„Az álmainkban merünk csak igazán élni” – A Testről és lélekről című filmet ajánljuk

Szerző: | 2017. 03. 13. | #SAJÁTÉLMÉNY | Olvasási idő: 9 perc

Napok óta gondolkozom ezen a filmen. Nemcsak azért, mert Enyedi Ildikó, Testről és lélekről című rendezése az a fajta moziélmény, aminek a képei még napokkal később is bevillannak, miközben utazol a metrón/várod a buszt/üres tekintettel elnézel a monitorod fölött munka közben, hanem azért is, mert nem tudom hogyan fogalmazzam meg közhelymentesen, hogy mennyire fontos film ez.

Legalábbis szerintem életbevágóan fontos dolgokról beszél nekünk a Testről és lélekről, ami sokak szerint két sebzett lélek szerelméről szól, de szerintem ennél sokkal többről van szó.

Nemcsak a szerelemről, nemcsak testről és lélekről, hanem az életünkről szól. A minket körülvevő világról. A világról, amelynek a vonásai – ha jobban belegondolunk – finoman szólva is autisztikusak: a szociális készségeink egyre fejletlenebbek, bámulatosan sok információhoz férünk hozzá, miközben összerezzenünk, ha valaki megérint minket.

A világról mesél, amelyben gondolkodás nélkül sütögetjük egymásra a címkéket, a másodperc törtrésze alatt hozunk ítéletet a másikról. „Az egy büdös nagy bunkó”, az meg „egy nagyképű, gőgös liba” – dobáljuk a jelzőket, mintha egy rulettasztal körül ülnénk, és minden mindegy lenne…

Folyamatosan el- és megítéljük egymást anélkül, hogy legalább egy picike erőfeszítést tennénk a másik megismerése érdekében, vagy megpróbálnánk megérteni, mi lehet az oka, hogy az adott pillanatban valaki emberileg ennyire képes.

Mert bizony, van, aki egy életen át keményen harcol azért, hogy valahogyan beilleszkedjen a társadalomba, és nagyon sokan vagyunk vannak, akik nap mint nap meg kell, hogy küzdjenek a démonaikkal, a félelmeikkel, a múltból hozott fájdalmaikkal.

Nem feltétlenül kell ahhoz autisztikusnak lenni, hogy elbeszéljünk egymás mellett.  Mert ez történik: nap mint nap elbeszélünk egymás mellett.

Amikor szerinted barátságtalan vagyok, valójában félek. Amikor azt hiszed, elfordulok tőled, egyszerűen nem merek a szemedbe nézni. Amikor valami nagyon, de nagyon fontosat akarok mondani, hülyeségeket beszélek. Ami neked könnyedén megy, az engem halálra rémít. Amikor nagyképűnek látsz, csak a bizonytalanságomat próbálom palástolni. Amikor azt mondom nem, belül azt sikítom, igen.

Tegye fel a kezét, aki soha nem érzett ehhez hasonlót, aki mindig minden helyzetben az érzéseivel koherensen viselkedett!

Miből gondoljuk, hogy másokkal nem történhet meg ugyanez? Vagy hogy nem történik meg nap mint nap? És ha el tudjuk fogadni a gondolatot, hogy igenis történik, akkor miért csináljuk ezt egymással? Nem könnyű munka ám lebontani ezeket a falakat, amiket az évek során felépítünk magunk köré. Ehhez sokszor segítségre van szükség. Nem pedig ítéletekre és címkékre.

Ennek ellenére ezek mögé a falak mögé csak nagyon ritkán nézünk be. Van, hogy félünk – vagy egyszerűen nincs rá idő, vagy nem is nagyon érdekel minket a másik nyomora. És igen, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy így vagyunk összerakva. Mindig mindenkinek megérteni a történetét túlságosan energiaigényes munka. Az agyunk egyszerűsít, kategorizál, címkéz. Olyan ez, mint a pénz: szükség van rá, mégis nagyon sok szenvedést okoz.

Ennek a feszítő ellentmondásnak a fájdalmáról (is) szól – legalábbis számomra – Enyedi Ildikó filmje, és arról a három dologról, amellyel olyan nagyon nehezen boldogulunk: az őszinteségről, az érzelmeinkről és egymásról.

Pedig, ha jobban belegondolunk, kevés, valójában fontosabb dolog van, csak a nagy rohanásban ezek valahogy elsikkadnak, hátrébb sorolódnak. Másféle értékrend szerint szerveződik a világ.

Reggelente belehajtjuk a fejünket a karámba anélkül, hogy felnéznénk az égre, és tudatosítanánk magunkban: ezt a napot sokan most látják utoljára, és előbb vagy utóbb eljön majd az idő, amikor mi leszünk azok. Persze-persze, valahol mélyen tisztában vagyunk vele, hogy ennek a gondolatnak a tudatában kellene élnünk, hogy minden nap hálát kéne adnunk azért, ami van, hogy minden nap tiszta szívvel kellene ölelnünk, őszintén, az érzelmeinkkel, a vágyainkkal összhangban kellene élnünk. Csak hát ugye, ott vannak a körülmények, az elvárások, a határidők, a munka – az úgynevezett életünk, ahol inkább éldegélünk, miközben csak az álmainkban merünk igazán élni.

Ennek a vak vágányra siklott működésnek az árnyalatai sűrűsödnek össze ebben a filmben, amely tökéletesen megmunkált képeken keresztül mutatja a mi tökéletlen világunkat. Enyedi Ildikó úgy bánik ezekkel a képekkel és a szimbólumokkal, mintha egy csodálatos hangon megszólaló zongorán játszana.

És szerencsére a kompozíció része a feloldozás is: a film a hiányok mellett azt is megmutatja, hogy ebben az érzelmileg „kivéreztetett” és egyensúlyát vesztett világban talán még van remény arra, hogy valahogy visszataláljunk egymáshoz, hogy nem a tökéletesség az, amit üldözni kell.

Megmutatja, hogy lebénult karral is lehet ölelni, fejletlen szociális készségekkel is lehet halálosan szeretni. Nem baj, ha tökéletlenek vagyunk, ha van egy kar, ami megtartja a testünkben lakozó „béna kis lelkünket”, és ha az a kar történetesen béna, akkor a kettő éppen így lehet nagyon is egész.

Csak hinnünk kell benne, hogy ez lehetséges. És tennünk is kell érte – addig, amíg nem késő.

A film cselekményének összefoglalója

Mi lenne, ha egy nap találkoznál valakivel, aki éjjelente ugyanazt álmodja, mint te? Vagy pontosabban: kiderülne, hogy már régóta ugyanabban a világban találkoztok éjszakánként. Örülnél neki? Vagy úgy éreznéd, megraboltak? Romantikusnak találnád? De mi van, ha te cseppet sem vagy romantikus alkat? Hogy nézel egy-egy gyengéd álom után másnap, éberen ennek az idegen embernek szemébe? És, mi van, ha az illető nem kifejezetten szimpatikus neked? Próbálnád megszeretni? Hogy lehet az, hogy éjjel, egymástól több kilométerre, magányos ágyatokban fekve egymáséi lehettek, de nappal, hús vér valótokban egymással szemben állva még egy vacak első randevút sem tudtok normálisan lebonyolítani? És mi van, ha a második találkozó is kínosan sikerül? A harmadik meg kifejezetten szégyenletes? Feladnád? És ha feladnád, kibírnád?

További információk a rendezőről és a filmről

A Cannes-ban Arany Kamerát nyert Az én XX. századom, a Simon mágus, valamint a nagysikerű Terápia című tévésorozat alkotója, Enyedi Ildikó 18 év után rendezett ismét nagyjátékfilmet. A TESTRŐL ÉS A LÉLEKRŐL 2017 tavaszán kerül a hazai mozikba az Inforg-M&M Film gyártásában, a Mozinet forgalmazásában. A film a 67. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon februárban elnyerte a seregszemle fődíját, az Arany Medvét.

Enyedi Ildikó Balázs Béla díjas, Érdemes művész első játékfilmje, Az én XX. századom kapta a legjobb elsőfilmnek járó Arany Kamerát az 1989-es cannes-i filmfesztiválon. Simon mágus című alkotását 1999-ben a Magyar Filmszemlén a legjobb rendezés, a legjobb operatőr (Máthé Tibor) és a legjobb férfi főszereplő (Andorai Péter) díjával jutalmazták, a Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon pedig FICC különdíjat nyert. Legutóbbi munkája az HBO-n nagy sikerrel játszott Terápia című sorozat volt, amelyet Gigor Attilával közösen rendezett.

A TESTRŐL ÉS A LÉLEKRŐL női főszereplője a Katona József Színház színésznője, Borbély Alexandra, a férfi főszereplő pedig egy valódi, hamisítatlan amatőr, Morcsányi Géza dramaturg, a Magvető Könyvkiadó nemrég leköszönt igazgatója. A filmben olyan kitűnő színészeket láthatunk még többek között, mint Békés Itala, Jordán Tamás, Mácsai Pál, Tenki Réka, Schneider Zoltán és Nagy Ervin. A film az Inforg-M&M Film gyártásában készült, a producerek Muhi András és Mécs Mónika.

Forrás: itt és itt

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This