Az utolsó időket teljességben megélni – 5 gondolat a hospice-ról

Szerző: | 2018. 06. 07. | Test&Lélek | Olvasási idő: 10 perc
A cikk érzékeny témájára való tekintettel ezen az oldalon nem jelenítünk meg reklámokat.

Hogyan reagálhatunk arra, ha a családunkon belül megjelenik egy gyógyíthatatlan betegség? Hogyan és mikor beszéljünk a halálról? Mit mondjunk a haldoklónak, ha túl nagy a csend? Mit kezdjünk a hátralévő idővel, amiről azt sem tudhatjuk biztosan, hogy mennyi is? 

A Magyar Hospice Alapítvány 2018. május végén útjára indította a Polcz Alaine Akadémia című előadás-sorozatát, melynek első estjén a résztvevők olyan könnyedén, őszintén és természetesen beszélgettek súlyos és még mindig tabunak számító kérdésekről, ahogy az Polcz Alaine-re is jellemző volt. Az eseményen a Magyar Hospice Alapítvány szakértőin, azaz dr. Muszbek Katalin pszichiáteren és orvos igazgatón, valamint dr. Biró Eszter pszichológuson kívül a Terápia című sorozat főszereplőjét megformáló Mácsai Pál, Gigor Attila rendező és Jeli Viktória forgatókönyvíró is jelen voltak a harmadik évadban feltűnő Edit-szál révén.

„A halál idejét sem siettetni, sem elhúzni nem szabad” – írta Polcz Alaine. Dr. Muszbek Katalin szerint ez a közvetlen és természetes hangnem eleinte szenvtelenségnek és személytelenségnek tűnhet a haldokló számára ellátást kereső hozzátartozónak. Ezzel szemben a hozzátartozók gyakran meglepődnek azon a békés és szeretetteljes atmoszférán, ami a Budapest Hospice Házba belépve fogadja őket.

A hospice-szal szemben gyakori tévhit, hogy az ellátás keretein belül gyógyítás zajlik, pedig a hospice az életük utolsó szakaszában levő betegek kínzó tüneteinek enyhítésére, fájdalmuk csillapítására irányul. Ezen kívül az ellátás nem csak a beteg életminőségének javítását tűzi ki célul, hanem a hozzátartozók érzelmi és lelki támogatását is.

A hospice ellátás körül sok a homály és a félreértés, nem ismerjük a valódi tartalmát, ami nem is olyan meglepő, hiszen hazánkban maga a haldoklás, a halál is egy kerülgetett, elhallgatott, szőnyeg alá söpört téma.

Ahogy az előadásnak és a hospice mozgalomnak, úgy ennek a cikknek is az a célja, hogy merjünk közelíteni a halálhoz, gondolkodni, beszélni róla, feltenni a vele kapcsolatos kérdéseket. Éppen ezért 5 gondolatot hoztunk el Nektek az előadásról, amelyek jó kiindulópontként szolgálhatnak ahhoz, hogy megszelídítsük magunknak a halált.

1. Az elengedés nem lemondás

Dr. Biró Eszter szerint a családtagok a hospice-t gyakran élhetik meg a betegről való lemondásnak, annak, hogy átadják őt a halálnak, a „halál kapujában dolgozóknak”. Hozzátartozóként nehéz abba belenyugodni, hogy hiába tettünk meg mindent, amit csak bírtunk, és ami csak tőlünk tellett (sőt, még annál is többet), mégsincs változás, javulás. Nehéz elfogadni azt, hogy a betegség nem orvosi műhiba eredménye, nem (feltétlenül) a beteg káros életmódja és szokásai vezettek ide, hanem az élet természetes része, az elmúlás következik be. Miért pont most, miért pont így? Mégis, valahogy próbálunk okot és felelőst keresni, hátha úgy megmagyarázhatóvá, elfogadhatóvá válik – a legegyszerűbb és a legnehezebb pedig ezt a terhet a saját vállunkra venni.

Fontos tudatosítani, hogy nem a mi hibánk, a mi hiányosságunk, gyengeségünk vagy döntésünk az, hogy a betegség az utolsó stádiumba lépett. Azzal, hogy átengedjük őt a hospice-ban dolgozó szakembereknek, nem lemondunk róla, hanem a helyzetet és a beteg állapotát reálisan felmérve igyekszünk neki megteremteni megfelelő körülményeket és támogatást ahhoz, hogy méltósággal el tudjon búcsúzni az élettől.

2. A tehetetlenség nem gyengeség

A Terápia 3. évadában az Udvaros Dorottya által alakított Edit csak úgy szikrázott, sistergett a feszültségtől, az indulatoktól, melyek a felszín alatt valójában a testvére betegségének lefolyásával, a halállal szembeni tehetetlenségnek szóltak. Annak, hogy bármennyire is szeretné, bárhogy is próbálkozik, nem tud rá hatással lenni. A tehetetlenség érzése alapvető emberi tapasztalás, amelynek beismeréséhez nagy bátorság kell, ugyanis ijesztő arra rádöbbenni, hogy van, amit nem tudunk kontrollálni.

Hiába tudjuk azt, hogy halandók, éppen ezért olykor tehetetlenek vagyunk bizonyos jelenségekkel, folyamatokkal szemben, a tehetetlenséget gyakran tulajdonítjuk saját kompetenciánk hiányának, saját kudarcunknak, mely jelentős szorongást, bűntudatot kelt bennünk.

Ezt fokozhatja a mágikus gondolkodás jelensége, amely dr. Biró Eszter szerint gyakran mutatkozik meg a hozzátartozóknak a betegség lefolyásával kapcsolatos hiedelmeiben. Például ha arra gondolunk, hogy beteg családtagunk meg fog halni, akkor attól félünk, hogy éppen ezzel növeljük a valószínűségét, hogy ez bekövetkezzen, hiszen a gondolatainkat hisszük a valóságnak. Ezért szinte megtiltjuk magunknak azt, hogy a halál kérdésével akár csak a gondolatok szintjén is foglalkozzunk. Ezzel egyben azt sem engedjük meg magunknak, hogy saját félelmeinkkel, kérdéseinkkel, kételyeinkkel foglalkozzunk, ezzel gátolva saját gyászfeldolgozásunkat, rombolva fizikai es lelki jóllétünket.

3. A gyász már a halál előtt elkezdődhet

A hozzátartozó gyászmunkája nem a beteg halálát követően, hanem akár már a betegséggel való szembesülés pillanatában is elkezdődhet dr. Muszbek Katalin meglátása szerint. Az úgynevezett előrevetített gyász különösen megterhelő, hiszen a betegünk ellátásával, ápolásával egy időben a várható veszteség feldolgozása is jelen van. A hospice gyakorlatában nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a hozzátartozók már ebben a szakaszban is támogatva legyenek a szakemberek által, az olyan kérdésektől kezdve, hogy hogyan legyenek együtt a haldoklóval egészen a saját érzelmek és nehézségek kimondásáig, feldolgozásáig. Ez a veszteség előtti terápiás munka preventív jelleggel is bír, ugyanis a jelentős érzelmi megterhelés miatt a gyászolók körében kifejezetten gyakoriak a pszichés és a szomatikus megbetegedések.

4. A csend is beszélhet

A hospice mozgalom abban hisz és azt hirdeti, hogy lehet szépen és méltósággal is meghalni. A halál előtti időszakban rendkívüli szépségek rejlenek, hihetetlen csodák történhetnek. Mélyen elfojtott gondolatok, érzések törhetnek felszínre, olyan kibéküléseknek és megbocsájtásoknak lehetünk szemtanúi, vagy éppen részesei, amelyekről úgy gondolhattuk, ebben az életben már nem fognak megvalósulni.

„Vannak mondatok, amiket ki kell mondani. Minél egyszerűbben, azt hiszem, és minél őszintébben”

– véli Jeli Viktória.

Azonban vannak olyan helyzetek, mikor úgy érezzük, elfogytak a szavak, egyszerűen nem tudunk mit mondani. Van, amikor nem is kell semmit se mondani, csak együtt lenni, jelen lenni a haldoklóval, megszorítani a kezét, és annyit mondani neki, hogy szeretjük, bármi is történt köztünk. Van, hogy már csak órák, napok vannak hátra, és ezt a kevés időt nem arra szeretnénk fordítani, hogy akár évtizedes szálakat, feszültségeket bolygassunk meg, sebeket tépjünk fel. Ha készek vagyunk adni és elfogadni a szeretet bármilyen megnyilvánulását, amelyben benne rejlik a megbocsájtás gesztusa, szavak nélkül is megtörténik a varázslat.

5. Minden halál a saját halálunkra emlékeztet

A hozzátartozóknak kihívást és nehézséget jelenthet az, hogy hogyan viselkedjenek természetesen a haldoklóval, hogyan legyenek vele együtt hétköznapi módon. A halál és a hétköznapok látszólag ellentétben állnak egymással, holott ha jobban belegondolunk, maga a halál is hétköznapi jelenség. A beteggel való együttlétünkben meghatározó tényező az, hogy milyen a saját halállal kialakított viszonyunk. Gyakran nagyobbak bennünk a félelmek és a szorongás, mint magában a haldoklóban, ezért inkább beszélünk bármiről, akármiről, csak arról ne kelljen, ami nyomaszt. Ezzel azonban a haldoklótól is elvesszük a lehetőséget, hogy őszintén és nyíltan megoszthassa saját halálával kapcsolatos szorongását.

A legnagyobb félelmünk ebben az lehet, hogy nem tudjuk, hogyan is reagáljunk erre. Ha tisztázzuk magunkban, számunkra mit is jelent a halál, hogyan viszonyulunk saját elmúlásunkhoz, milyen hiedelmeink, elképzeléseink vannak, milyen érzésekkel gondolunk arra, hogy egyszer a mi életünk is véget ér, az érzelmileg jelentősen megkönnyítheti számunkra a haldokló támogatását. Polcz Alaine szerint „aki ezzel nem tud szembenézni, annak a haldoklás, a meghalás látványa is kritikusabb, terhesebb”. A halálról való gondolkodást, a róla való beszédet, a saját viszony kialakítását akár indirekt módon is elindíthatjuk, kezdeményezhetjük, egy távolabbi ismerős halála, egy könyv, vagy akár egy olyan sorozat kapcsán, mint a Terápia. Ahogy Polcz Alaine írta, Gyászban lenni című könyvében:

„A halottnak pedig helyreigazító, tükörvillantó szerepe van. Életútjának áttekintésére hív, és ezzel a továbbélőket saját életútjuk felmérésére ösztönzi. Figyelmeztet az elmúlásra, a hiábavaló tettekre, mulasztásokra, az élet értelmetlenségére-értelmére, azaz önmagunk és mások megítélésére, megmérésére.” 

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Brunner Zsanett Anna
Pszichológus és elfeledett esztéta, aki nehezen ír magáról tőmondatokban. Amiben mindig is biztos volt, hogy szeretne írni, és az emberi lélek finom rezdüléseit felfedezni. Számára az a minden, ha gyöngyöt dobálhat és a semminek örülhet. Folyton zsonglőrködik az idővel és a nagy kérdésekkel, de nem adja fel. Hiába tagadja, örök idealista marad. Meg a nagyon rossz vicceket is szereti.

Pin It on Pinterest

Share This