„A szuperintelligens ember elsősorban a szívével gondolkodik” – De mit is jelent „zebrának” lenni?

Szerző: | 2019. 08. 03. | Social&Smart | Olvasási idő: 10 perc

Lélek, személyiség, én – a pszichológiában számos olyan fogalommal találkozhatunk, amelyet nehéz lenne egyetlen frappáns mondattal definiálni. Ezek közé tartozik az intelligencia is, ez a sokat vitatott, rengeteg megközelítésben vizsgált jelenség, amelyről mára tudjuk, hogy a legfontosabb kérdés vele kapcsolatban nem az, pontosan „mennyi”, hanem sokkal inkább az: milyen.

Azok a számok ugyanis, amelyeket a különböző tesztek kitöltése után végeredményként kaphatunk, nem fedik teljesen azt az összetett képességet, amit az intelligencia fogalma takar. Mert lehet, hogy kiválóan teljesítünk a matematikai feladatok terén, de kevésbé boldogulunk jól akkor, ha verbális készségekről van szó. Lehet, hogy gyorsan és könnyen oldunk meg bonyolult problémákat, de nehézséget jelent számunkra a körülöttünk élők érzelmein kiigazodni. Az intelligenciának sok, egymásra kölcsönösen ható (és, ezt talán nem lehet túlhangsúlyozni: fejleszthető) összetevője van, ami sok-sok egyedi mintázatot és különbözőséget, sokféle „milyenséget” eredményezhet. Jó példa erre a szuperintelligencia jelensége.

Zebrák

A szuperintelligencia fogalma napjainkban elsősorban egy francia pszichológusnő, Jeanne Siaud-Facchin nevéhez kapcsolódva került előtérbe, aki első könyvét a szuperintelligens gyermekekről írta. A váratlan siker és a rengeteg érdeklődés nyomán döntött úgy, hogy egy második kötetet is megjelentet, Túl tehetséges ahhoz, hogy boldog legyen? – A szuperintelligens felnőtt címmel, ezúttal a felnőttkori szuperintelligenciával a középpontban.

A szakértő, ahogyan a könyvében is említi, ha teheti, legszívesebben a „zebra” kifejezést használja a szuperintelligens emberekre. A zebrák csíkjai ugyanis, akárcsak az ujjlenyomat, egyediek; Siaud-Facchin pedig úgy véli, ez a szó és ez a tulajdonság sokkal találóbban leírja az intelligenciának ezt az egyedi mintázatát, mint a sokszor félreérthető „szuperintelligencia” meghatározás. De nézzük meg, mit is értünk pontosan ezalatt.

Mit jelent szuperintelligensnek lenni?

Bár első olvasásra leginkább valamiféle felsőbbrendű intelligencia juthat eszünkbe erről a szóról, a szuperintelligencia nem mennyiségbeli, hanem minőségbeli eltérést jelent az intelligencia átlagos kifejeződéseihez képest. A szuperintelligens emberek ugyan az esetek többségében valóban magas intelligencia-hányadossal bírnak, ám ez korántsem jelenti azt, hogy mindenben jobban teljesítenének másoknál, sőt.

„A szuperintelligens emberek egyszerre rendelkeznek nagyon magas fokú intellektuális képességgel, kimagasló intelligenciával, hatalmas felfogó- és elemzőképességgel, UGYANAKKOR érzékenyek, indulatosak, érzelmileg fogékonyak, mind az öt érzékszervük kiválóan működik, és rendkívül tisztánlátók, csakhogy ennek a tisztánlátásnak a mélysége és intenzitása a teljes gondolkodási mezőt áthatja. Ez a két sajátosság MINDIG együtt van jelen”

– írja a szerző.

Siaud-Facchin szerint a legfontosabb, amit a szuperintelligenciával kapcsolatban meg kell értenünk az, hogy az nem valamiféle „pofátlan mázli”, sőt: az intelligenciának ez a sajátos fajtája olyan érzelmi, személyiségbeli színezettel járhat együtt, amelyet a szuperintelligens ember számára nagyon nehéz lehet megélni.

A szívével gondolkodik

Az emberi agyról, az intelligencia „központjáról” mára rengeteget tudunk. Tudjuk, hogy a neuronhálózatainkon végbemenő információáramlás sebessége nagyjából 2 m/s; de tudjuk azt is, hogy néhány eseményt ennél sokkal gyorsabban, akár ezredmásodpercek alatt is képesek vagyunk felfogni. Azzal is tisztában vagyunk, hogy néhányan még ennél is sokkal gyorsabban gondolkodnak, és ez a sebesség az intelligenciától sem független: minden egyes IQ-ponttal 0,05 m/s sebességnövekedés figyelhető meg.

A szuperintelligens emberek gondolkodását a gyorsaság mellett azonban más is jellemzi. Az ő esetükben gyakori a hiperesztézia, azaz az érzékszervek felfokozott működése, és az úgynevezett látens gátlás deficit, azaz annak a nehézsége, hogy a rengeteg bejövő információból észrevétlenül kiszűrjük azt, ami számunkra fontos.

„Ez az ‘automatikus rosta’ a szuperintelligens emberek agyában nem indul be, akik így aztán tömérdek információval szembesülnek, és ‘kézi vezérléssel’ kénytelenek kezelni a problémát”

– írja Siaud-Facchin.

Ha pedig mindez önmagában nem lenne elég: a szuperintelligens emberek – ahogy a szerző fogalmaz – „elsősorban a szívükkel gondolkodnak”: szivacsként szívják magukba a környező érzelmeket, mások érzelmi állapotát, egyfajta „folyamatos empátiában” élnek.

És robban

A gondolkodás, amely folyamatosan és megnövekedett sebességgel zajlik a szuperintelligens emberek fejében, ezzel az érzelmi töltöttséggel súlyosbítva nyílegyenes utat jelent a szuperintelligencia egy másik sajátosságához: az érzelemkitörésekhez.

„Meg kell értenünk, hogy a szuperintelligens ember rettentően uralkodik magán” – írja Siaud-Facchin.

„Igyekszik az őt egyfolytában megrohanó érzelmeket távol tartani. Csakhogy ezek az érzelmek hamar felszínre törnek, és felsebzik.”

A szuperintelligens ember, ahogy a szakértő is hangsúlyozza, ritkán fordul saját maga vagy mások ellen, amikor kitör belőle a feszültség. A legnehezebb az illető és a környezet számára az, hogy ilyenkor rendkívül nehezen nyeri vissza a nyugalmát, és minden szó vagy érintés csak olaj lehet a tűzre – nincs más választásunk, mint kivárni, amíg a krízis véget ér.

„Mintha a saját agyam foglya volnék”

Egy ilyen erejű „robbanás” nem meglepő olyan mértékű túlterhelés esetén, amely egy szuperintelligens ember agyát, testét, egész érzelmi apparátusát igénybe veszi. Ahogy a pszichológusnő egyik páciense fogalmazott: „Mintha a saját agyam foglya volnék”; megragadva ezzel a mondattal a szuperintelligencia talán legnehezebb részét: a folyamatos gondolkodást.

A „zebrák” ritkán vannak tisztában azzal, hogy ennek, és a sajátos érzelmi működésüknek a háttérében ez a jellegzetes intelligencia áll. A legtöbben azt élik meg, hogy a környezetük sokszor furcsának, bogarasnak, olykor tudálékosnak vagy idegesítőnek tartja őket, az érzelemkitörések nyomán pedig néha egész egyszerűen ijesztőnek.

„Belülről” pedig leginkább azt kívánják, bárcsak időről időre képesek lennének kikapcsolni az agyukat – különösen akkor, amikor a gondolataik nem a legjobb irányba terelik őket.

TÚL

„Ha valaki fáradhatatlanul és tűhegyesen egyre csak megfigyeli és boncolgatja a világ dolgait, rendkívül pontosan látja annak gyengeségeit és a többi ember korlátait, hogyan ne szúrná ki rögtön a saját esendőségeit?” – kérdezi a szerző, rávilágítva ezzel a szuperintelligens emberek egy másik nagy küzdelmére.

„A szuperintelligens ember soha, de soha nem érzi többnek magát. Épp ellenkezőleg.”

A rendkívül sok információ – köztünk önmagunk és mások – rendkívül élesen történő megfigyelése a túlterheltség és a kitörések mellett gyakran eredményez egyfajta bénultságot is: szuperintelligensként túlságosan jól látjuk a hibákat, azt, hogy mit ronthatunk el, mennyi minden mehet tönkre magától, ráadásul mennyire rövid idő alatt. Vajon van-e értelme így bármibe is belefogni? Természetesen igen, ám a szuperintelligensek számára, akik hajlamosak fekete-fehérben, és elég perfekcionista módon gondolkodni (azaz „ha nem tökéletes, nem is érdemes erőltetni”), ez gyakran nem olyan egyértelmű. Ezért történhet meg az, hogy miközben a magas fokú intellektuális képességeik nyomán a környezetük valami fantasztikus teljesítményt várna tőlük, ők még az első lépések előtt megtorpannak, a saját fejükbe zárva.

Nem akarok érezni

A túlgondolás mellett pedig nem szabad megfeledkezni a szuperintelligens emberek másik legnagyobb ellenfeléről, a túlzott érzelmi bevonódásról.

„(…) ha egyszer valakinek a bizalmasa lesz, az illető összes érzelmét magába szívja. És lelke legmélyéig átérzi annak minden búját-baját. A másik érzelmei az ő érzelmei lesznek. Ahhoz, hogy egyensúlyban maradjon, és ne sodorja el az érzelmi vihar, igencsak meg kell erősítenie a védekezési mechanizmusait” – írja a szerző.

Ez a védekezés Sauid-Facchin szerint adott esetben akár homlokegyenest az érzelmi bevonódás ellentéte is lehet: amikor a szuperintellingens ember a távolságtartásba menekül, „nehogy elárassza a lelkét az a rengeteg érzelem”.

Erre a szakértő szerint azért van szükség, mert

„a szuperintelligens ember tele van érzelmekkel és érzésekkel, mint valami felfújt labda, az élet pedig hallatlanul sűrűvé és érzékelhetővé válik. Annyira intenzívvé, hogy az sokszor már elviselhetetlen.”

Többet tudni a zebrákról

„A legnagyobb nehézség: hogyan tudnánk segíteni? Hiszen minden racionalizálásra törekvő próbálkozás, új gondolkozási sémák előtt utat nyitó stratégia, minden próbálkozás az élet és dolgainak felmutatására, minden, a gyötrődés enyhítésére alkalmas eljárás a szuperintelligens ember átható elemzésén átszűrve bukik meg, mégpedig a következő, nagyon is sorsszerű kérdésen: hogyan lehet így élni az életet?” – kérdezi a szerző.

Siaud-Facchin a szuperintelligens felnőttekkel végzett sokéves kutatói és terápiás munkája során arra a következtetésre jutott, hogy többet és többet kell tudnunk, laikusoknak és szakembereknek egyaránt az intelligenciának erről a sajátos formájáról. A szuperintelligens embert nem lehet „megjavítani”, hiszen az a mód, ahogyan gondolkodik, érez és működik, nem patológia, hanem a személyisége leválaszthatatlan része, még akkor is, ha sokan közülük külső segítségre szorulnak, hogy az ebből fakadó nehézségeket kezelni tudják. Ahhoz pedig, hogy az ehhez szükséges támogatást megkapják, a világnak alaposabban meg kell ismernie őket, megtudnunk, miért olyanok, amilyenek – hogy „ezek a furcsa zebrák” a maguk egyediségével együtt teljesebb, kiegyensúlyozottabb életet élhessenek.

Forrás: 

Jeanne Siaud-Facchin: Túl tehetséges ahhoz, hogy boldog legyen? – A szuperintelligens felnőtt. Park Könyvkiadó, 2019. 

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Herendi Kata
Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.

Pin It on Pinterest

Share This