„Sokan megijednek, amikor végre valakik lehetnének a saját életükben” – Hogyan léphetünk ki a sikertől elválasztó FAL árnyékából?

Miért mindig csak másoknak sikerül? Nekem miért nem jön össze soha semmi? Már annyit küzdöttem és mégsem jutok előrébb! Miért nem élhetem azt az életet, amilyet szeretnék? Ismerős kérdések? Bizony, a siker a legtöbbször nem valami, ami csak úgy megtörténik velünk. És nem is feltétlenül azért, mert nem küzdünk érte. Attól, hogy magától értetődő könnyedséggel éljük azt az életet, amire vágyunk, sokszor a transzgenerációs téglákból épített falak választanak el minket. De mihez kezdjünk ezekkel a múltban keményre égetett téglákkal? Hogyan lehet azokat lebontani? És miként nyerhetjük vissza azt a bizonyos kontrollt? Miként lehetünk sikeresek a saját életünkben?  Vendégszerzőnk, Limpár Imre tanácsadó szakpszichológus írása.

Sokan úgy érezzük, az életünk csak telik, s a kontroll rég elveszett. Szeretnénk irányítani, de kisiklik kezünkből a létezés maga, vagyis a saját életünk. Hatalmas falak magasodnak fölénk, amik elválasztanak a sikertől. Így tapasztaljuk.

Ráadásul a marketing- és médiaüzenetek XXI. századi felfogása elhiteti velünk, hogy nekünk egyébként járna a siker, sőt, ha elég erősen akarjuk, akkor nekünk is sikerülhet. Következésképp, ha mégis a kudarc jut osztályrészül, és a nagy fal innenső oldalán ragadunk, akkor az már csakis a mi hibánk, így marad a jó öreg depresszió és kétségbeesés az önvád poklában. Csakhogy ez egy leegyszerűsített kép, amely torz világ- és én-észlelést eredményez.

Sorsunk irányítása helyett

Az egyik első és fontos lépés, amit ebből a nehéz helyzetből kifele vezető úton tehetünk, ha nem a sorsunkat akarjuk irányítani, hanem magunkat. Ezzel a lépéssel jó eséllyel a sorsunk is megváltozik! Feltéve, hogy elkerüljük a nagy szavak használatát.

Kivételesen ne A Sikerről, A Boldogságról és A Gazdagságról beszéljünk, mert ezek jelentése kiüresedett és elértéktelenedett. Mindenki beszél róla és mégsem hangzik el soha semmi. Ahogy Hofi Géza fogalmazott annak idején:

„Figyeltétek milyen hosszan mondta, és milyen keveset!”

Az, hogy AZ ÉLETben lehetünk-e nagyemberek, nem tudhatjuk. Hiába ígéri ezt a milliárdos iparágat jelentő önsegítő képzések és könyvek garmadája. Túl sok ugyanis a nem kontrollálható tényező. Keveseknek van lehetősége AZ Életben nagyemberré válni, akár gazdasági, akár politikai, akár szakmai és közéleti értelemben.

A kérdés ezért sokkal inkább az, hogy lehetünk-e nagyemberek a saját életünkben? Ez a kulcskérdés! A válasz pedig az, hogy igen, lehetünk.

Ehhez megvannak a hogyanok, megvannak az eszközök és a módszerek is. A kontroll azon a ponton szerezhető vissza, hogy végre legyen életünk és ne mások életét éljük és ne mások céljait valósítsuk meg.

Ha ki merem mondani, az a célom, hogy a saját életem főszereplője én legyek, és ne más, akkor ebben a keretben szemlélve rájövünk majd, hogy a nagy fal megmászása, megkerülése, vagy titkos rejtekajtók keresése, netán faltörő kosok használata teljesen felesleges, ugyanis a falon van egy kapu, ami történetesen nincs zárva. Ez a titok.

A kapu viszont lehet hatalmas és robusztus, aminek a puszta kinyitása is óriási fizikai és pszichés erőfeszítést igényel, vagy épp segítséget, amíg saját kezdőlendületünket megszerezzük. Ez a segítség sok esetben az önismeretet, vagy éppen a terápiás munkát jelenti.

Örökség és siker

Nem megbántva a szülőket, hiszen nélkülük nem is lehetnénk, de mondjuk ki: nagyon nem mindegy, milyen lelki-attitűdbeli hagyatékot kaptunk tőlük. Ezeket nevezhetjük transzgenerációs tégláknak is.

Vannak, akik szerencsések és állandó magyarázkodási és panaszkodási hajlam helyett egy jövőorientált, érzelmi intelligenciában gazdag beállítottságot kapnak, ahol sokkal inkább arra figyelnek, mi az, ami van, s nem arra, ami nincs; mi az, ami a hatókörükbe került, s nem az, ami kisiklott onnan. De ők vannak kevesebben.

A legtöbben olyan magyar közegből jövünk – s ezt újra és újra hangsúlyoznunk kell –, ahol a 4p-index az egekben. (4p-index = puffog, pampog, picsog, panaszkodik összege az életünkre vonatkoztatva.)

Ennek a belső attitűdnek a megváltoztatása sokszor nehezebb, mint egy erősen túlsúlyos embernek elérnie, hogy le tudja futni a félmaratont. Ugyanis a belső változás olyan erős, hogy sokan megijednek attól, hogy végre valakik lehetnek a saját életükben. Vágynak rá, de soha nem érnek oda, mert félnek a következményektől. A lelkük nem bírja el a terhet. Nem is mernek belegondolni abba, hogy sikeres életet éljenek. Ez a sarokpontja az alap-kérdésfelvetésnek.

Mi tehát a siker?

Ha olyan életet tudok élni a hétköznapokban, amit élni szeretnék. Nincs ennél egyszerűbb definíció. Ez a megközelítés mégis elég nagy mozgásteret hagy bármelyikünknek. Pusztán a kérdésben is öröm benne lennünk, feltéve, hogy van bátorságunk elidőzni rajta. Aztán feleszmélünk:

Micsoda? Az életem lehetne olyan is, amit szeretnék? Igen és nem. Ezen a ponton ugyanis, ha csak vágyakozom, és bakancslistás frázisokat puffogtatok, akkor újfent az ürességbe markolok.

Ezzel szemben a siker esszenciája egy másik kérdésben rejlik: nevezetesen abban, hogy milyen életstílusra vagy életritmusra vágyom a mindennapokban? És mi az, ami akadályoz abban, hogy ezt megengedjem magamnak? Ki helyett szenvedek? Kinek-kiknek az életét élem és céljainak útját járom? Miért gondolom, hogy az élet egy folyamatos küzdelem?  Miért vallom, hogy az élet feltétlenül nehéz és kegyetlen? Ki, vagy mi nem engedi, hogy eljussak a vágyott célhoz?

Ha megkeressük a választ ezekre a kérdésekre, ha van bátorságunk szembenézni A FALunkkal és belső önvalónk mumusaival, akkor a téglák észrevétlenül eltűnnek.

És ebben az esetben – amikor eljön az óra – a hétköznapok valósága helyettünk is választ ad majd arra a kérdésre, hogy sikeres életet éltünk-e, és azt tudjuk majd mondani, hogy életem 27375 napját nemcsak leéltem, hanem megéltem.

Fotó: itt és itt