Alig egy hónappal ezelőtt egy érdekes – azonban már napokkal korábban elstartolt – kihívásra bukkantam mindenki kedvenc közösségi oldalán, amelynek keretében a résztvevők vállalták, hogy közel egy hónapig nem panaszkodnak. Hogy mi volt az első gondolatom? Nem hiszem el, hogy erről is lecsúsztam! Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor ráébredtem, hogy Facebook-esemény ide vagy oda, valószínűleg nem ártana belevágnom egy hasonló „lelki méregtelenítő kúrába”. S hogy miként alakult a siránkozás- és panaszűző keresztes hadjáratom? Ha egy szóban kéne összefoglalnom, azt mondanám, tanulságosan… ha ennél bővebben szeretnétek olvasni róla, akkor pedig görgessetek lejjebb!

Automatikus üzemmód: OFF

A fenébe, már megint lekéstem a buszt! Naná, hogy el fogok késni! – kezdtem el pötyögni felháborodott üzenetemet a páromnak, azonban mielőtt a küldés gombra kattintottam, belém hasított a felismerés, hogy elméletileg már 8 órája „panaszböjtölök”.

Az első napok lényegében így teltek: újra és újra azon kaptam magam, hogy megálljt parancsolok a panaszáradatnak, ami néha csak csendesen hömpölygött a fejemben, néha viszont olyannyira túlcsordult, hogy félő volt, a külvilágra is rázúdul egy adag keserű(ség).

Ezekben az első napokban döbbentem rá, hogy lényegében a mindennapok során – a körülüttem zsörtölődő/kiabáló/morgolódó sorstársaimmal együtt – automatikus panasz-üzemmódban működök.

Az egész 21 napos „böjtben” az volt a legmegdöbbentőbb felismerés, hogy – bár egyáltalán nem  tartom magamat pesszimistának, vagy „negatívnak” –  észre sem vettem, hogy a panaszkodás milyen mértékben jellemző rám.

Ha nem figyelünk erre tudatosan, a kesergés beleépül a mindennapjainkba: lábujjhegyen besettenkedik a gondolataink közé, főként akkor, amikor a fáradtság, a túlterheltség, vagy egyéb okok miatt a legvédtelenebbek vagyunk ellene. És egy idő után azon kapjuk magunkat, hogy a mindennapi társalgásaink csupán sopánkodásból állnak.

De miért is panaszkodunk annyit?

Arról már korábban is írtunk, hogy a panaszkodással főként saját frusztrációnkat próbáljuk csökkenteni, mintegy „kiszelepeltetni” a negatív érzelmeket. Ugyanakkor ez csak egyfajta tüneti kezelés, amely a probléma megoldásához egyáltalán nem visz közelebb.

Sokszor azonban mégis inkább a partalan zsörtölődést választjuk, amivel az áldozat szerepébe taszítjuk magunkat. A baj ezzel többek között az, hogy így nem tudunk (vagy nem akarunk?) változtatni a helyzeten, és a probléma megoldása helyett  újra és újra a környezetünkre ventiláljuk a feszültséget – mint egy folyton túlmelegedő és ezért állandóan újrainduló számítógép.

E viselkedésmintázat mögött állhat

  • a panaszkodás mögött meghúzódó problémától való félelem – ami jellemzően rólunk szól, csak ennek beismerése helyett egyszerűbb másra panaszkodni…
  • a konfrontálódástól való félelem,
  • egyszerűen csak törődésre, figyelemre vágyunk a környezetünktől, és így próbáljuk meg ezt kicsikarni.

Akárhogy is, ezáltal csak magunk alatt vágjuk a fát, és – ahogy azt saját magamon is észrevettem – ha belekeveredünk ebbe a negatív spirálba, akkor egyre és egyre több szituációban leszünk hajlamosak okot találni a panaszkodásra.

Intenzív átkeretezés-kurzus

És ezekből az ördögi panaszhurkokból bizony nem könnyű szabadulni. Éppen ezért egy ilyen kihívásba nem fognék bele újból anélkül, hogy előtte nem tisztázom magamban, milyen stratégiát hívok majd segítségül, ha rám tör a panaszkodhatnék. Erre azért van szükség, mert

nagyon fontos, hogy ne csak elfojtsuk a sopánkodást és az azzal járó rossz érzéseket, hanem a gyökerénél fogva ragadjuk meg a problémát, és addig faragjuk azt, amíg el nem veszíti „panasz formáját” és végül mentális erőforrássá alakul – elvégre ez lenne a fő cél, nemde?

Azt a saját bőrömön is megtapasztaltam, hogy az elfojtás valószínűleg nem kerülne fel a leghatékonyabb panaszűző stratégiák top 100-as listájára… Ugyanis azáltal, hogy kifelé nem panaszkodunk, csak magunkban fortyogunk, előbb-utóbb eljutunk arra a pontra, ahol átszakad a sopánkodásainkat visszafogó gát, és minden egyszerre tör ki belőlünk. Szerencsére azonban sikerült rálelnem a számomra leghatékonyabb módszerre:

néhány nap után elkezdtem tudatosan a pozitív dolgokra koncentrálni azokban a szituációkban, amelyek korábban frusztrálttá tettek. Noha ehhez eleinte folyamatos koncentrációra volt szükség, egy idő után – mintha csak megnyomtak volna rajtam egy láthatatlan kapcsolót – a „panasz-üzemmód”, optimista-üzemmódba váltott.

Persze a pozitívabb szemlélet pontosabbá nem tett, így a reggeli buszomat továbbra is rendre lekéstem, de már csak legyintettem. Elvégre mi okom lenne a panaszra? Legalább megvolt a reggeli testmozgás, ráadásul még tíz percig élvezhetem a napsugarak simogatását… és milyen jó, hogy nem esik az eső!

Ez a kihívás ráadásul nem csak 21 napig hozott derűt és nyugalmat az életembe: a „pozitív-kapcsoló” azóta is ”úgy maradt”. És hogy ez mivel jár?

  • Sokkal több mosollyal – lehet, hogy emiatt néha kicsit bolondnak is néznek az utcán, de sopánkodás helyett inkább örülök neki, hogy szerencsére (legalábbis remélem) tévednek.
  • Kevesebb feszültséggel és több higgadtsággal.
  • Rengeteg felszabaduló mentális energiával és megnövekedett produktivitással (képzeljétek, ez a cikk is határidőn belül elkészült! – és tényleg! J – a szerk.)
  • Fokozott empátiával: azáltal, hogy nem a saját problémáink körül forognak a gondolataink, sokkal nyitottabbá válunk a körülöttünk élők lelki világára, és figyelmesebb hallgatókká válunk.
  • Az pedig csak újabb energia- és örömlöketet ad, ha valaki mást is sikerül ráébresztenem, hogy valójában sokkal több okunk lenne hálásnak lennünk, mint folyton morgolódnunk és zsörtölődnünk.

Nem állítom, hogy nem akadtak kisebb-nagyobb botlások a kihívás során. De úgy gondolom, akárcsak egy szigorú diéta esetében, ilyenkor is szükségünk van egy-egy „cheat-day” beiktatására. Nem jó stratégia az sem, ha elhitethetjük magunkkal, hogy minden tökéletes, szivárványos és „csillámpónis”. A problémákról igenis beszélni kell:

néha igenis szükség van arra, hogy a minket felőrlő kételyekről, problémákról ventiláljunk egy kicsit. Ilyenkor nyugodtan engedjük meg magunknak, hogy a barátnőinkhez, barátainkhoz forduljunk és megosszuk velük a minket ért sérelmeket, érzelmileg felkavaró történéseket.

A probléma inkább azzal van, amikor minden minket érő apró inzultust a nyakukba zúdítunk, ahelyett, hogy átgondolnánk, valóban mekkora is a minket ért „sérelem”. Ezek jelentős részével mi magunk is meg tudunk küzdeni, ami ráadásul sok szempontból előrébb visz minket.

Tedd próbára magad!

Néhány éve, amikor a neves szociálpszichológus, Philip Zimbardo Magyarországra látogatott, és azt a célt tűzte ki, hogy a magyarokat egy optimista nemzetté változtatja, az emberek eleinte csak a fejüket csóválták, elvégre hogyan is tudna kibújni a saját bőréből a mi híresen pesszimista, folytonos panaszkodásáról elhíresült társadalmunk?

A Hősök Tere kezdeményezés sikere azonban bebizonyította, hogy pesszimistának lenni a saját pesszimizmusunk megváltoztathatóságával kapcsolatban pont annyira fölösleges, mint 2 soron belül négyszer leírni a „pesszimista” szót.

A változáshoz mindössze annyi kell, hogy valaki kimondja: elég volt! És nem kell, hogy ez a személy a világ egyik leghíresebb pszichológusa legyen. A szemléletváltás első lépcsője ugyanis az egyénnel kezdődik, és a legtöbb esetben igenis tehetünk a változásért – ahogy azt Limpár Imre tréner, tanácsadó szakpszichológus előadásában is hallhattuk.

Ha te is kedvet kaptál a szemléletváltáshoz, viszont úgy érzed, motiválna, ha nem magányos harcosként kellene legyőznöd a negatív gondolatokat, több, aktuálisan futó kihíváshoz is csatlakozhatsz.

Mindjárt itt van például a mi 30 napos kihívásunk, ami reméljük, segít majd abban, hogy észrevedd, mennyi szép vesz körül.

A másik, általam is tesztelt kihívás eredetileg sokkal messzebbről, az Egyesül Államokból indult, ahol egy Will Bowen nevű lelkésznek elege lett hívei folytonos panaszáradatából. Hogy ezen változtasson, arra kérte őket, hogy folyton viseljenek egy karkötőt az egyik karjukon, és próbálják meg 3 hétig távol tartani a panaszaikat – amennyiben pedig mégis kesergésen kapják magukat, tegyék át a karkötőt a másik csuklójukra, és kezdjék elölről a 21 napot. Magyarországon ezt a kihívást Prónay-Zakar Gina életmód-tanácsadó és személyi edző honosította meg, és a Facebook-on csatlakozhattok hozzá.

Ha pedig félnétek a kudarctól, jobb, ha tőlünk tudjátok, hogy nem ti lennétek az elsők, akik belebuknak a kísérletbe: még Will Bowen atyának is majdnem egy évig tartott sikerre vinni a saját 21 napos panaszböjtjét!

Mit gondoltok? Az én csuklómon már ott virít a panaszűző karkötő!

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Fotó: itt, itt és itt

Szólj hozzá!

Szabó Anna

Pszichológia BA és Tánctudomány szakon végzett. Főleg a mozgás-és az idegtudomány érdekli. És a nyelvek. Talán ezért is tanul és kutat jelenleg Párizsban – noha szívében mindig pécsi marad. Szeret a szabadban lenni, futni, túrázni, olvasni.

Pin It on Pinterest