„A lelki egészség korunk mostohagyereke” – 5 téves elképzelés a pszichés problémákról, amellyel ideje lenne leszámolnunk

Szerző: | 2018. 10. 10. | Test&Lélek | Olvasási idő: 12 perc

Pszichológusként kevés olyan világnap van, ami annyira fontos számomra, mint a mai, a Lelki Egészség Világnapja, amelyet 1992 óta október 10-én ünnepelünk. És kevés az olyan dolog is, amiről ennyire nehéz lenne írni. A lelki egészségről ugyanis napjainkban leginkább riasztó számadatok, keserűen, és kissé kiégetten megfogalmazott figyelemfelhívások formájában lehetne szót ejteni.

A riasztó számok alatt leginkább a depresszió óriási mértékű térhódítására gondolok, ami ma már több mint 350 millió embert érint. De kiemelhetném a szorongásos zavarok, az öngyilkosságok, a különböző függőségek világszerte rendkívül magas előfordulását is. Mégsem teszem. A mai napon másra kérnélek titeket, akik olvassátok ezt a cikket. Arra, hogy ma, a világnapon, tegyetek, tegyünk valamit, bármilyen apróságot, hogy megváltozhasson az, ahogyan a lelki egészségről gondolkodunk.

Ép testben – épphogy élünk…

Bár nem szeretem elkülöníteni a test és a lélek fogalmát (hiszen a kettő folyamatos kölcsönhatásban áll, és elválaszthatatlan egységet alkot), ha a lelki egészségről van szó, ezt mégsem lehet elkerülni. Ami ugyanis a testi egészséget, a várható élettartamokat illeti, az emberiség történetében a mai napig rohamléptékű fejlődés ment végbe. Persze, bőven van még tennivaló ezen a téren is, de rengeteg győzelmi zászló szegélyezi az idáig vezető utat: az orvostudománynak köszönhetően megküzdöttünk járványokkal, terminális betegségekkel, megkönnyítettük sok-sok krónikus betegséggel élő ember mindennapjait.

Abban, hogy a lelki egészségünk mutatói viszont ennyire (elnézést) a béka segge alatt vannak, ez a rohamléptékű fejlődés is közrejátszik. Egészségesen szeretnénk élni, és olyan sokáig, amennyire csak lehet – ez rendben van.

Csakhogy a testünk karbantartása és megóvása közben valahogy elrohantunk a lelkünk szükségletei mellett. És nem csak a sajátunkat illetően: mások lelkének szükségletei mellett is.

Hányan merik ma kimondani a főnöküknek: „Ne haragudj, nem dolgozom ma, szükségem van egy nyugodt napra, mert szakítottam a párommal, és nem tudok a munkára koncentrálni?” Nagyon kevesen, ugye? És ha a főnök nem is csapja be előttünk az ajtót, hogyan reagálnának erre a kollégák? Vagy a szüleink, akiktől megtanultuk, hogy a kemény munka mindennek az alapja? Lehet, hogy gyengének, kényeskedőnek neveznének minket – ha nem is szóban, legalább gondolatban?

Épphogy lélek

Mi történne vajon akkor, ha ugyanebben a helyzetben a problémát nem egy szakítás, hanem az jelentené, hogy képtelenek vagyunk elindulni reggel a munkába, mert amint kilépünk az ajtón, a szívverésünk felgyorsul, halálfélelem szorítását érezzük, és levegő után kapkodva menekülünk vissza a lakásba?

Mindkét szituáció nagyon egyszerű, emberi dolog, ami bárkivel, bármikor megtörténhet – és amit mindenképpen kezelni kell. Mondhatjuk persze, hogy nehogymá’ egy olyan mindennapos dolog, mint egy párkapcsolat felbomlása ok legyen arra, hogy aznap nem megyünk be dolgozni; de miért ne lehetne?

Ahány probléma van a világon, mindenkinél más súllyal esik a latba, mindenkiben más érzéseket hív életre, más emlékeket mozgat meg, és ezek bármelyike jelenthet olyan terhet, amivel az adott pillanatban nehezen tudunk megbirkózni. Időre lehet szükségünk hozzá, és az is meglehet, hogy külső segítségre.

Pszichológiai immunrendszer ON

Ahogyan a testünknek, úgy a lelkünknek is megvan a maga védvonala: a pszichológiai immunrendszerünk, azaz azon személyiségvonásaink, attitűdjeink, megküzdési módjaink összessége, amelyek segítenek minket abban, hogy hatékonyabban kezeljük a stresszhatásokat. A pszichológiai immunrendszernek a megelőzés a legjobb fegyvere; akkor működik igazán jól, ha rendszeresen és tudatosan odafigyelünk arra, hogy megerősítsük a lelkünket.

Ha dolgozunk önmagunkon, óvjuk az önbecsülésünket, ápoljuk szerető, megtartó kapcsolatainkat, fejlesztjük az érzelmi intelligenciánkat és a rezilienciánkat, jó eséllyel hatékonyan vehetjük fel a küzdelmet a (például egy szakítás kiváltotta) stressz következményeivel szemben.

Ám van, hogy ez mégsem sikerül egyedül – és itt kanyarodnék vissza a fent említett példa másik feléhez. Az a munkába indulós jelenet, amit leírtam, lehet egy kialakulóban lévő, vagy már kialakult pánikzavar egyik jele. Ahogy arról már mi is írtunk, ez nem kifejezetten az az állapot, amivel lehetséges egyedül megküzdeni. Tegyük fel, hogy nem a szakításunk hírével állunk ki bátran a főnök, a kollégák és a szüleink elé, hanem ezekkel a tünetekkel. Milyen reakciókat kapnánk? Vagy inkább: mi az esélye, hogy ugyanazt gondolnák rólunk mindkét esetben? Hogy gyengék vagyunk, és mit kényeskedünk itt? És ha hozzátennénk, hogy pszichológushoz is járunk emiatt?

Pszichológus ON

„Mindkét szituáció nagyon egyszerű, emberi dolog, ami bárkivel, bármikor megtörténhet” – írtam fentebb a szakítás és a pánikroham kapcsán. És ez így igaz. És ugyanilyen egyszerű, emberi dolog lenne ezekkel a problémákkal pszichológushoz, pszichiáterhez vagy más segítő szakemberhez fordulni, ha úgy érezzük, a saját megküzdési módjaink most nem bizonyulnak elégnek. Nagyon fontos mondatok következnek:

Emberek vagyunk. Nem tökéletes, szupererős szuperlények, hanem kudarcokon, visszautasításokon, fájdalmakon keresztül bukdácsoló emberek.

Azért lenne hihetetlenül fontos, hogy ezt belássuk, mert abban a pillanatban, amint közelebb engedjük magunkhoz a saját esendőségünk gondolatát (tényét), sokkal elfogadóbbakká válunk a másokéval szemben is. Lehet, hogy ennek annyi lesz a következménye, hogy nem nézünk többé görbén valakire, ha megosztja velünk, ő bizony terápiára jár; lehet, hogy felajánljuk neki, hogy beszélgetünk vele egy kávé mellett, de az is lehet, hogy legközelebb a főnök már nem az ajtót csapja az orrunkra, hanem azt mondja: menj csak, megértem.

Ki a tévhitekkel!

Mielőtt vállat vonnátok, arra gondolva, (már megint) utópiát vizionálok, hozzáfűzök még egy gondolatot. A lelki egészségről való gondolkodásunkon muszáj változtatni – egyáltalán, legfőbb ideje elkezdenünk gondolkodni róla (és mikor máskor, ha nem a világnapján).

Megértőbbnek, empatikusabbnak lenni magunkkal és másokkal szemben, sokkal, de sokkal több figyelemmel fordulni saját magunk és mások felé; ez muszáj. Mert ha nem tesszük, belebetegszünk, még jobban, mint ahogy eddig. Ám ha megtesszük, minden megváltozhat.

Arra kértelek titeket a cikk elején, tegyünk ma együtt ezért a változásért. A cselekvésből az én részem ma az, hogy megosztanék veletek néhány olyan tévhitet, téves elképzelést, ami a lelki, pszichés problémákat övezi, és amikkel ha együtt, közös erővel leszámolunk, javulhatnak azok a katasztrofális mutatók, amik ma a lelki egészségi állapotunkat tükrözik. Íme:

1. „Az én problémám nem elég nagy ahhoz, hogy segítséget kérjek.”

Szándékosan választottam éppen a szakítást példának, amikor a lelki egészségről kezdtem írni. Olyan jelenség ez, amire mindenkinek megvan a maga jó tanácsa a gyógymódot illetően (tépj szét fényképeket, hallgass szomorú dalokat, rúgj be és még sorolhatnám), miközben a kutatások kimutatták, hogy egy összetört szív fájdalma felér bármilyen fizikai fájdalommal, és legalább ugyanannyi káros hatással jár az életünkre nézve.

Azt gondolod, egy szakítás feldolgozásában segítséget kérni, pszichológushoz járni, mert elhagytak, gyengeség? Nem az. Nincs olyan, hogy túl kicsi probléma. Ami számodra apróság, az a másiknak a világot jelentheti; amivel te könnyedén megbirkózol, azzal neki minden erejével küzdeni kell, és ez ugyanúgy fordítva is igaz lehet. A stressz, a problémák mindig szubjektívek: csak mi tudjuk, mi az, ami egyedül túl nehéz számunkra. És ha túl nehéz, akkor segítséget kell kérni.

2. „Egyedül kell megoldanom, csak akkor leszek erős.”

Nem kell. Miért kellene? Sok problémával kapcsolatban igaz, hogy egyedül is ki tudunk lábalni belőle (különösen egy edzett pszichológiai immunrendszer segítségével), de abban biztosak lehetünk, hogy sokkal nehezebb lenne, és sokkal tovább tartana. Miért vesztegetnénk időt és erőforrást, amikor van segítség? Az igazi erő inkább valahol abban rejlik, ha ezt a segítséget képesek vagyunk kérni, és elfogadni.

3. „Úgysem segít, ha beszélek róla.”

Próbáltál már elmesélni valakinek egy álmot ébredés után? Ugye, milyen nehéz? Mindazt, amit te láttál, és számodra tökéletesen világos, éles emlékkép, úgy kell elmagyaráznod valakinek, hogy ő is megértse. Valami ilyesmi történik akkor is, amikor a problémáinkat öntjük szavakba megértő és/vagy szakértő fülek számára. Másképp kell gondolkodnunk róluk, más szemszögből vizsgálni őket, ami által olyan összefüggésekre ébredhetünk rá, amikre korábban nem.

És akkor még nem is beszéltünk a hallgatóságunk reflexióiról. Igenis, érdemes, és kell is beszélni arról, ami nehézséget jelent számunkra. Ha nem is fordulunk rögtön szakemberhez, lehet mellettünk egy családtag, egy barát, egy kolléga – kinek mondanánk, ha nem annak, akinek fontosak vagyunk?

4. „Nincs nekem időm lelkizni.”

„Ha nincs időd az egészségre, majd lesz időd a betegségre” – tartja a mondás, amit a lelki egészséggel kapcsolatban sem árt megszívlelni. Lehet rohanni, kétszáz fokon égni, elnyomni az egyre sürgetőbb testi és lelki tüneteket, de az igazság az, hogy előbb-utóbb mindenképpen rákényszerülünk majd, hogy foglalkozzunk velük. A megelőzés pedig mindig sokkal hatékonyabb, mint az utólagos kármentés.

5. „Segítséget kérni gyengeség/feladás/az utolsó mentsvár.”

Sokan gondolnak így a segítségkérésre: addig majdcsak kihúzom valahogy, majd ha tényleg nagy a baj, megyek. A baj ezzel az, hogy ha szakemberhez fordulunk, az nem a küzdelem végét jelenti, hanem jó eséllyel annak kezdetét. Kimerülten, a végsőkig kihasznált erőforrásokkal nagyon nehéz a fejlődés, a gyógyulás útjára lépni. Ne várj az utolsó utáni pillanatig.

Minden nap világnap

A lelki egészség világnapján az egészségügyi szervezetek minden évben választanak egy témát, fókuszpontot, ami különösen nagy hangsúlyt kap az adott időszakban. 2023- ban ez nem más, mint az a jelmondat: „a mentális egészség univerzális, alapvető emberi jog”.

Az adatok láttán nagyon könnyű a fejünk búbjáig elsüllyedni a pesszimizmus mocsarában. Optimistának maradni, tenni, cselekedni már sokkal nehezebb. Mégsem lehetetlen. Az én optimizmusom forrásai ti vagytok, drága Olvasóink; az a havi több százezer ember, akik nap mint nap olvassátok a cikkeinket, hozzájuk fűztök egy-egy gondolatot – akik segítetek nekünk hinni, hogy a lelki egészségről fontos írni, olvasni, beszélni, tudni. Általatok, közösen érhetjük el nem csak azt, hogy pánikzavarral, vagy más pszichés problémával küzdve ne szégyelljünk segítséget kérni, de azt is, hogy tudatosabbak, megértőbbek legyünk magunkkal és másokkal szemben, megelőzve ezzel rengeteg pszichés betegséget. Az igazi az lenne, ha minden nap egy kicsit a lelki egészség világnapja is lenne – hiszen a lelkünk minden nap velünk van.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Herendi Kata
Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.

Pin It on Pinterest

Share This