Elmúlás, elengedés – erről beszélgetünk majd soron következő rendezvényünkön Für Anikó színésszel, és Singer Magdolna mentálhigiénés szakemberrel. Ahogy az már az eseményre hangolódó interjúinkból is kiderül, az elmúlás sokkal-sokkal összetettebb téma, mint ahogy az elsőre látszik: tulajdonképpen benne van az egész életünk és annak minden árnyalata, és ezeknek az árnyalatoknak a színe és a fonákja is. Ezt bizonyítja az alábbi szép, és színes gondolatcsokor. Fogadjátok tőlünk szeretettel és nyitottsággal.

A szándékos vakság életünk minden területén jelentkezik. A párkapcsolatainkban, az önismeretünkben, és számos társadalmi színtéren is. A legősibb és legelemibb példája mégis az elmúlásunk tényének tagadása. Ebben az esetben a szándékos vakság nem pusztán elfojtást jelent. Freud szerint éppen a tudatalattink az, ami nem hisz a halálban.

„A tudatalattinkban tudatában vagyunk a halhatatlanságunknak.”

Sigmund Freud

Bár a halállal való szembenézésre való képtelenség általános emberi jellemvonásnak tűnik, mégis látjuk, hogy különböző kultúrákban egész eltérő módon viszonyulnak a halálhoz. Más a halál egy tibeti számára, és más mondjuk egy budapestinek. A halál megtapasztalása persze egy buddhista, vagy ateista, vagy egy kopt keresztény számára sem mentes a gyásztól, de a szembenézés fokozatai eltérőek lehetnek. A Bhagavad-Gíta például az evidencia jelleggel szembesítve próbálja kirángatni az embert a tagadásból és a fájdalomból.

„Aki megszületett, annak halála biztos. Aki meghalt, annak születése biztos. Elkerülhetetlen szükség. Azon, ami elkerülhetetlen, ne bánkódj.”

A szánkhja jógából (Bhagavad-Gíta)

De amíg a saját halálunkat, egészen addig, amíg meg nem történik, vagyis amíg érzünk és gondolkodunk, könnyen elodázhatjuk, szeretteink elmúlásával egy idő után mindenki szembesül, aki nem elsőként távozik szűkebb környezetéből. És a szembenézésnek ebben az esetben is csak fokozatairól tudunk beszélni. Ilyenkor a fájdalom mindig kettős, nem pusztán részvét, de önsajnálat is. Kissé sarkítva úgy szokták ezt megfogalmazni, hogy a gyászoló leginkább önmagát gyászolja, hiszen az ő életében keletkezik tapasztalható űr. A költő pedig így vall erről:

„Saját halálunk sose fáj úgy,
mint mások halála.
Ó, könnyű neked,
elbírod nélkülem a sírt, de
bírjam, nélküled, az életet?”

Weöres Sándor

Nem véletlenül adja Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát Esterházy Péter temetésén a következő útravalót a gyászolóknak:

“Nem magunkat kell gyászolnunk, hanem őt kell megköszönnünk a Teremtőnek.”

Várszegi Asztrik

Az, ahogyan az elmúláshoz viszonyulunk, vagy nem viszonyulunk, talán arra is hatással van, hogy az életünkben egyéb dolgokat hogyan engedünk el, hogyan éljük meg az apróbb halálokat. Szakítást, identitáskríziseket, környezetváltozást. Szabó Magda fordított irányból közelíti ezt a kérdést, egy derűsebb olvasatát adva az elmúlással való szembenézésnek, ami egy teljes élet után szinte bagatellnek tűnhet.

„Semmi az, kicsim, minden előhalál hasznodra van, az utolsó már olyan könnyű lesz, hogy észre sem veszed. Csak a legelső olyan, hogy azt hiszed, belepusztulsz. (…) Szerencsére sok előhalál van a valódira való felkészülésig, az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se jövője, se erese nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt a jó Istentől, hogy ezt a módszeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta. A végleges, a záró meglepően könnyen lefolyik majd, mosolyogva halsz meg, kezet rázol az elmúlással, és az utolsó mozdulattal becsukod a könyvet. Akkorára már annyi katasztrófát átéltél, annyi vért vesztettél, annyit féltél, sírtál, próbálkoztál hiába, hogy alig marad szegény halálnak valamije, amit elrabolhat tőled, csak a bőrödet viheti, a csomagolópapírt, amibe Isten pakolt a születéssel, meg a spárgát, a csontjaidat.”

Szabó Magda

Az, ahogyan az elmúló dolgokra tekintünk, sokszor valójában csak védekezés. Ha egy kapcsolat, vagy egy barátság „halálát” éljük meg, sokszor hamis magyarázatokkal próbáljuk csökkenteni a fájdalmat. A pszichológus szerint nem túl szerencsés módja ez a feldolgozásnak.

Úgy képzelem, hogy a Múlt kezében van egy varázsecset, amivel életed minden szépségét feketére festi. Minden szerelmet keserűséggé, minden boldogságot csalódássá, minden sikert kudarccá változtat. Azt hazudja, hogy akkor könnyebb lesz a búcsú attól, ami elmúlt, végül talán még az élettől is… Ne herdáld el önkíméletből, gyávaságból sorsod ajándékait!

Popper Péter

Az orosz költő lírai látomása szerint az elfogadás, ha megkönnyebbülést nem is hoz, de nagyobb látószöget biztosít, új fénybe vonhatja azt, amit korábban nem láttunk.

„Szemekkel vannak telehintve a halál angyalának szárnyai; amikor közel kerül valamelyikünkhöz, új szemeket ad neki a szárnyairól, és ezek túllátnak a felszínesen és a láthatón.”

Leon Csesztov

Arra hogy miért nem tartjuk a szemünket folyton az elkerülhetetlenen, a végesség tapasztalatán, arról egy zen történet a következőképpen vall:

– A születés és halál fontos dolgok, és az idő nem vár senkire – szólt a tanítvány.
A Mester azt kérdezte:
– Miért nem ragadod meg azt, ami nem született, és miért nem nézel abba, ami időtlen?
– Mert az, ami nem született, ragad meg, és az időtlen az, ami néz.
A Mester bólintott.
– Úgy van.

A zen mester találós kérdései (Kínai és japán koan-gyűjteményekből)

Talán ez a fajta buddhista alázat a nálunk nagyobb irányába, és a megértés lehetetlensége is arra késztet minket, hogy a halállal való frontális szembenézés bizonyos szinten mindig tabu maradjon. Mégis, az odafordulás, a tabuk feszegetése lehetőséget ad, nem csak a nagyobb elfogadásra, de a humorra és az iróniára is.

Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem – és ebbe más is belehalt már.

József Attila

És a pozitív látásmódra is, úgy, ahogyan azt még a buddhista tanítás értette.

“A pozitív gondolkodás fogalma eredetileg egy ősi buddhista hagyomány nyomán jött létre. Fönnmaradt egy legenda, miszerint Buddha és a tanítványai néztek egy döglött kutyát. Mester, nézd, a halál, a bomló hús, a rothadó tetem milyen rettenetesen visszataszító! Milyen undorító, ha csak az marad meg egy lényből, ami belőle a test! – mondták a tanítványok. Buddha odanézett, és azt mondta, hogy igen, de milyen szép fehér foga van! Ez a pozitív gondolkodás alaptörténete. Innen nőtt ki. Vagyis nem arról van szó, hogy a negatív élményeinket, a keserveinket, a bánatainkat hazudjuk el pozitívnak. Arról van szó, hogy fogadjuk el ezeket olyan negatívnak, amilyenek a valóságban, de ha van bennük valami pozitív, akkor azt is vegyük észre.”

Popper Péter

A modern szekularizált világban a vallás egyre kevésbé nyújt értelmezési kereteket és érzelmi támasztékot az elmúlással szemben. Ahogy Paul Ricoeur fogalmaz:

„A mai ember tragédiája, hogy a tudata nem nagyobb a saját tudatánál.”

Paul Ricoeur

Ugyanakkor ahogy Marie de Hennezel és Jean-Yves Lelolpup hangsúlyozzák A halál művészete című könyvükben, a nem vallásos személy is spirituális lény, és kevesen vannak akik semmilyen spirituális nyitottsággal nem rendelkeznek. És ki ne szeretné azt érezni, amit a szerzőpáros megfogalmaz a következő sorokban?

„Ha a szíved elítél téged, ha a tudatod elítél téged, ha a szenvedésed elítél téged, van benned valami, ami nagyobb, mint te, jobban tud szeretni, mint te, van benned egy valóság, amely megbocsát neked.”

Marie de Hennezel és Jean-Yves

Végezetül ismét Szabó Magdát idézzük, aki az elmúlás és az öregedés érett és bölcs, és talán mondhatjuk, hogy szerencsés látásmódját kínálja fel.

„Isten kegyelmi ajándékként azt adta nekem, ahogy az évek szálltak, riadalom nélkül vettem tudomásul: telik az idő. Sosem féltem az öregedéstől, a haláltól sem: ami megkezdődött, végződik is egyszer. Ami meglepett, az édes és simogató felismerés volt: nekem az öregedés csak ad. S hogy fejében beleszánt sima bőrömbe? Alig számít annak a derűs békének a birtokában, amellyel az ember a tükör helyett önmagával néz szembe, hajdani eseményeket mérlegel. (…) Nekem a múló idő csak adott. Bátorságot, erőt, emberi tartást, s ha ki is fosztott az ifjúság édes kelléktárából, nem erre lettem érzékeny, hanem az adományára, hogy végre értek mindent, világosan és elfogultság nélkül láthatom a családomat, saját idáig való fejlődésem történetét. Fiatal éveimben dehogy lett volna bátorságom megmutatni magamat olyannak, amilyen voltam.”

Szabó Magda

Ezzel a néhány gondolatmorzsával igyekszünk hozzájárulni a ráhangolódáshoz azok számára, akikkel személyesen is találkozunk a második Pszichoforyou rendezvényen. Tabuk feszegetésére, és szembenézésre számítani lehet, de gyászos hangulatra semmiképp. 
Fotó: itt, itt és itt

Szólj hozzá!

Pin It on Pinterest