„Az ember elsősorban nem házasságra vágyik, hanem arra, hogy szeressék” – interjú Singer Magdolnával és Haas Györggyel

Szerző: | 2017. 03. 05. | Én&Te | Olvasási idő: 17 perc

Singer Magdolna és Haas György korábban házastársakként alkottak egy csapatot, mígnem úgy döntöttek, hogy külön utakon folytatják. Az egység azonban, úgy tűnik a válásuk után sem bomlott fel – csak átalakult. A mentálhigiénés szakember, gyásztanácsadó és a nagyvárosi serpa ma már együtt tart tréningeket azoknak a segítőknek, akik a válás veszteségét feldolgozó csoportokat vezetik. Nem válni segítenek, hanem túl- és megélni a válás veszteségének fájdalmát. A két, gyakorlati szinten is jártas szakértő szerint nem könnyű munka elgyászolni egy házasságot, de akinek van bátorsága szembenézni a fájdalommal, annak nagyobb esélye van arra, hogy a következő kapcsolatában ne csak „takarékon érezzen”.   

Egymástól elvált házaspárként közösen képeztek olyan embereket, akik aztán azokat támogatják, akik válnak, vagy válni készülnek. Azért nem minden válás végződik ilyen szépen. Amikor egymástól elváltatok, az is olyan idilli és tankönyvbe illő volt, mint ez a jelenlegi helyzet?

Singer Magdolna (SM): Egyáltalán nem. (Nevet.) Persze, az elején azt gondoltuk, hogy képesek leszünk a házasságunkhoz méltóan válni. Aztán volt egy pont, amit egy olyan mélyrepülés követett, ahonnan nagyon nagy munka volt visszahozni magunkat.

Haas György (HGY): Ugyanakkor, amin keresztülmentünk, az egyfajta szerencsésen végződő pokoljárásként értelmezhető, hiszen azoknak, akik hozzánk jelentkeznek veszteségenyhítésre, saját tapasztalataink alapján tudunk ajánlásokat tenni. Sokkal jobban megértjük és átérezzük a nehézségeiket, hiszen ezeken a fázisokon mi is átestünk, és igen, ezeket az úgynevezett hibákat mi is elkövettük.

El lehet egyáltalán kerülni ezeket hibákat? Ha még nektek sem sikerült…

SM: A hibák nagy részét szerintem el lehet kerülni, amit viszont nem lehet, vagy inkább nem ajánlott „megúszni” az a válással járó gyászmunka.

Több vonatkozó kutatás is bizonyította, hogy a válást követő gyász „felülmúlja” a halállal kapcsolatos veszteségérzés fájdalmát. Ez egy kegyetlen kudarcélmény, olyan szeretetvesztett, fájdalmas folyamat, amelyen nem lehet csak úgy átlépni. Ennek a súlyos nárcisztikus sérülésnek a feldolgozásához időre, és tapasztalataink szerint sok esetben külső segítségre van szükség.

Ha a fájdalmat sehogy sem, az említett hibákat hogyan lehet elkerülni? Mire kell, vagy érdemes figyelni?

SM: Leginkább a gyerekekre… Ha a szülő a válás során a gyerekre támaszkodik, akkor az a gyerek az életkorának nem megfelelő szerepbe kerül. Az idő előtt véget érő gyerekkor pedig károsan hat az érési folyamatra és emellett a felnőtt életére nézve is durva következményekkel jár. Persze nem mindegy, hogy csak időszakosan billen fel az egyensúly, vagy egy hosszú, évekig tartó háborúskodásban nő fel a gyermek. Természetesen ez utóbbi sokkal komolyabb következményekkel járhat.

Milyen következményekkel járhat, ha valaki a gyerekére is „pakol” ezekből az érzelmi terhekből?

HGY: Függ az életkortól is, de általánosságban elmondható, hogy az a gyerek, aki egyfajta támaszként funkcionál a szüleinek, és nem érzi azt, hogy a háta mögött lenne egy olyan biztonságot jelentő, megtartó érzelmi háttér, amire ráereszkedhet, akkor ő belül – a látszattól eltérően – bizonytalanná válik. A biztonságérzet pedig nem egy olyan dolog, amit magunkból termelünk ki, hanem egy olyan valami, ami ha egy támaszt nyújtó másik ember révén rendelkezésünkre áll – akkor belsővé válik.

Ha egy gyerek olyan helyzetbe kerül, hogy neki kell megtartania a környezetében élő embereket, vagyis azokat, akik számára akkor és ott tulajdonképpen az egész világot jelentik, akkor folyamatosan erősödik benne a félelem, hogy erre nem lesz képes. Ez nagyon nagy bizonytalanságot okozhat. Az ilyen körülmények között felnövő gyerekekből jó eséllyel bizonytalan, szorongó felnőttek lesznek, akik ezt a mintát a saját párkapcsolataikba is átemelik.

SM: Az is sokszor megtörténik a támaszként funkcionáló gyerekekkel, hogy olyan felnőttekké válnak, akik aztán – ha kell, ha nem – a nyakukba vesznek minden terhet. Az ilyen emberek számára ez a természetes, hiszen gyermekként ezt a szerepet tanulták meg, miközben arra, hogy magukra figyeljenek, nem nagyon van mintájuk. Emiatt az egészségtelen kapcsolódás miatt sokszor a leválás folyamata is akadályoztatva van, hiszen a saját szüleit istápoló gyermek felnőttként is gyakran benne marad ebben a „támaszték” szerepben, nem, vagy csak nagyon nehezen engedi el a szülei kezét.

Az sem ritka, hogy a szülők éppen a gyerekre vagy gyerekekre hivatkozva nem engedik el – legalábbis formálisan – egymás kezét. Hiába működésképtelen a házasság, a „gyerek miatt nem válunk…”

SM: A terápiás munkám során gyakran találkozom olyan emberekkel, akik elpanaszolják, hogy mikor gyerekek voltak, nem váltak el a szüleik és ráadásul ezt rá hivatkozva nem tették meg – „sajnos, pedig kellett volna” – teszik hozzá.

HGY: Nem is annyira a látható dolgok azok, amelyek sérülést okoznak ilyenkor, hanem a metakommunikáció, a kimondatlan de a gyerekek érzékeny szenzorai által nagyon is felismerhető düh és harag okoz bennük (is) feszültséget. Az intimitást, a gyengédséget azt vágni, harapni lehet, ha benne van az otthoni levegőben, de legalább ennyire tud fájni a hiánya. Pontosan ez hat később a szeretet nélküli légkörben felnövő gyerekekre, hiszen az örömre, az intimitásra való képesség számukra sokkal kevésbé lesz hozzáférhető.

SM: Ráadásul az ilyen helyzetbe akaratukon kívül beleragadt gyerekek arra se látnak példát, hogy igenis lehetséges változtatni az életünkön; elkövethetünk hibákat, hozhatunk rossz döntéseket anélkül, hogy ennek a terhét egy életen át cipelnénk.

Hasonló helyzet, amikor valaki elválik ugyan, de a gyerekre hivatkozva nem keres új párt?

HGY: Ilyenkor azért van szükség erre a kifogásra, mert a valódi okkal nehezebb szembenézni. A valódi ok pedig ezeknek az eseteknek a többségében nagyon nagy szorongást jelent. Találkozni azzal a – csak a saját fejünkben létező – félelemmel, hogy én nem vagyok vonzó nő vagy férfi, hogy én (már) nem kellek senkinek, rendkívül fájdalmas dolog. Sokan valójában ezért húzzák maguk elé pajzsként a basáskodó férjet/hárpia feleséget – vagy amikor már nincs férj/feleség, akkor a gyereket.

Gyakran hangsúlyozzátok, hogy milyen fontos feldolgozni a válás veszteségét. Milyen következményei lehetnek annak, ha valaki ezt a lépést kihagyja?

HGY: A megoldatlan problémáinkat a következő kapcsolatba is átvisszük, hiszen amit nem tanultunk meg megoldani, az mindaddig újratermelődik, amíg nem tudjuk valamilyen módon feldolgozni, átkeretezni. Sokan azonban nem szeretnének találkozni ezzel a fájdalommal. Ahhoz viszont, hogy ez a folyamat ne fájjon, úgy kell csinálni, mintha nem létezne.

Ha valaki ezt a fájdalmat ilyen vagy olyan módszerekkel palástolja – becsapva saját magát és a környezetét – akkor egy idő után nem tud hinni sem magának, sem másnak. Ez pedig aláaknázza a következő párkapcsolatot, vagy egyáltalán annak a lehetőségét, hogy az kialakuljon.

Ha nem vagyunk nyitottak arra, hogy őszintén szembenézzünk a fájdalmunkkal, akkor a teljes őszinteséghez, elfogadáshoz, jelenbe merüléshez, és ezzel együtt egy párkapcsolatban rejlő örömök megéléséhez szükséges képesség sem lesz meg bennünk. Sokszor ez akadályoz meg minket abban, hogy azokat az élethelyzeteket, amelyek ajándékok lehetnének, teljes szívvel megéljünk és ne csak takarékon érezzünk.

Mi az, amit konkrétan tennünk kell annak érdekében, hogy egy kudarcként megélt válás után teljesebb életet élhessünk?

HGY: A saját cselekedeteink mozgatórugóira is érdemes ránézni.  Lehet az elkerülésnek egy olyan módja, hogy az ember nem akar tudomást venni a hibáiról, vagy a fájdalmáról, próbálja szőnyeg alá söpörni. Ilyenkor azt tapasztaljuk, hogy amit kitessékeltünk az ajtón, az visszadől az ablakon.

SM: Ugyanakkor, aki ezt megéli, és önismeret szintjén is hajlandó közelíteni a történtekhez, annak sokkal nagyobb esélye van arra, hogy a következő kapcsolata értékesebb, teljesebb legyen, hiszen a tanulságokat levonva, bölcsebben lép bele a helyzetbe. Erre a „bölcsülésre” éppen a veszteség fájdalmának megélése ad lehetőséget, de csak akkor, ha ezt a fájdalmat feldolgozzuk, a saját működési mintánkat is megvizsgáljuk, és ha szükséges, akkor megtanulunk másképpen reagálni hasonló helyzetekben.

Sokan az önvizsgálat és a fájdalom megélése helyett, ha nem is tudatosan, de a haragot választják, ez az érzés gyakran dominál a válás folyamatában. Az előadásotokon is elhangzott, hogy a fájdalom helyett néha könnyebb haragudni. Miért van ez így?

SM: Sokak számára riasztóbb szembenézni a veszteség fájdalmával, mint haragudni, ami sokkal inkább elfogadott, mint a fájdalmas érzéseket kimutatni, például sírni, vagy őszintén beszélni arról, hogy mi az, amivel megbántottak minket. De a gyász folyamata nagyon bonyolult, és minden esetben egyéni lelki működési mechanizmusok mentén rendeződik. Van, akinek haragudni könnyebb és szüksége van erre az érzésre ahhoz, hogy aztán szembe tudjon nézni a fájdalmával.  Nem ritkán – ahogy az például velem is történt – a harag megélése és a fájdalom gyötrelme nyit ajtót a továbblépéshez.

HGY: Ne felejtsük el azt se, hogy amikor haragszunk, akkor rajtunk kívül van az, aki hibás. Minden olyan helyzet, amikor nem a saját esendőségemmel, fájdalmammal, alkalmatlanságommal kell szembenézni, hanem a máséval – legyen az a szomszéd, a kolléga, a kormány, vagy éppen az ember, akitől válok – könnyebb. Legalábbis első nekifutásra…

A közös előadásotokon is elmondtátok, hogy a válás csak egy szó, és inkább azt kell nézni, ami mögötte van. Mi van e mögött a szó mögött?

SM: Van egy feladat a Válás ás újjászületés csoportban, amikor össze kell írni azokat a dolgokat, amelyeket a résztvevők a válással elveszítenek. Megrendítő szakasz ez, mert bár teljes súlyával átélik a veszteség nagyságát, mégsem vettek egyenként szemügyre minden egyes értéket, örömöt, megszokást, ami a közös életüket jelentette.

Egy ilyen döntéssel ugyanis rengeteg mindent fel kell adunk és el kell fogadnunk. Feladjuk az álmainkat, az eskünket, a reményeinket, el kell fogadnunk, hogy kudarcot vallottunk, hogy a gyerekeink már soha nem élik meg annak az egységnek a szentségét, amit családnak nevezünk.

Tudomásul kell vennünk, hogy ezentúl nem lesz ott a társam, akivel megoszthatom az örömömet, aki nem ébreszt fel reggel, nem főzi meg a kávét, nem szólít a becenevemen, hogy nem lesz kinek főzni és így tovább… Ezek azok a dolgok, amelyeket egyenként el kell engedni, el kell gyászolni annak érdekében, hogy tovább tudjunk lépni.

Mi az a gondolat, ami valamiféle megnyugvást jelenthet, amikor szembesülünk azzal, hogy mi mindent veszítünk a válással?

HGY: Leválni, kiválni, valamitől megválni. Minden esetben egy olyan változást jelent, amikor valamitől eltávolodok, ugyanakkor ezzel egy időben valami felé közelítek is. Ez a folyamat tulajdonképpen elkerülhetetlen része az életünknek. A családból való kirepülés, vagy egy munkahelyváltás is olyan folyamat, ami tartalmaz hasonló elemeket. A leválással, elválással, kiválással járó változás kimenete sokszor örömteli. Ez a válásra is igaz lehet, és könnyen elképzelhető, hogy – ahogy az velünk is történt – a felek szabadabban és teljesebben élik az életüket külön-külön, mint együtt.

Feltételezem, hogy sok olyan emberrel is találkoztok, aki nem vált el, de már régóta őrlődik a házasság megmentésének lehetősége és annak felbontása között. Mit szoktatok tanácsolni ezeknek embereknek?

SM: Nem elég, ha csak az egyik próbálkozik… Mindketten kellenek hozzá. És ez azokra az esetekre különösen igaz, amikor csak az egyik fél szeretne válni, a másik pedig foggal-körömmel ragaszkodik a házassághoz. Ilyenkor azt

fontos felismerni és belátni, hogy az ember alapvetően nem arra vágyik, hogy házasságban éljen, hanem arra, hogy szeretve legyen. Ha ezt a másik nem tudja megadni nekünk, akkor utat kell adni az ő vágyainak, ami borzasztóan nehéz dolog, de tulajdonképpen a saját, jól felfogott érdekünk is.

Hogy látjátok a házasság intézményét?

SM: Könnyen bele tudnék törődni abba, hogy felejtsük el ezt a „holtomiglan-holtodiglan dolgot” és gondoljuk újra a kérdést a mai, megváltozott világban élő emberek érzelmi szükségletei mentén. Ami miatt ezt mégsem tartom jó ötletnek az az, hogy a gyerekek szempontjából ez nem lenne előnyös. Elvitathatatlan, hogy jobb nekik, ha egy jól működő családban nőnek fel.    

HGY: Szerintem nem kell szögre akasztani a házasság intézményét, de tény, hogy nagyon sokat változott ennek a szónak a jelentése. Fontos lenne, hogy minél többen felismerjék, ez egy olyan szövetség, ami nem elkerülhetetlen és nem felbonthatatlan, ugyanakkor a döntés vele kapcsolatban mindkét irányban felelősséggel jár. A domináns kultúra mellett egyre nagyobb teret nyerő szubkultúra létezéséről és sokféleségéről, eltérő értékrendjéről lehet nem tudomást venni, de zsákutcába vezető csőlátást jelent. A felelősség értelmezésében a tudatosság eltérő szintje szintén közrejátszik.

Vagyis a házasság egyre inkább sokfélévé válik, akárcsak a hit, vagy a különböző társadalmi csoportok, s ilyen értelemben nem a kihalásáról, hanem a jelentős átalakulásáról érdemes beszélni. Személyes véleményem szerint addig jó, ha fennáll, amíg mindkét félben több a hála, a szabadság és a személyiség szintjén történő gyarapodás (belső növekedés) élménye, mint a neheztelésé, korlátozottságé és beszűkülésé.

A házasság addig kell, hogy tartson, amíg az egy mindkét fél számára jó és komfortos szövetség.

Van akinek egyáltalán nem való a házasság?

SM: Biztos vagyok benne. Ahogy egyébként gyerek se való mindenkinek, csak annyira nagy társadalmi nyomás nehezedik az emberekre ezzel kapcsolatban, hogy már nem tudjuk szétválogatni a saját, valódi vágyainkat az elvárásoktól. Nem véletlen, hogy számos olyan példát látunk, amikor egy pár 10-15 évig teljesen jól működik együtt, majd a külső nyomás hatására összeházasodnak, néhány hónappal az IGEN kimondása után pedig szétmennek. Számukra az örökre szóló elköteleződés olyan pressziót jelent, amit egyszerűen nem tudnak elviselni.  

HGY: Nem véletlen, hogy a csoportjainkba nemcsak a házasság intézményéből érkező, illetve onnan kilépő emberek érkeznek. Egy hosszabb, 10-15 éves kapcsolat felbomlása pontosan ugyanúgy tud fájni mint egy válás, sőt, sok házasság felszínesebb, mint egy hosszú évek óta tartó kapcsolat. A különbség annyi, hogy az egyik kapcsolaton van pecsét, a másikon nincs. A kapcsolódó érzelmek – a fájdalom, a veszteség, a harag – ugyanúgy megjelennek egy hosszabb párkapcsolatból történő kilépéskor is.

Mit tanácsoltok azoknak, akik válnak?  

SM: Ha vannak gyerekek, akkor a legmélyebb krízisben is igyekezzünk figyelni az ő érdekeikre. Elkerülhetetlen, hogy kisebb-nagyobb hibát ne kövessünk el a nagy érzelmi felfordulásban, de vegyük észre ezeket és próbáljunk változtatni a viselkedésünkön.

HGY: A gyerekek szempontjai mellett fontos látni, hogy válás veszteségének feldolgozásával és egyáltalán a folyamattal kapcsolatban ma már nagyon sok információ hozzáférhető. Filmek, fórumok, könyvek, előadások, rengeteg csoport és közösség szerveződik a téma köré. Ha már így van, akkor vétek nem kihasználni ezeket a lehetőségeket. A saját tapasztalataink mellett mások hibáiból is sokat okulhatunk.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This