatosnak kell lenni, nemcsak testi, lelki okokból is. Ha valaki drasztikusan lefogy, akkor ott pillanatok alatt kialakulhat egy egyensúlyzavar, hiszen volt az életben valami funkciója annak, ami semmivé lett.

Az ideális testsúly és ezzel együtt az egyensúly megtalálása tehát nem a fogyókúrával, hanem sokkal inkább az önismerettel kezdődik?

Biztos vagyok abban, hogy e nélkül nem megy. Ugyanúgy ahogy mozgás és a dietétika helyes ismerete nélkül sem. Mindez együtt hozhat tartós eredményt. Akárcsak a gasztronómia területén, ezen a téren is bátorság és ízlés kérdése, hogy ki meddig merészkedik.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Fotó: itt, itt és itt

Szólj hozzá!

Szabó Eszter Judit

Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest