Dr. Almási Kitti: „Jobban félünk a kudarctól, mint amennyire a sikerre vágyunk”

Egy nemrég publikált globális kutatás – az Egyesült Államoktól kezdve Dél-Afrikán át egészen hazánkig (nálunk a felmérést a TNS Hoffmann kutatócég végezte) – összesen 17 országban vizsgálta a nők elégedettségét. A Danone Activia megbízásából felvett vizsgálat következtetései több mint megdöbbentőek: közel 18 ezer válaszadó egybehangzóan állította, hogy – legyen szó a munkáról, vagy a magánéletről – minden egyéb körülménynél jobban hátráltatja őket a „belső kritikusuk” – azaz önmaguk és a kudarctól való félelmeik (A kutatás eredményeiről egy korábbi cikkünkben bővebben itt írtunk.)

Ráadásul a magyar nőket a nemzetközi átlagnál is jobban megbéklyózza ez a kéretlen belső hang: a megkérdezett magyar nők majdnem 80-90 százaléka értett egyet a fenti állításokkal. A hazai kutatás vezető szakértőjét, Dr. Almási Kitti klinikai szakpszichológust kérdeztük az eredményekről és arról, hogy miként lehet elcsitítani a sokak életét megbénító belső kritikust, hogyan tudjuk legyőzni és meghaladni a félelmeinket és önmagunkat.

Az eredmények alapján a nemzetközi átlaghoz képest is alulértékelik magukat a magyar nők. A kutatás eredményei egybecsengenek a terápiás tevékenysége során szerzett, gyakorlati tapasztalatival? Tényleg ilyen rossz a helyzet?

Igen, abszolút szinkronban vannak az eredmények azzal, amit a pszichoterápiás munkám során tapasztalok. Nagyon sokan az önmaguk által felépített gátak miatt nem tudnak haladni az életük egyik vagy másik területén. Azt látom, hogy alapvetően

jobban félünk a kudarctól, mint amennyire a sikerre vágyunk. Ez egy társadalmi szintű, rengeteg embert – egyébként nemcsak nőket érintő – probléma.

A nők talán azért érintettek érzékenyebben, mert a külsőre vonatkoztatott visszajelzések, és az azok alapján kialakuló gátlások jobban blokkolják őket.

Feltételezzük, a belső kritikus „mérete” és az, hogy mennyire hátráltatja a nőket az előbbre jutásban, egy soktényezős folyamat következménye. Miért és mitől lesz ekkora hatalma az életünk (és annak minősége) fölött ennek a belső kritikusnak?

Valóban egy hosszabb folyamat ez, amely a kisgyermekkori rossz élményekből, a leválással kapcsolatos bizonytalanságokból, a kortárscsoportok – akár egész életre meghatározó – visszajelzéseiből állhat össze. Ha ezekben az életszakaszokban negatív tapasztalatokat szerzünk, akkor nagy esély van rá, hogy kialakul egy stabil, de elsősorban a hiányokra fókuszáló tudás. A stabilitás ugyanis nem csak pozitív lehet: ez a tudás ugyanúgy tud rögzülni, és könnyen kialakíthat egy negatív attitűdöt, vagy labilis marad az önértékelés, amely aztán a környezet visszajelzéseitől teszi függővé, hogy valaki felnőttként hogyan éli, vagy éppen nem éli az életét.

Ez az egyéni szint, de – ahogy említette – ez egy össztársadalmi probléma. Milyen tényezők vezettek odáig, hogy ma Magyarországon tízből nyolc nő egyáltalán nem, vagy csak félve mer például hangot adni a véleményének egy munkahelyi értekezleten? 

Az egyéni szinthez hasonlóan ez is egy összetett és soktényezős jelenség, amelyben a neveltetésünk és a szocializációnk is közrejátszik. Ennek a folyamatnak szerves része az oktatás, ahol jellemzően nem az egyéni tehetséggondozás áll a középpontban: az iskolában nem arra tanítják a gyerekeket, hogy értékeljék magukat és arra fókuszáljanak, amiben jók – ehelyett egy standardizált keretrendszerhez kell igazodniuk. Emellett a társadalom legkisebb egysége, a család szintjén sem mindig adottak a feltételek egy egészséges önbizalommal rendelkező személyiség kialakulásához. A most aktív, és dolgozó nők felmenői egy megtört generáció tagjai, akiket megviseltek a történelmünk zivataros korszakai, és emiatt – érthető okokból kifolyólag – egész egyszerűen nem tudtak optimisták maradni, hinni a sikerben – így hiteles példát sem tudtak mutatni a gyerekeiknek.

Mit tehet az a szülő, aki szeretné megkímélni a gyermekét a belső hang okozta nehézségektől és megpróbáltatásoktól? Magyarul: hogyan neveljünk egészséges önbizalommal rendelkező gyereket?

Ahogy arra az előbb is utaltam, a szülő által mutatott minta meghatározó. Fontos, hogy a gyerek ne féljen a belső kudarctól, de ennek előfeltétele, hogy szülőként ehhez hiteles mintát adjunk. Ahogy magunkat megítéljük, azt tükrözi vissza a gyerekünk viselkedése is. Ha a mondataink gyakran kezdődnek úgy, hogy „nincs értelme megpróbálni”, „ez nekem nem fog menni” és hasonlók, akkor ne csodálkozzunk, ha a gyermek nem mer belevágni új, vagy kihívást jelentő dolgokba. Fontos, hogy

tanítsuk meg elviselni a kudarcot: ne a hiányokra, hanem a siker érdekében tett erőfeszítésre fókuszáljunk.

Ha azt látja a gyermek, hogy a kudarc, vagy az, ha valami nem sikerül, nem egyenlő a katasztrófával, és arra biztatjuk, hogy ilyenkor érdemes újból és együtt megpróbálni, akkor már sokat tettünk azért, hogy egészséges önbizalommal rendelkező felnőtté váljon.

Sokan valószínűleg olyan régóta élnek együtt ezzel a bizonyos belső kritikussal, hogy talán észre sem veszik, milyen gyakran hátráltatja őket. Honnan lehet felismerni egy „kórosan” önkritikus embert?

Az ilyen emberekre jellemzők az úgynevezett kognitív torzítások, általánosítások. Gyakran mondanak például olyat, hogy „ én úgysem vagyok semmire alkalmas”, „én biztosan ezt sem tudom megcsinálni”, „ehhez én kevés vagyok” – teszik ezt általában olyan helyzetekben, amikor ezeknek az állításoknak nincs realitása, és azok egyáltalán nem igazodnak a kontextushoz. Akikre ez a beállítódás jellemző, legtöbbször a lehetőség kapujában, a fenti mondatokkal vagy felkiáltással fordulnak vissza, még azelőtt, hogy kipróbálták volna magukat.

A félelmek leküzdésével kapcsolatban jó szívvel ajánljuk Almási Kitti, Bátran élni című könyvét, amelyről ebben a cikkünkben bővebben is olvashatsz.

Tegyük fel, hogy valaki a sorokat olvasva magára ismert. Mit tehet annak érdekében, hogy ezen a rosszul rögzült viselkedésen önerőből változtasson?

A tudatos önreflexiónak és önmonitorozásnak egy hatékony módja lehet, ha naplót vezetünk és dokumentáljuk, hogy a félelmeink miatt hány lehetőséget hagytunk ki. A probléma tudatosításában és a gondolkodásunk „áthuzalozásában” sokat segíthet még, ha a félelmet keltő helyzetekben megvizsgáljuk, hogy valójában mekkora realitása van egy-egy ilyen, fent említett, „úgysemfogsikerülni” típusú mondatnak. Ha kicsit alaposabban, és nem csak az adott pillanatra vonatkoztatva, hanem hosszmetszetében mérlegeljük a lehetőségeket, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy 100-ból 99-szer vélhetően semmi hatása nem lesz az életünkre nézve, ha bátran meglépjük azt, amit korábban nem mertünk.

Ez eddig rendben van, de mit tegyünk, ha aztán nem sikerül?

Ha megpróbáljuk és nem sikerül, akkor pont olyanok vagyunk, mint a többi ember: nem mindig tökéletes, olyan, aki olykor hibázik, vagy elbukik.

Igen, reális esélye van annak, hogy valami nem sikerül, de fókuszt nem a vélt vagy valós kudarcra, hanem arra kell helyezni, hogy megpróbáltuk – ami már önmagában egy siker és előrelépés, aminek lehet és kell is örülni.

Jó-jó, de attól még ott vannak, köztünk élnek a mindig mindenre fintorgó, folyamatosan ítélkező emberek, akiktől azért van félnivalója a „belsőkritikus-vezérelte” embernek, ha mondjuk vállalja a véleményét egy megbeszélésen, vagy minden bátorságát összeszedve jeleket küld az addig elérhetetlennek gondolt férfi felé…

Azok, akik végletesen kritikusak, azért azok, mert attól félnek, hogy valaki föléjük kerekedik. A fintorgó emberek valójában szorongó emberek. Akinek van önbizalma, az nem fintorog és nem ítélkezik. Ezért is érdemes magunkat függetleníteni ezektől a gondolatoktól – ránk nézve egész egyszerűen nincs relevanciájuk. Ha feltesszük magunknak a kérdést, hogy ezek az emberek és az, ahogyan megítélnek minket valójában hatással vannak-e az életünkre nézve, hamar rájöhetünk, hogy bizony nincsenek. Ez a gondolat segíthet fejleszteni a kudarc (ami valójában nem kudarc) elviselésének a képességét, ami tulajdonképpen egy fontos előfeltétele a hiányokra fókuszáló gondolkodás elhagyásának.

Dr. Almási Kitti

Új párkapcsolatot kialakítani nem egyszerű, ráadásul van, hogy ezt a folyamatot egyéb tényezők is akadályozzák. Ezekről bővebben ebben a cikkünkben olvashatsz.

Mi a módja annak, hogy ezt a gondolkodásmódot valóban beépítsük az életünkbe, és a változás túlmutasson a tiszavirág-életű elhatározásokon?

A korábban már említett naplózás módszere sokat segíthet ennek az attitűdnek a kialakításában. Ha 3-4 héten keresztül tudatosan monitorozzuk és dokumentáljuk a viselkedésünket, az nagyon tanulságos és hatékony módja a változásnak. Emellett próbáljuk meg minden alkalommal tetten érni és fülön csípni ezeket a katasztrófa-gondolatokat. Ha például egy klasszikus munkahelyi szituációt nézünk: amikor valaki egy megbeszélésen nem mer felszólalni, érdemes közelebbről megvizsgálni a gondolatot. Mi az, ami visszatart? Valójában mitől félek ennyire? Attól, hogy kirúgnak? De hát évek óta ott dolgozom, alkalmasnak találtak arra, hogy felvegyenek, fizetést adnak, és ott ülök egy megbeszélésen, ahol a fontos, a munkámmal kapcsolatos döntések születnek. Miért mondanék akkora hülyeséget, hogy kirúgjanak? Miért történne katasztrófa? Ha a fókuszt, a kudarctól való félelemről áthelyezzük a siker érdekében tett erőfeszítésre, akkor egészen más perspektívából megyünk bele egy-egy ilyen helyzetbe.

Úgy még el lehet evickélni, ha nem, vagy csak végszükség esetén adok hangot a véleményemnek a munkahelyemen, de mikortól érdemes szakemberhez fordulni?

Ha már az életvezetésünket, az egzisztenciánkat veszélyezteti a sikertelenségtől való félelem, ha valaki azért nem dolgozik, vagy próbál meg kialakítani párkapcsolatot, mert folyamatosan retteg a kudarctól, akkor mindenképpen érdemes segítséget kérni ezeknek a gátaknak a lebontásában.

Van olyan mondat, vagy gondolat, amely ennek az önbizalommal teli attitűdnek a kialakítása során segíthet átlendülni a nehézségeken, függetlenül attól, hogy egyedül, vagy segítséggel próbálunk változtatni?

A klienseim és az olvasóim visszajelzése alapján sokaknak segített már az az egyszerű, de nagyszerű mondat egy-egy ilyen helyzetben, hogy „És akkor mi van?” Mi van, ha nem sikerül, mi a legrosszabb, ami történhet? Ha megtörténik a legrosszabb, akkor képes leszek azt elviselni? A válasz – ha jobban belegondolunk – majdnem minden esetben az, hogy igen.

Via: TNS Hoffmann; Danone Activia

Fotó forrás: itt, itt és itt