Az emberi történet, ami rólunk szól – A Humans of New York varázsa

Szerző: | 2018. 09. 05. | #SAJÁTÉLMÉNY | Olvasási idő: 8 perc

Létezik egy angol szó, a sonder, ami azt jelenti: annak felismerése, hogy minden körülöttünk lévő embernek, minden mellettünk elhaladó járókelőnek az élete pontosan ugyanolyan színes és jelentős eseményekkel teli, mint a sajátunk. Ha lenne olyan kategória, hogy „kedvenc angol szó”, én biztosan ezt választanám. Egy nagyon fontos érzést ír le, amiről a nagy rohanásban sokszor hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Ám van egy oldal, ami éppen ezt az érzést segít nap mint nap visszacsempészni az emberek életébe: a Humans of New York.

A sonder persze valószínűleg nem az első érzés, ami a közösségi média kék birodalmába lépve elfog minket. Mi is írtunk már a FOMO-ról, buborék-hatásról, szorongásról és depresszív tünetekről, amik a Facebook és hasonló oldalak használata során felmerülhetnek. Éppen ezért olyan fontos, hogy létezzenek olyan fórumok, amelyek emlékeztetnek minket arra, hogy minden kép, minden poszt, minden ember mögött áll egy történet, ami sokszor nem olyan egyszerű, mint ahogy az elsőre megnyomott „dühös szmájli”-kor tűnik.

New York emberei

A Humans of New York, azaz laza fordításban a „New York emberei” 2010-ben indult útjára, eredetileg egy egyszerű fényképészeti projektként, amelynek a célja 10 000 fotó összegyűjtése volt a Nagy Alma járókelőiről. Brandon Stanton, a sorozat mögött álló fiatal fotós már maga sem emlékszik rá, mikor változott át ez azzá a hatalmas, világszerte több mint húszmillió követővel bíró, húsz különböző országot felölelő és két bestseller könyvet maga mögött tudható sorozattá, amilyennek a mai formájában ismerhetjük. A fiatal férfi ugyanis a fotózások egy pontján előlépett a fényképezőgép mögül, és arra kérte a kamera lencséje előtt álló alanyát, hogy meséljen egy kicsit az életéről – az elkészült képet pedig a rajta szereplő emberek szavaival osztotta meg az oldalon.

Az a kirobbanó siker, ami a sorozatot az elmúlt években övezi, mindössze ennyinek köszönhető: egyszerű, emberi történeteknek. Az „emberi” szót pedig itt a maga legmélyebb jelentésében kell érteni – nem valamiféle szirupos, „nehéz volt, de az akadályok után a happy end garantált”-típusú történetek gyűjteményéről van ugyanis szó.

Brandon kamerája előtt vallottak már függők, mindenüket elvesztett szerencsejátékosok, feleségüket öt gyermekkel minden bűntudat nélkül magára hagyó apák, hűtlen férjek és feleségek, gyerekeiktől elhidegült szülők… Egyszóval: emberek.

Megméressél!

Miért olyan fontos hangsúlyozni ezt a szót: emberi? Azért, mert ez az, amiről ma a leggyakrabban megfeledkezünk. Rohanunk a munka, a feladatok után, magunkat soha utol nem érve, fejben a saját gondjainkat-bajainkat őrölve – elsuhannak mellettünk arcok, szavak, emberek, és nekünk nincs időnk sem meglátni, sem meghallani a történetüket. Pontosan azt tesszük ilyenkor, a virtuális és a való világban egyaránt, amit a szociálpszichológia már évtizedekkel ezelőtt leírt, mint alapvető működésmódot: hozunk egy gyors ítéletet, ez igen, ez nem, ez érdekel, az nem, ez lájk, ez nem lájk.

Ez a kapkodó kategorizálás nem azért történik, mert rossz emberek vagyunk. Egyszerűen szükségszerű, hiszen a minket érő rengeteg információból nem foglalkozhatunk minddel, kénytelenek vagyunk leszűkíteni a kört. A közösségi oldalakon pedig ha lehet, még gyorsabban „eljár a kezünk”, miközben fontos-nem fontos dobozokba rakosgatjuk a töméntelen mennyiségű ingert.

Ezeken a felületeken manapság egyfajta rögtön ítélő bírósággá váltunk; hozzá vagyunk szokva, hogy a tökéletesnél ne érjük be kevesebbel, ezért elég egy előnytelen szelfi, egy újságcikkben megbújó elütés, egy, a miénktől eltérő vélemény a kommentszekcióban, és ami megméretett, máris könnyűnek találtatik.

Hiszen Milgram kísérlete (annak összes, mára felmerült etikai és módszertani aggályával együtt) rámutatott arra, hogy sokkal könnyebb embereket bántani olyankor, amikor nem szemtől szemben állunk velük – mi lehetne erre ideálisabb terep, mint a közösségi oldalak, ahol egy-egy jól irányzott kommenttel szinte percenként odaszúrhatunk valakinek, aki csak egy profilkép az éterben? Éppen ezen a terepen felejtjük el a legkönnyebben, hogy a valóságnak csak egy nagyon-nagyon pici szeletét látjuk ilyenkor: a képek mögött rejtőző önbizalomhiány, a rengeteg kétely, az éjszakákon át gépelt sorok, amikbe becsúszik egy „sajthuba” és a lényeg, a történet – láthatatlanok maradnak.

Humans of Világ

Brandon Stanton és a Humans of New York éppen ezt a láthatatlan történetet mutatják meg. A történetet, ami bárkié lehetne, és pontosan ezért mindenkié. Megszólalt már az oldalon elrendezett házasságukban boldogan élő, fiatal iráni pár, és rá néhány nappal két szerelmes, akik a szülői tiltás ellenére évekig titokban találkoztak, küzdöttek azért, hogy együtt maradhassanak, szembeszegülve mindenkivel. Látjuk az otthonról elüldözött, tinédzserkorú utcai művészt, a kedves, idős urat, aki minden nap a hatalmas város más-más pontján üldögél órákon át. Találkozunk olyanokkal, akik súlyos betegségekből gyógyultak fel, és olyanokkal, akik ugyanezen betegség miatt örökre elveszítettek valakit, akit szerettek.

Ami miatt számomra különösen kedves ez az oldal, az a történeteken is túl a rájuk adott reakciók. Egy emlék, amit a fotó alanya megoszt a fényképésszel, és rajta keresztül velünk, az olvasókkal is, százakat, ezreket ösztönöz arra, hogy ők is megszólaljanak, meséljenek, a saját történetükből is felvillantva egy-egy szeletet. És ha egy kamaszlány vágásokkal borított alkarjának, esetleg egy elrongyolódott, piszkos cipőnek a képe láttán kitörne belőlünk a sürgős „megmonditis”, mindig akadnak olyanok, akik figyelmeztetnek: ne ítélkezz, amikor nem ismered az egész történetet.

Az emberi történetek mágiája

A Humans of New York így az eltelt évek alatt lassan eljutott oda, hogy visszaadja nekünk egy korábbi, talán boldogabb világ ízét: amikor nem kellett azonnal eldöntenünk valamiről, mi az és mit jelent számunkra, hanem volt időnk odafigyelni rá, meghallgatni, és megpróbálni megértéssel fordulni felé. Mert bár a világ, különösen a virtuális része, mára ennél sokkal kegyetlenebb gyorsasággal működik, az emberi tempónk nem változott. Pillanatok alatt feltölthetünk egy képet, ami megmutatja, hol vagyunk éppen – ám sokkal hosszabb időbe telik elmesélnünk, hogyan jutottunk oda. Az emberi történeteknek, és ezáltal a Humans of New York-nak pedig éppen ebben rejlik a legnagyobb varázsa.

Egy apró szerkesztői kiegészítés:

Nagyon jó szívvel ajánlom az oldalt mindenkinek, aki úgy érzi, szeretne kicsit visszazökkenni ebbe az emberibb ütembe, és elidőzne akár csak pár percet egy-egy történet megismerésével. Van azonban egy dolog, amit muszáj megemlíteni: a Humans of New York bizony csak angol nyelven elérhető. A Pszichoforyou-nál nagyon szoktunk figyelni arra, hogy – hiszen magyar nyelvű oldal vagyunk – olyan dolgokat mutassunk be itt, ahol lehetőleg senki nem ütközik nyelvi akadályokba. Itt most kivételt tettünk, de senki ne keseredjen el! Aki mégis elszánt, hogy ezeket az egyszerű, de nagyszerű emberi történeteket a mindennapjai részévé tegye, annak jól jöhet a „Fordítás megjelenítése” gomb a Facebook-on, esetleg egy fordítóprogram, ami ha nem is tökéletes minőségben, de valamennyire visszaadja az eredeti szöveg mondanivalóját. 

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Herendi Kata
Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.

Pin It on Pinterest

Share This