„Akkor én most alkoholista vagyok?” – Hol van a problémás alkoholfogyasztás határa?

Szerző: | 2018. 12. 05. | Test&Lélek | Olvasási idő: 14 perc

Az egymillió alkoholista országa vagyunk – de vajon hogyan húzzuk meg azt a képzeletbeli határt, ami elválasztja a függőt a néha kissé túlzásba eső, de amúgy „normálisnak” mondható fogyasztótól. Ki számít tulajdonképpen alkoholistának? Aki mindennap iszik, még ha csak egy sört is? Aki csak néha, de akkor nagyon? Csakis az, akinek remeg a keze a pia után? Vagy az is, aki minden hétvégén pár pohárral többet iszik, mint kellett volna?

 

A szenvedélybetegség esetében vannak olyan diagnosztikus kritériumok, amelyekre támaszkodhatunk a körülhatárolásánál – ilyen például a folyamatos és erős sóvárgás, a kontrollálási kísérletek sikertelensége, a megvonás és a tolerancia. Bármennyire is egyértelműek azonban ezek a szempontok, bármelyikünk életében adódhat olyan időszak, amikor nem tudunk ennyire objektívek lenni. Különösen akkor, ha a saját alkoholfogyasztási szokásainkkal próbálunk szembenézni, és feltenni a bennünk motoszkáló kérdéseket: érint-e minket bármilyen módon a függőség, hajlamosak vagyunk-e rá, esetleg már problémánk is van vele…? Hiszen lehetséges, hogy például nem lépnek fel nálunk konkrét fizikai elvonási tünetek, mégis úgy érezzük, hogy az alkohol a kelleténél jobban, sőt túlzottan jelen van az életünkben, és a fogyasztásunk meghaladja azt a módot és mértéket, amelyet normálisnak, egészségesnek vagy éppen megszokottnak tartunk.

Hogy én?! Kizárt!

Válaszunkat megnehezíti az is, hogy az alkoholizmus a tagadás betegsége: leggyakrabban maga a függő ismeri be utoljára, hogy szerhasználata problémássá vált, és az alkohol került a lista első helyére, maga mögé utasítva a mindennapok eddigi rutinját, a kötelességeket, racionalitást, fontos személyeket és kapcsolatokat, és végül magát a függőt is. A szenvedélybeteg úgy véli, hogy a szerfogyasztásának kontrollálása nem okoz neki problémát, bármikor le tudna vele állni, csak éppen nincs kedve, nem megfelelő az időzítés vagy az az életszakasz, amiben éppen van. A sikertelen leállási kísérlet után is tud szolgálni egy olyan, számára megnyugtató magyarázattal, melyben a felelősséget a körülményekre vagy más személyekre tolhatja át, így adva engedélyt magának az italozás folytatására.

Ezt a tagadást a kultúránk is erősíti, hiszen szokásainkban, hagyományainkban jelen van az alkohol – nem feltétlenül mértéktartó –  használata, amely így elfogadottá, sőt követendővé válik. Elég arra gondolnunk, hogy „egy sör az nem is sör”, hogy egy komoly tárgyalás elengedhetetlen tartozéka egy pohár whiskey a kézben, vagy hogy egy éhgyomorra megivott kupica pálinkától jobban fog menni az egész napos hajtás.

Mivel hazánkban és környezetünkben is egyre több az alkoholizmusban közvetve vagy közvetlenül érintett személy, ezért a problémás használatot fenntartó összekacsintások és szépítgetések, azaz védekezési mechanizmusaink kezdenek gyengülni, és magára a szenvedélybetegségre is máshogy tekintünk már az eddigiekhez képest.

Az alkoholizmus nem válogat

A köztudatban eddig élt egy stabil elképzelés arról, ki is a nagybetűs Alkoholista. A tipikusnak mondott alkoholista, ha nem is hajléktalan, de meglehetősen rossz anyagi körülmények között élő, ápolatlan külsejű, középkorú vagy idősebb férfi, aki remegő kézzel várja, hogy kinyisson reggel a sarki kisbolt. Ez a sztereotípiánk kezd megdőlni, ugyanis öltönyös felsővezetőkről, negyvenes családanyákról, huszonéves fiatalokról, vagy éppen elismert és méltatott hírességekről derül ki – vagy vallják be saját maguk -, hogy gondjuk van az ivással.

A szenvedélybetegség – ahogy a nevében is benne van – egy genetikai és környezeti tényezőkön alapuló betegség. Léteznek ugyan hajlamosító faktorok, mint például az alacsony szocioökonómiai státusz vagy a diszfunkcionális családi szerkezet, azonban fontos hangsúlyoznunk, hogy nem döntés vagy választás kérdése. A függőség ezen megközelítése megdöntheti az eddig kialakított elképzelésünket, és ráébredhetünk, hogy bárki lehet alkoholista, ugyanis a betegség, tehát az alkoholizmus sem válogat.

Látszólag minden rendben

„Én nem lehetek alkoholista, hiszen van munkám, szép házam, jól keresek, fiatal vagyok, van egy szerető családom és igaz barátaim…” – Sarah A. Benton mentálhigiénés tanácsadó is ezzel halogatta szembesülését alkoholizmusával. Szerinte az úgynevezett magasan funkcionáló alkoholisták azok, akik előszeretettel nyugtatják magukat és környezetüket azzal, hogy mivel nem passzolnak pontosan a fent leírt alkoholista sztereotípiába, ezért nem is lehetnek függők.

Ők azok, akik képesek valahogy megkapaszkodni a verem falán, fenntartani magukat és a látszatot, hogy minden rendben. A külvilág számára is észlelhető veszteségük az alkohol hatására egyelőre nincs: megfelelő körülmények között élnek, munkahelyükön jól teljesítenek, sőt, kimondottan sikeresek is lehetnek, szeretetteljes családi és baráti kapcsolatokkal rendelkeznek.

Hiába tudnak jól működni a hétköznapokban, mentális és érzelmi téren már jelentkeznek a negatív következmények, mint például a bűntudat, a motiválatlanság, az érzelmi sivárság vagy a hangulati labilitás. A felszín alatt olyan, mintha már csak az alkohol tartaná össze a személyiséget: napközben sóvárognak az ital után, kihasználnak minden adódó lehetőséget, hogy ihassanak, miközben minden kognitív és érzelmi energiájukat arra használják fel, hogy hozzátartozóik és saját maguk előtt is letagadják szenvedélybetegségüket.

Pont az ilyen mértékű tagadás miatt vannak ők Benton szerint a legnagyobb veszélyben, hiszen a problémák be nem ismerése miatt eleve nem is juthatnak hozzá a megfelelő kezeléshez. Kérdéses, hogy a családi védőháló tartja-e őket ilyen erősen, vagy a mélyponthoz vezető út elején járnak-e még, azonban minél tovább ragaszkodnak foggal-körömmel a valóság és az igazság homályosításához, annál fájdalmasabb lesz a szembesülés és a koppanás a verem mélyén.

Alkoholista – igen vagy nem?!

Hozzá kell tennünk, hogy ugyan fontos szempont, de a szenvedélybetegség meglétét nem kizárólag az dönti el, hogy mennyire megtartottak a függők mindennapjai vagy kapcsolatai, sokkal inkább az, hogy az alkohol mekkora és milyen szerepet tölt be életükben, hogyan is viszonyulnak hozzá.

Joseph Nowinski, a Connecticuti Egyetem Egészségügyi Központjának pszichológusa szerint eddig az alkoholizmusról fekete-fehér módon, azaz kategóriákban gondolkodtunk, holott inkább érdemes rá úgy tekintetünk, mint egy skálára, melynek egyik végpontján az absztinencia, a másik végén pedig az alkoholbetegség áll. A két szélsőség között azonban számos árnyalat létezik, melyek nem különíthetőek el élesen, és a skálán való helyzetünk, azaz az alkohollal való kapcsolatunk is változhat. Attól, hogy nem vagyunk alkoholbetegek, még nem jelenti azt, hogy az italhoz fűződő kapcsolatunk feltétlenül egészséges.

Ugye mi jó barátok vagyunk?

Nowinski szerint általában a szociális ivók azok, akik barátként tekintenek az alkoholra. Ők leginkább társaságban fogyasztanak alkoholt, egy-két pohár bort vagy korsó sört egy különösen nehéz munkanap után, meccsnézés közben vagy egy őszinte beszélgetés alatt. Az italozás azonban nem napi szintű, hanem alkalmi jellegű. A társasági ivászat az elnevezése ellenére nem zárja ki az otthoni, egyedüli fogyasztást, ezek azonban különleges alkalomnak minősülnek, és legfeljebb csak 1-2 pohár ital csúszik le.

A szociális ivók általában ismerik saját határaikat és tartják is a kontrollt, nem függnek sem fizikailag, sem pszichésen az alkoholtól. Az egyedüli hatás, amit remélnek az alkoholtól, az az ellazulás, oldódás, szociális facilitálás, azonban az esetleges szociális szorongásuk, egyéb feszültségük kezelését nem egyedül az alkoholtól várják. Negatív következmények az itt bemutatott kapcsolati fajták közül mindegyikében fennállhatnak, ám összességében a szociális ivók csoportja számít a legalacsonyabb rizikójúnak.

Vékony jégen

Az alkoholizmus skálájának következő szakaszában már egy szorosabb kapcsolat, egyfajta kötődés figyelhető meg, mely túlmutat az alkalmankénti szociális ivászaton. Nowinski az ide tartozókat „majdnem-alkoholistának” nevezi, ugyanis ebben az esetben megjelenik már bizonyos mértékű érzelmi függés.

Ezen fázisban az alkoholnak már kifejezett célja van, mégpedig az érzelmek manipulálása: a pozitív érzelmek, mint az öröm, nyugalom, felszabadultság előidézése, ezzel párhuzamosan a negatív érzések (szorongás, magány, levertség) kiiktatása. Egy szociális ivóval szemben, aki tud alkohol nélkül is működni egy új emberekből álló társaságban, vagy barátaival szeszmentes programokon is részt vesz, egy majdnem-alkoholistának szüksége van arra, hogy társas helyzetben itallal oldja a gátlásait, mert úgy véli, szorongását önmagában nem tudja kezelni.

Itt az alkohol már nem csak társasághoz kötődik, hanem rendszeresebbé válik az otthoni, egyedüli alkoholizálás, ami nem is áll meg egy-két pohárnál, hanem a kábulatnál ér véget. Ilyenkor már fizikai szinten is megmutatkoznak az egyre konkrétabb és súlyosabb következmények: másnaposság, alvászavar, a koncentráció és mentális aktivitás hiánya, az érdeklődés beszűkülése, a súlyváltozás.

Mindegy, csak üssön!

Azt, hogy milyen nehéz is élesen elkülöníteni és kategóriákba sorolni a jelenségeket, jól mutatja a főként fiatal felnőttek, egyetemisták és főiskolások körében  elterjedt, úgynevezett binge-drinking. Az alkalmankénti, jellegzetesen hétvégi rohamszerű ivás egyaránt magában hordozza a szociális ivás bizonyos jellegzetességeit, de különbözik is attól, hiszen általában kontroll- és tudatvesztéssel is jár egy-egy ilyen éjszaka.

A felsőoktatásban töltött időszak esetében ráadásul egyfajta elvárás is lehet a folyamatos bulizás, a görbe esték és az alkohol minél gyakoribb használata, hiszen többfelől is azt hallhatják a huszonévesek, hogy ez az az időszak, amikor úgy igazán kiélhetik magukat, és életre szóló emlékeket szerezhetnek, amelyeket felnőttként jó lesz majd felidézni – pedig valójában nem is emlékeznek majd rájuk az alkoholgőz miatt.

Ilyen esetekben érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a túlzott mértékű fogyasztás azért történik-e, mert egyszerűen még nem tapasztaltuk ki a határainkat, és nem tudjuk, mennyi az a mennyiség, ami pont elég, vagy pedig ismerjük már saját korlátainkat, egyszerűen csak nem akarjuk azokat tartani, hanem szeretnénk legalább heti egy-két estére kiütni magunkat a valóságból, kifordulni önmagunkból, hogy megélhessük azt, amit a hétköznapokban nem tudunk.

Búfelejtő, gondűző – de meddig?

A majdnem-alkoholizmus jellegzetes példája lehet a probléma-ivászat, amely valamilyen krízis idején fordulhat elő, általában szakítás, válás, munkahely vagy szeretett személy elvesztése esetén. Ilyenkor a kezdeti sokkot és az elviselhetetlennek tűnő érzéseket szeretnénk kiiktatni – nem gondolni rá, félretolni a fájdalmat és a kilátástalanságot, csak lenni és lebegni. Ugyan tudhatjuk, hogy hosszú távon nem ez lesz az igazi megoldásunk, ebben a kritikus időszakban mégis gyógyírként tekintünk az alkohol okozta bódulatra.

Ebből az időszakból egy idő után kilábalunk, elkezdjük külső és belső erőforrásainkat használni és adaptívabb megoldások után nézni, és ezzel egy időben visszaállnak a probléma megjelenése előtti alkoholfogyasztási szokásaink. Azonban előfordulhat az is, hogy a kiút helyett egyre mélyebbre kerülünk az örvényben, és egyre gyakrabban nyúlunk a pohár után, amivel valójában nem az eredeti problémánkat kezeljük, hanem újabbakat generálunk magunknak – sőt, az újabb problémákat ezután már indítékként használjuk az ivásra.

Fojtogató kötelék

Ebben a szakaszban már függőségről beszélhetünk, ugyanis olyan, mintha az alkohollal egy alá-fölé rendelt szerelmi viszonyban állnánk, amelyben csakis mi maradhatunk alul. Egyszerre szerethetjük és gyűlölhetjük, de az irányítást átadtuk neki, köré szervezzük a napirendünket és mindennapjainkat, az első helyen ő áll.

Szükségünk van arra, hogy folyton a közelünkben legyen és elérhető legyen számunkra, vagy legalább tudjuk előre, mikor juthatunk hozzá legközelebb. A lila köd átmeneti őrülete itt tartóssá válik, maga mögött hagyva minden racionalitást – hiába látjuk, hogy miatta esik szét az életünk, a kapcsolataink és mi magunk is, mégis őt választjuk újra és újra.

Az alkohol mögött

Nem árt bizonyos időközönként megállni, és ránézni arra, hogyan is vagyunk éppen az alkohollal, hiszen ez a kapcsolat nem stagnál, hanem változhat. Felhívhatja figyelmünket, tükörként is használhatjuk arra, milyen problémánkat, elakadásunkat, félelmünket akarjuk elfedni vagy megoldani a mámorral. Félénkségünket? Folyamatos feszültségünket? Elégedetlenségünket? Önmagunkat?

Ha elég bátrak és őszinték vagyunk ahhoz, hogy az alkohol mögé lássunk, értékes válaszokkal gazdagodhatunk és fontos lépéseket tehetünk önismeretünk és fejlődésünk útján.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Brunner Zsanett Anna
Pszichológus és elfeledett esztéta, aki nehezen ír magáról tőmondatokban. Amiben mindig is biztos volt, hogy szeretne írni, és az emberi lélek finom rezdüléseit felfedezni. Számára az a minden, ha gyöngyöt dobálhat és a semminek örülhet. Folyton zsonglőrködik az idővel és a nagy kérdésekkel, de nem adja fel. Hiába tagadja, örök idealista marad. Meg a nagyon rossz vicceket is szereti.

Pin It on Pinterest

Share This