Alison Gopnik: „Néha felnőttként is úgy kellene gondolkodnunk, mint a gyerekek”

Előfordult már veled, hogy egy édes kisbaba fotóját nézve eltűnődtél, vajon mi járhat a fejében? Vagy hogy egy kisgyerek szavai hallatán megpróbáltad kitalálni, vajon hogyan gondolkodik, és miért éppen azt mondja, amit? Ha igen, akkor biztosan te is rájöttél már: a gyerekek, még az egészen kicsik is, sokkal többet tudnak annál, mint hogy elolvadunk, ha a cuki pofijukra nézünk.

Alison Gopnik, a kaliforniai Berkeley Egyetem pszichológus professzora 1988 óta tanulmányozza a kognitív fejlődés és a tanulás jelenségeit. Az elmúlt évtizedekben négy könyve, és száznál is több újságcikke jelent meg a témában. Gopnik mindemellett nagyon népszerű és szerethető előadó – humorának, egyedi stílusának köszönhető, hogy 2011-es, a gyermeki gondolkodásról szóló TED előadását már több mint ötmillióan megnézték.

Hogyan kérdezed meg egyáltalán egy babától, mire gondol?

„Ha harminc évvel ezelőtt megkérdeztük volna az embereket, mi jár egy kisbaba fejében, a legtöbben, a pszichológusokat is beleértve, azt válaszolták volna, hogy a babák irracionálisak, logikátlanok és egocentrikusak, azaz nem képesek ok-okozati összefüggéseket, vagy a másik ember nézőpontját figyelembe venni” – mondja Gopnik TED előadása bevezető szavaiban.

Az elmúlt évtizedekben azonban – és ebben nem kis szerepe volt Alison Gopnik munkásságának – a kutatók ráébredtek, hogy a cuki, fogatlan mosolyok és a hatalmas szemek mögött komplex, a tudósok gondolkodásához hasonlítható kognitív folyamatok játszódnak le.

Hogyan lehetünk ebben olyan biztosak? Hiszen egy csecsemőtől, de még egy kisgyerektől sem lehet csak úgy egyszerűen megkérdezni, mire gondol, majd elvárni, hogy a „válasz” tudományos szempontból értékelhető legyen. Gopnik szerint erre a dilemmára a megoldás nem más, mint a brokkoli.

Brokkoli vs aranyhalkeksz

Ahogy arra Gopnik az előadásában is rávilágít, a legnehezebb tanulási folyamatunk talán az, hogy képesek legyünk megérteni, mi jár a másik ember fejében, és hogy elfogadjuk, másképp is gondolkodhat, mint mi.

Hogy megvizsgálhassák, mennyire képes egy egy év körüli gyermek figyelembe venni a másik ember nézőpontját, Gopnik és tanítványa, Betty Rapacholi a következő kísérletet végezték el: tizenöt és tizennyolc hónapos kisgyerekeket kínáltak meg két tálka étellel. Az egyik tálkában nyers brokkoli, a másikban pedig aranyhal formájú keksz volt. A gyerekek – nem meglepő módon – sokkal szívesebben ettek a kekszből, mint a zöldségből. Rapacholi egy idő után a következőt tette: mindkettőből elvett egy falatot, és úgy tett, mintha neki a brokkoli sokkal jobban ízlene. Ezután megkérte a gyerekeket, adjanak neki egy újabbat, ám hagyta, hogy ők válasszák ki, melyik tálkából.

„A figyelemreméltó az volt, hogy a tizennyolc hónapos babák, akik még alig tudnak járni és beszélni, a brokkoliból adtak neki, amikor látták, hogy azt szereti jobban”

– idézi fel előadásában Gopnik. „A tizenöt hónaposak hosszan bámultak rá, mintha nem értenék, hogyan lenne ez lehetséges, és végül a kezébe nyomtak egy darab kekszet.”

A kísérlet igazán különleges tanulsága az, hogy tizennyolc hónapos korában egy gyerek már megérti, hogy nem szeretheti mindenki ugyanazt – és hogy az emberi természetnek ezt az igazán alapvető összefüggését mindössze három hónap alatt sikerül elsajátítania.

 Minden pillanatban tanulnak valamit

„Ha felületesen tekintünk a kisbabákra, elég haszontalannak tűnnek” – jegyzi meg tréfásan Gopnik. „Sőt, még annál is többnek, hiszen rengeteg időt és energiát fordítunk pusztán arra, hogy életben tartsuk őket.”

Ha az evolúció szempontjából keressük a választ a kérdésre, miért is fektetünk ennyire sokat a kisbabák gondozásába, azt láthatjuk, hogy számos fajnál megfigyelhető az összefüggés, mi szerint minél hosszabb az egyedek gyermekkora, annál nagyobb az agyuk testméretükhöz viszonyított térfogata, és annál okosabb és rugalmasabban alkalmazkodó az adott faj. Példaként Alison Gopnik az új-kaledón varjak és a csirkék közötti különbséget említi:

míg a csirke gyakorlatilag néhány hónapos korában kifejlettnek tekinthető, addig a varjú, amelynek intelligenciája a csimpánzokéhoz hasonló szintű, fiókaként akár két évig is erősen függ a szüleitől.

„Az emberi faj egyedei gyerekként sokkal hosszabb ideig vannak a szüleikre utalva, mint ahogy az bármely másik faj esetében megfigyelhető” – mondja Gopnik. „Jellemzően legalább huszonhárom éves korukig dobáljuk azokat a bizonyos (metaforikus) kukacokat a szájukba.”

Ezekben a hosszú években, a tanulás hosszú folyamatában valóban segítségre, gondoskodásra szorulunk, ám közben megtanuljuk, hogyan alkalmazkodhatunk a legnagyobb biztonsággal a környezetünkhöz.

Tudós babák

A fentiek alapján joggal feltételezhetjük tehát, hogy már gyerekkorunkban is meglehetősen komplex tanulási folyamatok elvégzésére vagyunk képesek.

„A kisbabák agya lényegében úgy működik, mint a legfejlettebb számítógépek. Bonyolult műveleteket végeznek el, valószínűségszámításokat, annak érdekében, hogy megértsék, hogyan működik a világ”

– mondja Alison Gopnik. A kutatónő szerint a gyerekek ugyanúgy gondolkodnak, mint a tudományos kutatók: hipotéziseket állítanak fel, és kísérleteket végeznek, hogy ellenőrizzék őket. Ez a működés, ami kívülről csak játéknak, vagy irracionális, véletlen próbálkozásnak tűnhet, Alison Gopnik szerint valójában a tudatosság egy igen magas foka.

Amikor minden érdekes

A figyelem működését gyakran hasonlítják a reflektoréhoz: élesen megvilágítja azt, amire koncentrálni szeretnénk, és minden, ami a fény körén kívül esik, kissé elhomályosul számunkra. Az agyunkban ezért a prefrontális kéreg a felelős, ami ilyenkor aktivizálja azokat a területeket, amelyekre leginkább szükségünk van a tanuláshoz. A felnőttek esetében legalábbis ez a helyzet.

„A gyerekek figyelme ezzel szemben inkább egy lámpáshoz hasonlítható, ami mindent megvilágít” – véli Gopnik. „Ők nem igazán képesek egyszerre egyetlen dologra fókuszálni, viszont nagyon jók abban, hogy sok helyről sok információt fogadjanak be. Az agyuk tele van mindazon neurotranszmitterekkel, amelyek elősegítik a tanulást és a fogékonyságot, ám még nem alakultak ki bennük a gátló folyamatok. Tehát amikor azt mondjuk, a gyerekek képtelenek odafigyelni egy adott dologra, valójában inkább azt kéne mondanunk, képtelenek nem odafigyelni minden dologra.”

Figyelj úgy, mint egy gyermek

„Ha felnőttként bele akarjuk kicsit élni magunkat, hogyan is gondolkodik egy gyermek, képzeljük el, hogy szerelmesek vagyunk, vagy első alkalommal járunk egy új városban” – tanácsolja Gopnik. „A tudatosságunk ugyanis ilyenkor nemhogy csökkenne, de sokkal inkább kiterjed. Ami azt illeti, a kávé is hasonló hatást vált ki az agyunkban, mint amit a babák a neurotranszmitterek révén megtapasztalnak.

Milyen tehát kisbabának lenni? Olyan, mint Párizsban kóborolni a szerelmünkkel azután, hogy megittunk három dupla eszpresszót.”

Gopnik szerint nagyon fontosak azok az erőfeszítések, amiket azért teszünk, hogy a felnevelkedésük során megtanítsuk a gyerekeket felnőttként gondolkodni, hiszen ez teszi lehetővé, hogy önálló, sikeres fiatalok legyenek majd belőlük. Ám ha néha, csak egy kis időre is, szeretnénk átélni azt a fantasztikus tanulékonyságot, fantáziát, kreativitást, ami a gyermeki elmét jellemzi, nem szabad rájuk úgy gondolnunk, mint csökkent képességű felnőttekre – sokkal inkább nekünk, felnőtteknek kell megtanulnunk időről időre úgy gondolkodni, ahogyan ők, és ahogyan mi magunk is tettük régen.