„Mérhetetlen rombolást okozhat, ha a gyereket azok bántják, akiknek szeretniük kellene” – A ketrecbe zárt fiú című könyvet ajánljuk

Szerző: | 2019. 04. 25. | Család&Gyerek | Olvasási idő: 12 perc
A cikk érzékeny témájára való tekintettel ezen az oldalon nem jelenítünk meg reklámokat.

Amikor arról hallunk, hogy egy kisgyereket bántanak, ütnek-vernek, elhanyagolnak, a legtöbbünk fejéből eltűnnek a logikus gondolatok. A helyüket legjobb esetben az értetlenség veszi át (hiszen hogyan lehet valaki képes ilyesmire?), rosszabb esetben a félelem, vagy a zsigeri düh. Agyunk legmélyebb struktúráiban születnek ezek az érzelmek, és mi ott találjuk magunkat, zavart indulatok ketrecébe zárva.

Képzeljük el egy pillanatra, hogy így maradunk. Eltűnik a tudatosság, a racionalitás összes fegyvere, csak a stressz, a rettegés, a harag marad helyettük, amin képtelenek vagyunk úrrá lenni, a figyelmünket elterelni, más, szebb dolgokra gondolni. Félelmetes, ugye? Valami hasonlót élnek át azok a gyerekek, akik bántalmazáson, traumán esnek át – és ezen mentek keresztül A ketrecbe zárt fiú című könyv szereplői is.

„A gyerekek mindent kibírnak”

Bár a teljes cím (A ketrecbe zárt fiú és más történetek egy gyermekpszichiáter jegyzetfüzetéből) elolvasása után már sejthető, hogy nem afféle könnyű olvasmányt tart a kezében az ember, Bruce D. Perry könyve már az első oldalaival képes fokozni a döbbenetet. A „problémás” gyerekekkel foglalkozó pszichiáternek ugyanis mindjárt pályája kezdetén szembe kellett néznie azzal, hogy egy traumán átesett gyerekről a gyermekvédelmi rendszer szinte minden tagja úgy vélekedik, hogy „természeténél fogva reziliens, azaz mindent kibír, mindig talpra esik”.

Perry a 80-as évek Amerikájában kezdett gyermekpszichiáterként dolgozni, amikor a trauma utóhatásaként kialakuló pszichés zavarokat (köztük például a poszttraumás stressz zavart, azaz PTSD-t) még ritka jelenségnek vélték, és gyakran nem is hozták összefüggésbe mással, mint a háborúból hazatért katonákkal. Időbe telt, míg a segítő szakembereknek egyértelművé vált, hogy hasonló tünetek alakulhatnak ki veszélyes balesetek, katasztrófák, nemi erőszak túlélőinél – és még több idő, amíg rájöttek, hogy ez bizony a gyerekeknél sincs másként.

Mert, bár hihetetlen módokon és mértékben képesek a környezetükhöz alkalmazkodni, bizony a gyerekek sem bírnak ki mindent.

Nem múlik el nyomtalanul

Pedig, ahogyan a sokat látott gyermekpszichiáter szerző is írja, abban biztosak lehetünk, hogy rengeteg gyerek esik át trauma vagy bántalmazás valamilyen formáján, életének akár egészen korai éveiben. Perry a könyvben bemutatott esetei között találhatunk szexuálisan bántalmazott kislányokat, kisbabaként rendszeresen magukra hagyott, testi-lelki értelemben elhanyagolt kisfiúkat, borzalmas, zavaros környezetbe született és abban nevelkedő gyerekeket – nem is beszélve a címadó, ketrecbe zárt fiúról.

„Mérhetetlen rombolást okozhat, ha a gyereket azok bántják, akiknek szeretniük kellene” – írja Bruce D. Perry, aki nem csupán a gyermekpszichiáter, de az agykutató szemével is vizsgálta a gondjaira bízott gyerekek eseteit. Az agyunk, ez a csodálatos szerv ugyanis folyamatosan, és gyermekkorban hihehetlen gyorsasággal fejlődik – és a formálódó képletekben minden nyomot hagy, ami velünk történik.

Ha életünk első éveiben biztonságos, szeretettel teli kötődést élünk meg, a későbbiekben is nyitottsággal, bizalommal tekintünk majd a világba, és hisszük, hogy az egy fantasztikus hely, tele felfedezésre váró csodákkal. Ha azonban a nélkülözést, magányt, félelmet, fájdalmat kell átélnünk, az agyunk erre lesz „huzalozva”, és a világ egy veszélyekkel teli, sötét hellyé válik, amitől semmi jót nem várhatunk.

Címke helyett kép

Ezeknek a tapasztalatoknak a nyomai változatos tünetek formájában jelenhetnek meg az évek során. A traumán átesett gyerekeknél szinte minden esetben jelen van a Perry által is megfigyelt, rendkívül magas nyugalmi pulzusszám. A szakértő szerint ezek a gyerekek a traumatikus esemény elmúltával is egyfajta állandó „készültségben” élnek; a szervezetük folyamatos stresszállapotban várja a veszélyt, amivel fel kell venniük a küzdelmet.

Ennek a magas aktiváltságnak, vagy hyperarousal-nak a külső szemlélő számára is megvannak a látható, érzékelhető jegyei. Mivel az állandó stressz miatt képtelenek különbséget tenni a környezet fenyegetéssel bíró vagy semleges ingerei között, gyakran figyelhető meg a gyerekek viselkedésében agresszió, figyelemzavar, hiperaktivitás, vagy más, az átlagostól eltérő magatartás.

Perry azonban hangsúlyozza: bár a kezeléshez nagyon fontos a megfelelő diagnózis, a címke helyett a segítő szakembereknek elsősorban arra kell koncentrálniuk, hogy egy minél teljesebb képet alkothassanak a traumán átesett gyerekekről, amelynek nem csupán a fejlesztésre szoruló területeik a része, hanem az erősségeik, az egyediségük is.

Érintés nélkül

Ahhoz, hogy képet alkothassunk arról, milyen hiányokat, sérüléseket szenvedett el a gyermek a fejlődése során, és hogyan lehet segíteni, fontos megismernünk a családi hátterét. A nélkülözést, magányt, traumatikus eseményeket a közhiedelemmel ellentétben nem csak azok a gyerekek tapasztalhatják meg, akiknek az életében „várható”, hogy előbb-utóbb bekövetkezik valami hasonló, hiszen nehéz körülmények között, függőségekkel küzdő szülők mellett nőnek fel. Olykor az is megtörténik, hogy a gyerekek a gondviselőik legjobb szándéka mellett sem kapnak meg kulcsfontosságú ingereket – mint például az érintést.

Perry a könyv egyik fejezetében Laura történetét mutatja be: a négyéves kislány szinte az egész életét kórházban töltötte, de a korától jelentősen elmaradt súlyára (alig tizenkét kiló volt) az orvosoknak nem sikerült magyarázatot találniuk. A gyermekpszichiáter munkája során kiderült, hogy édesanyja, bár nagyon szerette és lelkiismeretesen gondozta a kislányát, a gyerek fejlődése során válasz nélkül hagyta az érzelmi szükségleteit – önhibáján kívül.

Virginia, Laura anyukája ugyanis állami gondozottként nőtt fel, méghozzá egy olyan (azóta eltörölt) módon működő rendszerben, amely félévente más családhoz helyezte át a nevelt gyerekeket, nehogy túlságosan kötődni kezdjenek a nevelőszüleikhez. Tizennyolc éves kora után pedig ez a rendszer is kivetette magából – a fiatal lány magára maradt, hamarosan teherbe esett, és képtelen volt a megszülető kislányával kialakítani azt a kötődést, amit ő maga sem tapasztalhatott meg igazán soha.

Itt jött be a képbe a Perry által csak P. mamaként említett asszony, aki tapasztalt nevelőszülőként sok-sok gyereket segített át nehéz időszakokon egy igazi csodafegyverrel: az érintéssel. P. mama ölelt, ringatott, simogatott, és sokszor ez is elég volt ahhoz, hogy az elhanyagolt, bántalmazások sebeit viselő, fejlődésükben elmaradott gyerekek ugrásszerű fejlődésnek induljanak. Csakúgy, mint Laura, akit a pszichiáter az édesanyjával együtt P. mama gondjaira bízott. Az idős asszony néhány hónap alatt nemcsak a kislány addig válasz nélkül maradt szükségleteit segített pótolni, de Virginiának is olyan erős mintát nyújtott a gondoskodásra, hogy a család közös erővel léphetett gyógyulás útjára.

Megjósolhatatlan

Bár Laura és az édesanyja története happy enddel végződik, és problémájukra talált megoldás is „egyszerűen nagyszerűnek” tűnik, a könyvben szép számmal akadnak olyan esetek is, ahol a traumán átesett gyerekekre jóval rögösebb út várt – és bizony nem mindig boldog befejezéssel.

Perry ugyanis arra is rámutat, hogy ennek a bizonyos egyedi képnek, amit minden gyermek (és felnőtt) esetében érdemes a gyógyítóknak megoldani, gyakran az is része, hogy még kirívó hasonlóságok mellett is alakulhat teljesen másképp két életút, amelynek a kezdetét trauma fémjelzi.

Jó példa erre a két fiatal fiú, Leon és Connor története. Connor családja jó körülmények között élt, a szülei diplomásak voltak, mindketten a saját vállalkozásukban dolgoztak. Connor tizennégy éves korára számos diagnózist kapott már, amelyek között szerepelt a figyelemzavar, a gyermekkori skizofrénia és a szorongásos zavar is, ám egyik sem illett pontosan a fiúra, akinek a viselkedése „furcsa” volt: sokszor megütközést váltott ki emberekből azzal, hogy stressz hatására ringatózni kezdett, vagy éppen dúdolni.

Az édesanyával való beszélgetés során fény derült arra, hogy Connor-ra kisbabaként a család egyik távoli rokona vigyázott, amíg a szülők munkában voltak. Ez a távoli rokon azonban kettős játékot űzött: egész napra magára hagyta az egyéves kisfiút, miközben egy másik állásban is dolgozott. Amikor az anya egy nap váratlanul hazaért, és rájött, mi történik, rögtön véget vetett a dolognak, ám Connor ekkorra már másfél évet töltött el úgy, hogy napközben hosszú órákon át volt bezárva egyedül, a sötétben.

Leon esetében is hasonló dolog történt: mentális problémákkal küzdő édesanyja naphosszat egyedül maradt vele és idősebb testvérével, és amikor a síró kisbaba jelenléte túlságosan megterhelővé vált számára, egyszerűen bezárta a lakásba és magára hagyta. Leon azonban nem „úszta meg” annyival, mint Connor: nála az elhanyagolás következtében antiszociális személyiségzavar alakult ki, és tizenhat éves korában két kislány meggyilkolásáért került börtönbe.

„A leghatékonyabb terápia maga a szeretet”

Mi a különbség a két fiú sorsa között, a végkifejlettől eltekintve? Az, hogy míg Connor a magára hagyatottság elszenvedése után megélhette a szerető gondoskodást, addig Leonnak ez nem jutott osztályrészéül szinte soha. Hasonló következtetésre juthatunk Justin, a ketrecbe zárt fiú történetéből is, aki ugyan gyerekkora egy részét nevelőapja miatt egy kutyaketrecben raboskodva töltötte, élete első évében szerető, gondoskodó nagymamája mellett nevelkedett. Szintén beleillik a képbe Peter esete, akit egy orosz árvaházból fogadtak örökbe a szülei, és tettek meg mindent azért, hogy a borzasztó körülmények közül kikerülve behozhassa a lemaradását.

A könyvben szereplő minden, a gyógyulás útjára lépő gyerek sorsában közös vonás, hogy életük egy pontján az agyukba égő trauma mellett ott már egy másik kép is élt: a szerető, biztonságos közegé. Sok-sok különböző terápiás módszer, gyógyszeres kezelés támogatása mellett ez volt az az alap, ami mindannyiuk fejlődését segítette, és lehetővé tette, hogy megküzdjenek a traumatikus események utóhatásaival.

„Minél több egészséges kapcsolata van egy gyermeknek, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy fel tud épülni egy trauma után, és boldogulni tud az életben. A változást az emberi kapcsolatok idézik elő, és a leghatékonyabb terápia maga a szeretet” – írja Bruce D. Perry.

A szeretet alatt azonban nem csupán P. mama öleléseit, vagy a szülők gondoskodását kell érteni. Hanem azt is, ahogyan a szűkebb-tágabb környezetük tagjai ezek felé a gyerekek felé fordultak: legyőzték az ismeretlentől, a másságtól való félelmüket, és ki így, ki úgy, de esélyt adott nekik, engedte és vezette a traumán átesett gyerekeket a gyógyulás felé lépni. Hogy Leon esete is másként alakult volna, ha időben talál valakit, aki segít a gyerekkorában keletkezett űrt kitölteni – erre a kérdésre nem lehet teljes bizonyssággal megadni a választ. Csak azt tudhatjuk, hogy bár egy traumán átesett gyerekhez sokszor rettentően nehéz odafordulni, utat találni, szinte mindennél fontosabb, hogy képesek legyünk – legalább egy kicsit – szeretni.

Forrás: Bruce D. Perry – Maia Szalavitz: A ketrecbe zárt fiú és más történetek egy gyermekpszichiáter jegyzetfüzetéből. Park Könyvkiadó, 2019.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Herendi Kata
Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.

Pin It on Pinterest

Share This