Amikor az együttérzés félrecsúszik – a téves empátiáról

Manapság, amikor egyre alaposabb tudást szerzünk a másokkal való együttműködés érzelmi hátteréről, furcsának tűnhet, hogy egy olyan alapkő, mint az empátia fogalma félreérthető lehet. Hasznos tisztázni jelentését és megnyilvánulását önmagunkban és mások felé, mert könnyen meglehet, hogy amit együttérzésnek szántunk, az valójában több önsorsrontást hordoz magában, mint segítő jelenlétet. Meddig érdemes beleengednünk magunkat az empátiába, és honnantól lehet káros – elsősorban önmagunk számára?

Anya-lánya kapcsolatok gyakran ismétlődő jellegzetessége, hogy a szülő és a gyermek koalícióba kerülnek egymással úgy, mint a barátnők, és ilyen formában egyre több emlék, érzés és megélés kerül elő a szülő oldaláról. A gyerek ilyenkor kitüntetve érzi magát, hiszen a szülő csak vele oszt meg mély érzéseket, így még inkább törekszik az érett visszacsatolás, együttérzés megadására. Ebből egy anya érezheti azt, hogy jó helyre bízta titkait, gondolatait, mert értik őt. 

Csakhogy az is gyakori, hogy tudattalanul létrejön egy érdekes ismétlési jelenség a lány további életében. Például, ha az anya arról panaszkodik, hogy milyen nehéz a munkahelyén, mert sokat dolgozik kevés jutalomért, akkor az őt megértéséről és együttérzéséről biztosítani akaró lánya azonosulhat ezzel a szerepkörrel a saját munkája során, és mondjuk nehezebben vált egy olyan helyről, ahol nem értékelik eléggé.

Aztán később ők ketten megbeszélik, hogy igazságtalan az élet, mert az embert sosem becsülik meg eléggé. Csakhogy ebben a lány számára elvész a saját kontroll lehetősége, amire saját sorsában már több esélye lehetett volna.

Nem biztos, hogy a saját életünkben is meg kell valósítani a másik sorsában látott rossz mintát ahhoz, hogy átérezhessük fájdalmát. Az empátia persze azt jelenti, hogy valaki egy másik ember bánatát hallgatva, egy másik élőlény szenvedését látva, önmagát az adott helyzetbe beleképzelve saját élményeként éli meg, ami történik. De ettől még nem kell le is másolnia azt. Az empátia megélésére és visszacsatolására más utak is lehetségesek.

Minták, amiket mi írunk az élet helyett

A Mennyei örömök klubja című filmben négy anya-lánya páros történetében bontakozik ki, hogyan ismernek rá lányuk sorsában saját életük sarkalatos kérdéseire az anyák, és hogyan próbálnak megértéseik mentén segítséget nyújtani a fiataloknak egy jobb jövő felé. Szabó Magda Mózes egy, huszonkettő című regényében Hugit azonban képtelen a saját gondolatvilágától elvonatkoztatva értelmezni az édesanyja. Összemossa megéléseit az övéivel, majd arra számít, hogy ezért lánya hálás lesz neki, és megszilárdul a kettejük közötti kötelék. Azonban Hugi felismeri ezt, és kihátrál a helyzetből, jelezve, hogy nem kellene egy olvasatot adni a sorsuknak ahhoz, hogy végre érthessék egymást.

Ezek az alkotások az élet jeleneteit ismétlik, gyakran találkozni ilyen történetekkel a pszichológusi rendelő falai között megjelenő sorsokban is. Míg a filmben az anyák képesek voltak önmaguktól független lényként látni és elfogadni lányaikat, és egy mélyebb megértéssel próbálták segíteni őket, a regény cselekményében létre sem jött a kapcsolat. Az anya itt abból érezte volna valósnak a lelki köteléket lányával, ha ugyanazt éli meg, amit ő – csakhogy mindeközben nem figyelt arra, hogy valójában mit érez a gyermeke.

A regények, filmek történeteit is az élet írja. Sok család létezik, ahol úgy lehet elérni egymást, ha közben összemossuk a határainkat, és nehezen elkülöníthető, hogy meddig tart a mi történetünk, és honnan kezdődik a másiké. Vannak szülők, akik abból érzik megtartottnak és támogatottnak magukat a gyerekükkel való kötelékben, ha saját sorsuk alteregóját látják benne. Csakhogy

valójában ez nem igazi empátia, egyik fél részéről sem. Attól sem, aki elvárja, és attól sem, aki ennek mentén próbál kapcsolódni. Mert a valódi empátia a másik nehézségébe való beleérző képességet jelenti, és nem a nehézségek megismétlését.

Mitől leszek együttérző?

Hányszor hallottam már terápiák során, hogy hálátlan és rossz gyereknek bélyegeztek valakit, mert tudott „jól lenni”, amikor a szülő egy sérelmét osztotta meg vele, vagy képes volt elvonatkoztatni a szülők által kijelölt úttól. Ezen a ponton fontos jeleznem, hogy nem csak a szülő részéről lehet ilyen nyomás, ez fordítva, a gyerek felől is létrejöhet. 

Valójában az egymásra hangolódás káros formájával tesszük az egyik legrosszabbat kapcsolatainknak. A valódi empátia, vagyis beleérző képesség azt jelenti, hogy bele tudjuk helyezni magunkat egy másik ember vagy élőlény lelkiállapotába. A másik szenvedéseit látva beleképzeljük magunkat a másik ember helyzetébe, és azt saját élményként éljük meg. Azért szerepel dőlt betűkkel, hogy „éljük”, mert ez a lényeges; megélni valamit nem ugyanaz, mint megcselekedni. Vagyis ahhoz, hogy együttérezhessek az anyámmal vagy a gyermekemmel, nem kell ugyanazt az életutat végigjárnom, mint amit ő tett.

Nagyon gyakran látom a téves empátia jelenségét anya-lánya kapcsolatoknál – a rendelő falain belül inkább a gyermek szemszögéből.

Sok családban ugyanis megjelenik az a minta, hogy azzal tud segíteni valaki az anyukájának, ha ismételi a hibáit, és aztán egymás vállán zokognak.

Például a lányukat barátnői szerepkörbe bevonó anyák gyakran elmesélik gyermeküknek, hogy mennyi szenvedésük van a házasságukban, mert a párjuk nem figyel rájuk, elhanyagoló, hálátlan. Mire a lány elcsodálkozva felpillant, hogy ő is valami hasonlót él meg a párja mellett. Ebben az érzésben találkozni tudnak és kicsit meg is rekednek. 

Pedig lehetne úgy is empatikus ugyanez a lány, ha megengedné magának, hogy úgy értse meg az anyukája bajait, hogy közben nem csinálja meg őket a saját életében.

Úgy is követhetné mindezt, hogy mindeközben ő jól van, és esetleg azt is megfogalmazza, hogy nem az a jó út, amikor eltűrjük a rossz bánásmódot. Megérteni, átérezni a másik fájdalmát anélkül, hogy önsorsrontást követnének el, vagy megtagadnánk magunktól a szuveneritás jogát. Hogy lehessen azt érezni, gondolni, megélni, ami a saját lényükből következik, és nem azt, ami a másik sorsából következne.

Egy példa az elfogadottság tévútjára

Egy fiatal női páciensem – nevezzük Kingának – azzal keresett fel, hogy egyáltalán nem tudja kicsoda ő és hová tart. Mindenkinek megfelelni vágyva élte életét, melyben sorra kihasználták a munkatársai és állítólagos barátai. Családi kötelékei hasonlóan alakultak, valamint párként is olyan férfit választott, aki nem igazán jelentett támaszt. Ahogy mesélt, gyakran kaptam azon, hogy a mondatai közepén átváltott arra, hogy miben hasonló a sorsa anyukájáéhoz. Nehéz volt szétszálazni, honnan kezdődik az ő élete, és meddig tart az anyukájáé. Ahogy ezt a jelenséget megfigyeltük, észrevettünk valami mást is.

Mint kiderült, a családban a „sorsközösség érzés” volt az a kötelék, amiben igazán találkozni tudott a lány az édesanyjával, mert máskülönben sokszor kellett volna mellőznie a szülői jelenlétet. Az édesapja sokat dolgozott, így szinte sosem találkozott vele. Leszámítva az anyukájával való együttérzés ritka perceit, nem nagyon tudtak érzelmileg találkozni, mert az anyukája inkább Kinga testvérével értette meg magát.  Ők ketten jobban hasonlítottak emberileg, természetben, felfogásmódban, amiből Kinga úgy érezte, hogy kimarad.

Maga sem tudta, de azzal, hogy tudattalanul másolni kezdte az édesanyja sorsának rosszul meghozott döntéseit, valamiféle empátiát és köteléket akart kicsikarni önmaga felé. Csak ezen az úton lehetett visszaszereznie az édesanyját.

A szeretet önálló útjai

Lehet, hogy ebben a családban csak így lehetett elérni egymást, de vajon mi történik azután, ha ráismerünk, hogy önsorsrontásba fordul az, amit a másik felé adott empátiának – kapcsolódási lehetőségnek szántunk? Beleragadunk, vagy merünk jól lenni anélkül, hogy stagnálnánk az ismerős ismétlés csapdájában? 

Akkor lesz téves az empátia, ha túlcsordul valódi határain, és már saját életünkként éljük meg a másik fél elakadásait. Amikor beleragadunk és csapdába esünk, mert azt hisszük, ezzel leszünk együttérzők, sőt jó emberek.

Nem azzal szeretünk jól, ha összemossuk határainkat, élményeinket, ideológiáinkat a számunkra fontos másik féllel. Lehet önálló narratívánk az életünk döntéseiről, sorsfordító pillanatairól, és általános megéléseiről. Talán a legfontosabb lépés, hogy erre képesek legyünk megadni magunknak a jogot és az elfogadást. 

Lehet, hogy egy kapcsolatban fontos az „egyek vagyunk” érzése; de korántsem fedi le az összes lehetőségünket. Tegyük fel a kérdést: szabad-e nekünk önálló sorsot birtokolni, és nem alámenni a másik elvárásainak?

Attól lehetünk jobb gyerekei, testvérei, szülei, társai, barátai a másik félnek, ha tudjuk értő figyelemmel kísérni őt, mellette lenni, együttérezni a nehézségeivel, megérteni, ami neki fáj, de ettől még nem azonosulunk vele. Ez új minta arra, hogy attól függetlenül, hogy megértjük a másik embert, még lehetünk jól a saját életünkben, és ettől nem vagyunk ridegek. Néha – mint a Kis Herceg a rózsájával – hallgatni is megtanulunk együtt, de ettől még ottvagyunk egymás mellett is.