Kimondani a kimondhatatlant – hogy az elfeledett gyermekekből megtaláltak legyenek

Szerző: | 2018. 11. 03. | Család&Gyerek | Olvasási idő: 12 perc
A cikk érzékeny témájára való tekintettel ezen az oldalon nem jelenítünk meg reklámokat.

Ha egy tipikus függő családot próbálunk elképzelni, először is gondolhatunk egy alkoholbeteg édesapára, akinek jelenlétét és személyiségét elmossa az alkohol – megfoghatatlan, elérhetetlen, mégis mély nyomokat és sérüléseket hagy. Másodszor egy karikás szemű, ingerlékeny és folyton zsörtölődő édesanya juthat eszünkbe, aki minden eszközzel próbálja házastársa szerhasználatát irányítani.

A kép még nem teljes – ha jobban körbenézünk, észrevehetjük, hogy a sarokban van ott még valaki, aki a háttérből némán nézi, szülei hogyan őrlődnek fel a folyamatos kábulatban és keserűségben, szinte teljesen megfeledkezve róla. A függőség körül zajló állandó harc eltakarja őt és szenvedését – így válnak láthatatlanná azok a gyermekek, akik szenvedélybeteg családban élnek.

Az alkoholizmus körüli homály a nyilvánosságra hozott, megdöbbentő számadatoknak köszönhetően egyre inkább eloszlik, a probléma a tagadásból és a bagatellizálásból a felismerésbe, a közbeszédbe került. A szenvedélybetegség azonban nemcsak magát a függőt, hanem a vele együtt élőket is érinti. Vannak, akik nem tudnak vagy mernek jelezni, hogy gond van, pedig a családban jelen levő függőségtől ők is szenvednek, vagy éppen nem is tudják megfogalmazni, hogy mi a probléma, csak azt érzik, hogy valami nagyon nincs rendben otthon.

„Engem nem érint, de valahol mégis…”

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat szenvedélybetegeket ellátó Fogadó Pszichoszociális Szolgálata pont nekik, a függő családban élő gyermekeknek szervezett konferenciát a Lelki Egészség Világnapján. A felszólaló szakemberek maguk is érintettek voltak – vagy olyan felnőtt gyermekként, akik éveken, évtizedeken át hordozták a szenvedélybeteg szülőktől kapott terheket, vagy pedig olyan felépülő függőként, akik szülőként immár saját példájukkal mutatják meg gyermekeiknek, hogy a függőség ördögi köréből is van kitörés.

A konferenciát megnyitó Vecsei Miklós alelnök szerint többen és mélyebben vagyunk érintve a témában, mint azt gondolnánk, vagy bevallanánk:

„Mert engem nem érint, de valahol mégis, és még nagyon sokakat. Ezt mondjuk ki, és mondjuk ki úgy, hogy meghallják azok is, akik úgy gondolják, nincs dolguk ezzel.”

A megszólaló szakemberek személyes és őszinte történeteikkel olyannyira közel engedték a résztvevőket a függőség árnyékában töltött életükhöz, és a saját sérüléseikhez, küzdelmeikhez is, hogy aki a jelenlévők közül addig úgy gondolta, hogy nem érintett, ezek után nem tudott magára kívülállóként gondolni.

Frankó András, a Fogadó Pszichoszociális Szolgálat intézményvezetője kiemelte, hogy a konferencia célja többek között az eddigi tabuk és a hallgatás megtörése – azaz hangot adni a gyermekeknek, meghallgatni és kihangosítani mindazt, amit eddig nem tudtak elmondani. Azonban ahhoz, hogy a kimondott szó ne szálljon el, hanem célba is érjen, szükség van a hallgatóságra is: éppen ezért fontos azok érzékenyítése és mozgósítása is, akik tudnak tenni valamit, bármit azért, hogy az otthoni légkör valamennyivel elviselhetőbb legyen számukra.

Négyszázezer alkoholista családban élő gyermek országa

A szenvedélybetegeket ellátó rendszer leginkább a függők és a hozzátartozók gondozására ad lehetőséget, a gyermekek elérésére egyelőre kevés kezdeményezés indult el, hiányoznak a kifejezetten számukra szervezett segítő programok. Frankó András hangsúlyozta, hogy

ezek a gyermekek csak akkor kapnak segítséget, amikor már késő: a függő családból származó gyermekek több mint egyharmada felnőttként ugyanúgy függővé válik, valamint ugyanilyen arányban jellemző rájuk a különböző pszichés zavarok, mint például depresszió, szorongás, vagy a személyiségzavarok megjelenése.

Becslések szerint kb. négyszázezer olyan gyermek él hazánkban, akiknek valamelyik, vagy mindkét szülője alkoholbeteg – ez a szám nem foglalja magában az egyéb kémiai szerektől való függőséget.

A szenvedélybeteg családban felnövő gyermekek olyan traumákat élhetnek át, melyek nem múlnak el nyomtalanul felnőttkorukra, ahogy ezt a következő visszaemlékezés is mutatja:

„Amikor az ember elköltözik otthonról, úgy gondolja, hogy végre túl van rajta. De ez tévedés. Évekig éltem ezzel a problémával együtt, anélkül, hogy beszéltem volna róla bárkinek. Senki nem vett észre semmit. Éveken át némán szenvedtem. Felneveltem a kishúgomat, túl gyorsan nőttem fel, nem ismertem a gondtalanságot. És állandó halálfélelemben élek a partnerem szeretete ellenére is. Még mindig minden nagyon zavaros.

Végezetül szeretném elmondani az alkoholfüggőknek, hogy lehet, hogy ők másnapra már elfelejtik azokat a szavakat és gesztusokat, amelyeket gyermekükhöz intéztek. De a gyerekek még sokáig emlékezni fognak azokra.”

Sok esetben a gyermekek természetesnek veszik mindazokat a problémákat és nehézségeket, amiket nap mint nap át kell élniük. Mivel a szenvedélybeteg család zárt rendszerként működik, ezért a gyermekek nem tapasztalhatják meg, hogyan is élnek más családok, ezért a saját otthoni légkört gondolják normálisnak. Sokszor csak a családjukból kiszakadva, felnőttként szembesülnek azzal, hogy ahogy fel kellett nőniük, az minden volt, csak nem normális.

Rajtam múlik…

A szenvedélybeteg családban élő gyermekeket nem hiába hívják elfeledettnek: a család működésében a szer veszi át a központi szerepet – a függő mindennapjait a szer uralja, a hozzátartozó hangulatát és állapotát pedig a másik fél szerhasználata és az arra irányuló kontrollálási kísérletek, így a gyermekre egyre kevesebb figyelem irányul.

A gyermek automatikusan önmagában keresi a hibát és az okot, hogy szülei miért nem foglalkoznak vele annyit. Gyakran nem is érti, hogy apa azért alszik olyan sokat a kanapén, anya azért olyan ideges mindig, szülei azért veszekednek annyit és olyan hangosan lámpaoltás után, mert az egyik, vagy mindkét szülő szenvedélybeteg.

Mindebből csak a feszültséget és az indulatokat szűrik le, a magányt, az elhanyagolást és a bűntudatot élik meg. A gyermeki gondolkodás sajátosságai miatt a gyermek magától értetődőnek veszi, hogy szülei miatta annyira feszültek, fáradtak és boldogtalanok, miatta távolodtak el egymástól, miatta van az a sok veszekedés, mert valami baj van vele, ő nem elég jó. Ezek a káros gondolatok mélyen beéghetnek a gondolkodásba és az önmagáról alkotott képbe, és felnőttként komoly önértékelési gondokat okozhatnak.

A gyermekek túlélésük érdekében megpróbálnak alkalmazkodni azokhoz a kimondatlan, gyakran csak gesztusokból, pillantásokból megnyilvánuló szabályokhoz, amelyek a család működését szabályozzák és fenntartják. Ahogy Frankó András összefoglalta, a szenvedélybeteg családban élő gyermekek három legfontosabb szabálya: Ne bízz! Ne érezz! Ne beszélj!

Ne bízz!

A gyermekeknek szükségük van keretekre és stabilitásra ahhoz, hogy biztonságban érezhessék magukat, ám a szenvedélybeteg szülők ezt nem tudják nekik megadni, ezért megtanulják már a legapróbb jelekből levonni a következtetéseket.

Akár már a kulcszörgésből meg tudják állapítani, hogy a szülő milyen állapotban tér haza, ennek megfelelően próbálják kitalálni, mire számítsanak aznap este: lámpaoltás utáni durva veszekedésre, hűvös, de annál beszédesebb távolságtartásra, vagy meggyőzőnek tűnő könnyes ígéretekre.

Mintha folyamatos készenlétben állnának, ugyanis bármikor kitörhet a vihar, amelyre valójában sose lehet felkészülni. A gyermek a folyamatos bizonytalanság, tagadás és hazugságok hatására megtanulja azt is, hogy csakis önmagában bízhat.

Ne érezz!

A folyamatos érzelmi instabilitás a gyermekek számára kiismerhetetlenné, kezelhetetlenné teszi mind a negatív, mind a pozitív érzelmeket. Gyakran olyan nagy érzelmi terheket kell cipelniük, melyeket egy felnőtt sem biztos, hogy elbírna, ezért arra a következtetésre jutnak, hogy átmenetileg jobban járnak azzal, ha elnyomják érzelmeiket.

Az érzelmi terheiket növeli az, hogy a szenvedélybeteg családban élő gyermekek többsége parentifikálódik, azaz a családban átveszik a szülői feladatokat, felelősséget és szerepeket, melyek nem csak a mindennapi teendőket jelentik, hanem érzelmi szinten is megjelennek.

Nekik kell például reggelit készíteniük, iskolába vinniük kisebb testvérüket, ápolni és gondoskodni olykor magatehetetlen szülőjükről, vagy a szermentes szülő érzelmi társa lenni: „Amikor egyedül voltunk, anyám mindig sírt, és elmesélte, hogy mit csinált már megint az apám. Pedig én egyáltalán nem akartam ezt hallgatni…”

Ne beszélj!

A függőség a tagadás betegsége: nem csak a szerhasználó tagadja le maga előtt, hogy szerhasználata kontrollálhatatlanná vált, hanem a család tagjai is a maguk módján, olykor tudattalanul hozzájárulnak és fenntartják ezt a hallgatást, bízva abban, hogy amiről nem beszélünk, az nem is létezik. Azonban attól, hogy nem beszélnek róla, még nem oldódnak meg a problémák: a függőség titokként és tabuként van jelen a család életében, melyről nem tudhat senki.

A család rendszere egyre inkább bezárul, nem enged be kívülállókat, barátokat, rokonokat, akik esetleg a kialakított működést veszélyeztetnék, vagy a függőséggel való szembesülésre késztetnének. Ezen élmények miatt a gyermekben egyre növekszik a szégyenérzet, egyre inkább elhiszi azt, hogy magára maradt, nincs kiút.

Ugyan friss és pontos statisztikák nem állnak rendelkezésünkre, de a szenvedélybeteg családokban gyakori a bántalmazás mind fizika, mind érzelmi síkon. A gyermekek ebben az esetben is magukban keresik az okot, próbálnak értelmes magyarázatot találni arra, miért kell ezt elszenvedniük, miközben azt is megélik, hogy nem mernek, nem tudnak, nincs kitől segítséget kérni – így minden napjuk olyan, mint egy soha véget nem érő pokoljárás, melyben a remény egyre inkább halványodik.

Van remény?!

Mivel a gyermekek sokszor nem is tudják felmérni, hogy gond van, passzív elszenvedői az eseményeknek és nem is mernek segítséget kérni.

Ezért nekünk, felnőtteknek a felelősségünk, hogy ha észrevettük őket, milyen lépéseket is teszünk. Frankó András szerint nem kell nagy dolgokban gondolkodni, bőven elég az, ha érzik, hogy figyelnek rájuk, meghallgatják őket és számíthatnak valakire:

„Ha abban tudunk nekik segíteni, hogy tudjanak nevetni, el merjék fogadni a segítséget, tudjanak segítséget kérni, és beszélhessenek a problémáikról, akkor hatalmas lépést tehetünk azért, hogy ne legyenek elfeledve.”

Az, hogy beszélhetnek valakinek a problémájukról, a változás reményét adhatja nekik. Nekünk is erősítenünk kell bennünk, hogy amiben jelenleg vannak, az nem állandó, el fog múlni, ki fognak jutni belőle, lehetséges a változás – ha mi, felnőttek nem hiszünk ebben, ők hogyan bízhatnának mindebben?

Ha a témával kapcsolatban további információra és/vagy segítségre van szükséged kattints ide.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Brunner Zsanett Anna
Pszichológus és elfeledett esztéta, aki nehezen ír magáról tőmondatokban. Amiben mindig is biztos volt, hogy szeretne írni, és az emberi lélek finom rezdüléseit felfedezni. Számára az a minden, ha gyöngyöt dobálhat és a semminek örülhet. Folyton zsonglőrködik az idővel és a nagy kérdésekkel, de nem adja fel. Hiába tagadja, örök idealista marad. Meg a nagyon rossz vicceket is szereti.

Pin It on Pinterest

Share This