„A nárcisztikus épp olyan értékes személy, mint bárki más” – Bánki György könyvét ajánljuk

Nárcisztikus személyiség. Nárcisztikus személyiségzavar. Nárcisztikus szülő. Nárcisztikus férfi, nárcisztikus nő. A Google adatai alapján az elmúlt néhány évben ugrásszerűen nő ezeknek a keresési kifejezéseknek a száma. A nárcizmus felkapott téma lett a médiában és a mindennapi életben egyaránt, így nem csoda, hogy szeretnénk minél többet tudni róla. Szerencsére ebben nagy segítségünkre lehet egy könyv. Mégpedig nem is akármilyen. Hanem a lehető legnagyszerűbb.

A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról címválasztásának finom iróniája elsőre meglepőnek tűnhet, ám a könyvbe belelapozva olvasóként rögtön érezhetjük, valóban nem mindennapi művet tartunk a kezünkben. Ahogy a szerző maga is figyelmeztet: nem holmi könnyed utazásra indul az, aki elhatározza, hogy a könyvén keresztül szeretne mélyebben elmerülni a nárcizmus világában. Bánki György rendkívül alaposan, irodalmi, történeti és közéleti párhuzamokon keresztül, saját, pszichiáterként szerzett tapasztalataival átszőve járja körül mindazt, amit ma a nárcizmusról tudni lehet.

A bennünk élő nárcizmus

Ha vetünk egy pillantást kedvenc keresőnk fentebb említett találataira, rögtön szembetűnhet két dolog. Az egyik, hogy a keresési kifejezések azt sejtetik, az, aki elszánta magát, hogy utánaolvasson a nárcizmus jelenségének, valószínűleg egy hozzá közel álló ember viselkedésén keresztül kapott „kóstolót” belőle; az egyik szülőjétől, esetleg a párkapcsolata által. A másik pedig az, hogy senki nem arra kíváncsi, hogy vajon ő maga nárcisztikus-e.

Mit jelent egyáltalán nárcisztikusnak lenni? Ha szigorúan a diagnosztikai szempontoknál maradunk, azt láthatjuk, hogy az igazán súlyos nárcisztikus személyiségzavar előfordulása egy adott népességen belül nagyjából 1% körül van, tehát nagyobb a valószínűsége annak, hogy a nárcizmus más formáival találkozunk életünk során.

A nárcizmusnak ugyanis több arca is van.

Megjelenhet vonások, viselkedésminták formájában, amik – ahogy Bánki György írja – „időről időre fölerősödhetnek egészségesnek számító egyénekben, nagyobb közösségekben, vagy akár egy egész társadalomban is.” Ha körülnézünk napjaink társadalmaiban, valóban láthatjuk, hogy a nárcizmusból fakadó problémák sokkal intenzívebben vannak jelen az életünkben, mint ahogy azt az elenyésző előfordulással bíró nárcisztikus személyiségzavar indokolná. Feltehetjük hát a kérdést: vajon mit látunk akkor, ha önmagunkba nézünk?

A jó, a rossz és a csúf

Bizony: nárcizmust. Legalábbis valamilyen formában. Hogy pontosabban érzékeltesse a nárcizmus árnyalatait, Bánki György Sergio Leone westernfilmjének címét hívja segítségül könyve első oldalain.
A „jó” ebben a felosztásban a „jó nárcizmust” jelenti, azaz az egészséges, érett önbecsülést. Hiszen attól, hogy valaki jó viszonyban saját magával (mondjuk ki: szereti önmagát), még nem válik nárcisztikussá. A szerző szavaival, sokkal inkább olyanná, aki „látja a világnak azt a részét is, ami nem róla szól”.

A „rossz nárcizmus” esete ennél már kicsivel bonyolultabb. Ide tartoznak ugyanis a „vonás-típusúak, azok, akik nárcisztikus színezetű személyiséggel bírnak, ám innen vannak a patológiás határvonalon. Bánki György így ír róluk: „nagy figyelem-felhasználók, esetleg fennhéjázóak és arrogánsak, és valamiért azt hiszik, nekik nagyobb szelet jár a tortából, mint a többieknek”.

Egyes szerzők szerint a nárcizmus eme fajtája annyira elterjedtté vált az utóbbi évek kulturális és társadalmi jellegzetességei hatására, hogy akár úgy is nevezhetnénk: az „új normális”.

A „rossz” kategóriának része az is, amit „nyomás-típusú nárcizmusnak” hívhatnánk, és ami azt a jelenséget öleli fel, amikor bizonyos körülmények hatására torzul el egyébként egészséges emberek személyisége. A szociálpszichológia évtizedek óta foglalkozik az emberi természetnek ezzel az oldalával, gondoljunk csak Stanley Milgram, vagy Philip Zimbardo kísérleteinek (mára már vitatott) eredményeire, amelyekből kiderült, hogy egy tekintélyszemély parancsára, vagy hatalmi helyzetben egy hétköznapi ember is borzalmas dolgokra lehet képes.

Ahogy Bánki György fogalmaz, azért érdemes ezekben az esetekben is figyelembe venni a nárcizmus vetületét, mert „a nyomás alatt gonoszságot vagy a mulasztást elkövető személy ilyenkor rejtetten vagy egészen nyilvánvalóan leértékeli a másik embert, a lelke mélyén alacsonyabb rendűt vagy valamiféle tárgyat csinál belőle, így önmagát fölé helyezi.”

A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról középpontjában elsősorban a harmadik sáv, az úgynevezett „csúf nárcizmus” áll. A nárcizmus ezen formái közel sem merülnek ki abban, hogy valaki elkényeztetett vagy önző. A személyiség ilyenkor „eleve torzan fejlődik, és másképpen működik, mint az átlagemberé. Bár a felszínen az egyén megtévesztően normálisnak tűnhet, és a hétköznapi érintkezésben legtöbbször az egészség álarcát viseli” – írja a szerző, felvillantva a nárcizmus ezer arca közül azt, amivel talán már sokan szembenéztünk életünk során: valakit, aki a tágabb környezete számára talán elbűvölő embernek, igazán vonzó személyiségnek tűnik, ám a vele való közelebbi kapcsolat lelki sérülések tömegét eredményezi.

A gyermek, aki rosszul szerette önmagát

Minden könyvnek vannak olyan mondatai, amik arra késztetik az olvasót, hogy egy pillanatra megtorpanjon, felnézzen a sorokból, és elgondolkodjon. A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról bővelkedik ezekben a „megállító” mondatokban, de volt egy, ami engem különösen elgondolkodtatott és fontosnak tartom kiemelni:
„A nárcisztikus épp olyan értékes személy, mint bárki más.”

Mert hogyan is gondolunk ma a nárcisztikusokra? Haraggal, esetleg megvetéssel. A nehéz érzések, tapasztalatok nyomán sokszor elfelejtjük, hogy senki nem született nárcisztikusnak, és valószínűleg soha senki nem is akart azzá válni később sem.

Ez nem jelent felmentést vagy kifogást, mégis: ha ilyen mértékű problémáról van szó, muszáj a minél teljesebb megértésre törekednünk, és ennek érdekében kicsit a színfalak mögé is bekukkantanunk. A könyv pedig ebben is segítséget nyújt.

Ha megkérdezünk valakit, mit gondol, hogyan válik valakiből nárcisztikus, az egyik első gondolata talán az lesz, hogy a válasz a nárcisztikus gyerekkorában keresendő. Tény, hogy bizonyos családi dinamikák különösen kedveznek a nárcisztikus személyiségzavar kialakulásának. Ám a nárcizmus vonásainak felerősödéséhez nem feltétlenül szükséges, hogy a szülők pszichiátriai problémákkal küzdjenek. Sok olyan – Bánki György szavaival élve – „dísz-funkcionális” családdal találkozhatunk, ahol első ránézésre minden rendben van, és csak évekkel később, esetleg a pszichoterápiás ülések alkalmával képes valaki a tökéletes gyerekkor látszatának díszletei mögé tekinteni, és észrevenni azokat a mintákat, amik a nárcizmus felerősödéséhez vezethetnek.

A mai gyerekeknek aranyélete van – hallhatjuk gyakran. Ők, és az ő igényeik állnak a családok középpontjában, mindent megkapnak, szeretetet, különórákat, szabadon önmaguk lehetnek, míg a szülők csak úgy ontják magukból a pozitív megerősítést. Bizonyos értelemben valóban kedvezőbbnek tűnik egy ilyen gyerekkor, mint egy néhány évtizeddel ezelőtti. A mai gyerekeknek azonban egy új nehézséggel is szembe kell nézniük: a szüleik figyelméért való küzdelemmel.

Ha nem a munka, akkor az okoseszközök állnak a küzdőtér másik sarkában, a mindennapi gondokkal együtt. Így két dolgot tanulnak meg nagyon gyorsan: az egyik, hogy a figyelemért valamilyenné, különlegessé kell válni, a másik pedig az, hogy ez nekik jár.
A különlegességre törekvéssel, és a feljogosítottsággal áthatott gyermekkor után pedig kikerülünk a közösségi média, a gyors sikerek, a kívülről érkező megerősítés, és a sokszor korlátlan hatalom világába, védtelenül, a reális önbecsülés alapjai nélkül – és a nárcizmus máris belopózott a mindennapjainkba, az életünk részévé vált.

Nárcisztikus születik

Az önbizalom felépítése a szülők egyik legfontosabb feladata, ám ahogy láthattuk, nem mindegy, hogyan fognak hozzá: „Ugyanis ha a nevelésben a hangsúly tartósan az önszeretetre kerül, még tartósabban ott is marad. Nem fakad belőle automatikusan a másik iránti tisztelet, figyelem, önfeláldozás, hűség, erkölcsösség” – hívja fel a figyelmet a szerző. A csúf nárcizmust „kitermelő” családokban pedig ennél is többről van szó.

A nárcisztikus személyiség – bár nincs belőle két egyforma – kialakulásának alapjait valóban a korai években érdemes keresgélni. Mi több, a nárcisztikus neveléséhez létezik egy „tuti recept” is.

„A ‘hogyan neveljünk patológiás nárcisztikust?’ kérdésre a helyes válasz: hanyagold el, alázd meg, ne szeresd a gyerekedet, de hitesd el vele az ellenkezőjét, és biztosítsd róla, hogy a helyzete kitüntetett. Ez a módszer, amelyet remélem, senki nem akar kipróbálni…”

– írja Bánki György.

A szégyennel, magánnyal súlyosbított korai években a gyerek megtanulja, hogy csak akkor érezheti magát különlegesnek, ha úgy viselkedik, ahogyan azt a szülő elvárja tőle. Ezért, tulajdonképpen önvédelemből, megtanulja eljátszani a rászabott szerepet, a tökéletességet, anélkül, hogy képes lenne felismerni a saját valódi szükségleteit. „Úgy tudja túlélni a nehézségeket, és úgy képes csak szabályozni a belső folyamatait, hogy mindenáron szabadulni akar a szégyen fenyegetésétől” – mondja a szerző. Aztán a nárcisztikus felnő, és gyerekkora keserű útravalója végigkíséri a párkapcsolatain, a családjával való viszonyában, a gyereknevelési mintáiban: olyan emberré válik, aki vágyik ugyan a szeretetre, de azt kizárólag feltétlen csodálat formájában képes valamennyire elfogadni, mert soha többé nem hiszi el, hogy méltó a szeretetre akkor, ha átlagos, vagy egyszerűen – önmaga.

A nárcisztikus, ha szeret

„A nárcisztikus hatalmas szelfje egy külső intenzív nedvszívó réteg, amit elismeréssel kell táplálni, és ami a belső, borzasztóan sérülékeny részt védelmezi” – írja Bánki György. Annak, aki kapcsolatba kerül a nárcisztikussal, fel kell készülnie arra, hogy az élete középpontjába igen hamar ennek a bizonyos külső rétegnek a folyamatos gondozása kerül.

A nárcisztikus a párkapcsolatban a kiszolgáltatottságtól retteg, és mindent megtesz, hogy elkerülje azt.

A kezdetekkor gyakran idealizálja a partnert, aki így természetesen csalódást okoz majd a későbbiekben, hiszen a tökéletességet csak rontani lehet. A nárcisztikus jellemzően elsöprő lendülettel vág bele a párkapcsolatba, és gyorsan eléri, hogy nélkülözhetetlennek érezzük – majd áldozatszereppel manipulálva, a saját érzékenységét mindenek fölé helyezve alakítja a továbbiakat. Elidegeníthetetlen része az önigazolás: semmiért sem lehet ő a hibás, amikor az egészet a másik kezdte. Vitázni vele, vagy meggyőzni az igazunkról – gyakorlatilag lehetetlen.

És hogy lehetséges-e ennek ellenére, vagy mindezekkel együtt szeretni? Ahogy Bánki György írja: „Vannak megkerülhetetlen szereplők az életünkben. Ilyen egy szülő, egy társ, de ilyen lehet egy főnök vagy egy testvér is. Ezekben az esetekben a helyes stratégia megválasztása, és a jó távolság felvétele életfontosságú, különben intenzíven szenvedni fogunk.” A szerző még hozzáteszi: „Soha ne törekedjünk a civil életben a másik nárcizmusának a megoldására, megváltoztatására vagy a ‘meggyógyítására’.” Ilyenkor ugyanis eleve vert helyzetből indulnánk. A nárcisztikus nem ellenünk olyan, amilyen – és a megváltása sem a mi dolgunk.

Nem a vidám kis elf kalandjai

A Lemony Snicket – A balszerencse áradása című, három árván maradt gyerek sorsának alakulását bemutató film első másfél percében egy kis animált elf vidám kalandjait látjuk. Majd a kép megfagy, és a narrátor borongós hangja figyelmeztet minket, hogy a gyerekek története sajnos korántsem ilyen gondtalan és vidám, ezért aki nem kíváncsi a baljós fordulatokra, inkább üljön át a moziban a vidám kis elfről szóló filmre.

A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról elolvasása előtt lényegében valami hasonló jelenet játszódhatna le a fejünkben. Ha úgy vesszük a kezünkbe a könyvet, hogy arra számítunk, jót utálkozhatunk a szerzővel közösen a nárcisztikusok gonosz kapcsolati mintáin, tévedünk. Ha valóban nyitottan akarunk közelíteni a témához, és többet megtudni a nárcizmusról, fel kell készülnünk arra, hogy rendszerben fogjuk látni ezt a jelenséget, és ennek a rendszernek egy, az önismeretünkbe tett utazás is része lesz.

Fotó: itt, itt, itt és itt