Brené Brown: „Sebezhetőnek lenni annyi, mint élni”

Szerző: | 2017. 06. 21. | Social&Smart | Olvasási idő: 12 perc

Találkoztál már ezzel az idézettel: „Soha ne lássák rajtad, ha valami fáj, csak mosolyogj, és menj tovább!”? És ezzel: „Ha elestél, állj fel, igazítsd meg a koronádat, és indulj tovább!”? Hát ezzel: „Nem az az igazi fájdalom, amitől könnyes lesz a szem, hanem amit tűrni kell, mosolyogva, csendesen.”? Soroljak még? Mert rengeteg van.

Apró bölcsességek ezek, amelyek elvben arra hivatottak, hogy átsegítsenek minket a nehéz pillanatokon. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokat százával, ezrével találhatunk meg az interneten és a közösségi oldalakon. Lehet, hogy vannak percek, amikor jól is esik valami hasonlót olvasni (a koronás például kifejezetten aranyos). De szinte mindegyiknek van egy közös vonása: arra biztatnak, hogy bármi történik is, mosolyogj, és fojtsd el a valódi érzéseidet.

Vegyünk egy másik, hasonló témájú, de egészen más irányból közelítő idézetet:

„A szívvel-lélekkel élők elfogadják a saját sebezhetőségüket. Hiszik, hogy az, ami sebezhetővé teszi őket, egyúttal gyönyörűvé is. Nem gondolják, hogy ez kellemes élmény lenne, de azt sem, hogy nehéz és kínzó tapasztalat. Csak annyit mondanak: így kell tenniük.”

Érezhető a különbség, ugye?

A sebezhetőség ereje

A fenti idézet a Houston-i Egyetem kutató professzora, Brené Brown TED előadásából származik. A szociális munkásként végzett professzor 2010-ben beszélt a sebezhetőségről, a szeretetről és kapcsolatokról a TED konferencia színpadán. Az előadásról készült videót azóta több mint hatvanmillióan látták, ami nem csupán a (kutatók számára különösen nehéz) témaválasztásnak, de Brené Brown humorának és lefegyverző őszinteségének is köszönhető.

A texas-i kutatónő ugyanis arról is beszélt az előadásában, milyen hatással volt a saját életére az emberi kapcsolatok tíz éven át tartó vizsgálata. A fontos összefüggések felismeréséhez holtpontokon, elakadásokon keresztül vezetett az út – az első mindjárt a kutatás kezdete után alig egy hónappal érkezett el.

Szégyen

Brené Brownt a szociális munka területén szerzett többéves tapasztalata meggyőzte arról, hogy egyetlen dolog van, amit igazán érdemes kutatni: a kapcsolatok. A kutatónő szerint biológiailag és pszichológiailag egyaránt arra vagyunk „huzalozva”, hogy kapcsolatot alakítsunk ki másokkal. Interjúi során ezért arról kérdezte az embereket, milyen élményeik vannak a szeretettel, valahova tartozással kapcsolatban. Ekkor érkezett el az első akadályhoz.

„Biztos ismerik ezt a jelenséget: megkapják a főnöktől az éves értékelést, amelyben felsorol harminchét dolgot, amit istenien csinálnak – és egyetlen dolgot, amin még lehetne javítani. És onnantól kezdve semmi másra nem tudunk gondolni, csak arra az egyetlenegy dologra.
Ugyanez történt a kutatásomban is.

Ha a szeretetről kérdezed az embereket, arról mesélnek, amikor összetört a szívük. Amikor a valahova tartozás élményéről kérdezel, elmesélik a legrosszabb emléküket, amikor kirekesztve érezték magukat. És amikor a kapcsolatokról kérdeztem őket, a történetek az elszakadásról szóltak”

– idézi fel előadásában Brown.

A kutatónő ekkor úgy döntött, leállítja a vizsgálatot, amíg rá nem jön, mi okozza ezt a jelenséget. Meg is találta a választ, ami nem volt más, mint – a szégyen.

Hagyni, hogy igazán lássanak

A szégyen – Brené Brown értelmezésében – az attól való félelem, hogy a kapcsolat megszakad; hogy van bennünk valami, amit ha a másik megtud vagy meglát, elhagy minket.

„A szégyen mögött a „nem vagyok elég jó” érzés áll.” – mondja Brown. „Mindannyian jól ismerjük: nem vagyok elég, nem vagyok elég vékony, elég szép, okos, gazdag. Ami pedig emögött áll, az a sebezhetőség kínzó tudata.

Annak a tudata, hogy ahhoz, hogy egy kapcsolat kialakulhasson, meg kell engednünk, hogy lássanak minket. Igazán lássanak.”

A szégyen érzésének kutatására a professzor eredetileg egy évet szánt volna. Végül hat lett belőle, amely során interjúk, fókuszcsoportok, még naplóbejegyzések segítségével is próbálta megérteni, miért hatja át a kapcsolatainkat a veszteségtől való félelem, miért szorongunk amiatt, hogy felfedjük a valódi énünket a másik előtt.

Szívvel-lélekkel élők

„Rájöttem, hogy ha két csoportra osztom az embereket – egybe azokat, akik értékesnek, szeretetre érdemesnek tartják magukat, egy másikba pedig azokat, akik küzdenek, akik még mindig azt kérdezgetik, elég jók-e ők ehhez – , mindössze egyetlen változó választja el a kettőt:

azok, akik úgy érezték, hogy szeretik őket és tartoznak valahová, elhitték, hogy érdemesek arra, hogy szeressék őket és tartozzanak valahová. Ennyi. Elhitték”

– mondja mosolyogva Brown.

A kutatónő ezután ezt az egyetlen dolgot vizsgálta tovább – azt, ami ellehetetleníti, hogy kapcsolatokat alakítsunk ki: az attól való félelmet, hogy érdemtelenek vagyunk rá. Azt próbálta megtalálni, mi a közös azokban az emberekben, akik hittek abban, hogy érdemesek a kapcsolatra. Úgy nevezte el őket, „a szívvel-lélekkel élők”.

A szívvel-lélekkel élők Brené Brown szerint az alábbi jellemzőkben osztoznak:

– Van bennük bátorság. Ahogy Brown is hangsúlyozza, itt nem a merészségre kell gondolnunk, hanem a szó eredeti jelentésére (angolul courage, ami a latin „cor”, azaz szív szóból származik), ami arra utal, hogy teljes szívvel önmagad vagy. Ezeknek az embereknek az az egyik közös tulajdonságuk, hogy nem félnek tökéletlennek lenni.
– Képesek együttérzésre, mindenekelőtt önmagukkal, de másokkal szemben is.
– Van kapcsolatuk, mégpedig azért, mert hitelesek. Képesek elengedni azt a képet, hogy milyennek kellene lenniük, azért cserébe, hogy valóban önmaguk lehessenek – ami egy kapcsolathoz (legalábbis egy őszinte kapcsolathoz) elengedhetetlen.

„A legfontosabb dolog, ami közös volt bennük: elfogadták a saját sebezhetőségüket” – teszi hozzá Brown.

„Arról beszéltek, hogy szeretik először kimondani: szeretlek, szeretnek olyan dolgokat tenni, ahol nincs garancia a végkifejletre, hogy akkor is energiát fektetnek egy kapcsolatba, ha nem tudhatják, hogyan alakul a továbbiakban, működik-e majd vagy sem. És úgy gondolták, ez igazán alapvető, lényeges dolog.”

Sebezhető világ

Brené Brown TED előadásában arról is mesél, hogy kezdetben nehezen fogadta el, hogy a sebezhetőség ennyire fontos szerepet játszik a kapcsolatok kialakításában. Olyannyira nehezen, hogy úgy érezte, segítségre van szüksége, és pszichiáterhez fordult, aki egyéves közös munkájuk során abban is támogatta, hogy ezt a felismerést a saját életében is megélhesse. Ahogyan később ő fogalmazott:

„Egy évig tartott a küzdelmem a sebezhetőséggel. A harcot elvesztettem, de talán visszanyertem általa az életemet.”

A krízis, amit a kutatónő átélt, tulajdonképpen érthető. A világ, amelyben élünk, nem arra bátorít minket, hogy felvállaljuk a sebezhető, érzékeny oldalunkat (gondoljunk csak a bevezetésben olvasott idézetekre). Sokkal inkább arra, hogy rejtsük el, amennyire csak tudjuk, nehogy megbántsanak minket, nehogy sérüljünk. Élmények, emlékek százaival tudjuk bizonygatni magunknak és másoknak is, mennyire nem jó ötlet sebezhetőnek mutatkozni, még azokkal szemben sem, akikben bíznunk kellene. De vajon tényleg jól tesszük, hogy ennyire igyekszünk óvni magunkat?

„Egyszer kiírtam Facebookra és Twitterre: ‘Hogyan definiálnátok a sebezhetőséget, mitől érzitek magatokat sebezhetőnek?’ Egy óra alatt 150 választ kaptam”

– idézi fel Brené Brown. „Ilyeneket: friss házasként a társam segítségére szorulok, amikor beteg vagyok. Ha elutasít, akit randira hívunk. Amikor az orvosi váróban az eredményeinkre várunk. Amikor kirúgnak. Kirúgni valakit. Nos, ebben a világban élünk. Egy sebezhető világban.”

Tompítani, minden eszközzel

Ezt a sebezhető világot talán úgy tudjuk legkönnyebben kezelni, ha eltompítjuk magunkban a sebezhetőség érzését. Brené Brown szerint ennek nyilvánvaló jele, bizonyítéka, hogy mi vagyunk a leginkább eladósodott, túlsúlyos, függőségekkel küzdő, gyógyszereken élő generáció a történelem során.

„Amint a kutatásból is kiderült, a gond az, hogy nem tudunk szelektálni, milyen érzéseket szeretnénk tompítani” – vallja Brown.

„Nem mondhatod, hogy itt a rossz rész, a sebezhetőség, a gyász, a szégyen, a félelem, a csalódások – na, ezeket nem szeretném érezni. Nem tudjuk anélkül tompítani ezeket, hogy ne tompítanánk vele az érzelmeink másik oldalát is.

Az örömöt, a hálát, a boldogságot. Ettől persze rosszul érezzük magunkat, keresünk valamit, ami célt, értelmet ad – és megint csak sebezhetővé válunk, és megint csak tompítunk.”

Fekete-fehér tökéletesség

Bár maga is említi a függőségeket, mint lehetséges „érzéscsillapítót”, Brené Brown szerint nem a szenvedélybetegség az egyetlen módja annak, hogy tompítsuk a sebezhetőség érzését – vannak más eszközeink is.
„Elég, ha elkezdünk bizonytalan dolgokat abszolút biztosnak látni. A vallás régen a természetfelettibe vetett hitről szólt, mára abszolút bizonyosságok hangoztatása. Nekem igazad van, neked nincs – fogd be. Így néz ki a mai politika is: nincsenek többé viták, nincsenek párbeszédek, csak bűnbakképzés” – mondja a kutatónő.

„Minél sebezhetőbbek vagyunk, annál jobban félünk, és minél jobban félünk, annál sebezhetőbbek vagyunk.”

Brené Brown úgy véli, az egyik legveszélyesebb tompítási mód, amivel szembe kell néznünk, a tökéletesség hajszolása.
„Tökéletességre törekszünk: tökéletesre akarjuk faragni az életünket, a testünket, és ami a legveszélyesebb, a gyerekeinket is. Tudják, mit gondolok a gyerekekről? Küzdelemre születnek. És amikor a kezünkben tartjuk ezeket a tökéletes kis lényeket, nem az a feladatunk, hogy azt mondjuk: ó, nézzétek, hát nem tökéletes? Az a dolgom, hogy ilyen tökéletes maradjon. Nem ez a feladatunk. Hanem az, hogy ránézünk, és azt mondjuk: nem vagy tökéletes, sok küzdelem vár még rád, de érdemes vagy a szeretetre és a kapcsolatra. Mutassatok nekem egy generációnyi így felnevelt gyereket, és az összes mai problémának vége szakad” – mondja Brown.

Sebezhetőnek lenni annyi, mint élni

Óvni magunkat, félni attól, hogy megbántanak minket, teljesen normális. De nagyon-nagyon kicsi az esélye annak, hogy úgy sétálunk végig az életen, hogy sohasem sérülünk, sohasem csalódunk. Ha mégis sikerülne, az valószínűleg azt jelentené, hogy a félelmeink miatt távol maradtunk azoktól a dolgoktól, amelyek kockázatosak ugyan, de valami nagyon jó ígéretét is magukban rejtik, és amiket elveszíthetünk, ha nem merünk szembenézni a saját sebezhetőségünkkel.

Ahogyan Brené Brown fogalmaz: teljes szívünkkel élni, és szeretni akkor is, ha nincs garancia a jövőre, nagyon nehéz, ám a félelem kellős közepén átélhetjük az öröm és a hála érzését. A hálát azért, hogy ennyire sebezhetőek lehetünk, mert ez annyit jelent, mint élni.

Fotó: itt, itt és itt

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Herendi Kata
Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.

Pin It on Pinterest

Share This