Amíg haragszunk, addig nem érezzük a fájdalmat – könyvajánló

Szerző: | 2018. 12. 18. | #SAJÁTÉLMÉNY | Olvasási idő: 9 perc

Riekje Boswijk-Hummel Harag című műve olyan, mint a gyógytorna: vontatott, untig ismétli magát, szájbarágós – de tagadhatatlanul hatékony, és egy ösztönös, heves működésmódunk élet- és kapcsolatmentő tudatosításához vezet. Ennek a nagyon is emberi jelenségnek, a haragnak számos aspektusát körüljárja: így halad (tyúk)lépésenként a saját dühünk felismerésének, megértésének, végső soron az elengedésének irányába.

A holland pszichoterapeuta Harag című alkotását kézbe véve már a fülszöveg alapján kétségeim támadtak: vajon érdemes-e egyáltalán időt szentelnem neki? Komolyan vehető-e az, aki már a könyve hátlapján nemes egyszerűséggel csupán „romboló érzelemnek” titulálja a haragot, ami pedig annyira természetes alkotóelemünk? Belelapoztam a könyvbe, és láttam: se hivatkozások, se irodalomjegyzék. Elolvastam az első fejezetet: gyermeteg hasonlatok, végtelenül szájbarágós gondolatmenet, csipetnyi „light-buddhizmus” „energetikai terminusokkal” körülírva (jelentsen ez bármit is). Szóval… maradjunk annyiban, hogy a kötet több volt, mint gyanús, és nem sok intellektuális örömmel kecsegtetett.

Valamiért azonban mégis tovább olvastam. Jól tettem: az izzasztó türelem gyümölcse az lett, hogy be tudtam azonosítani saját magam, szűk családi és baráti köröm különböző tagjainak haragját és kifejezési módjait – tehát például

rádöbbentem, hogy kamaszként én miért produkáltam durvább veszekedéseket a szüleimmel, mint mondjuk a testvéreim. Fölismertem, hogy a harag talán nem is alapérzelem, mert valami még elemibb tapasztalat áll a hátterében, és képet kaptam többek között arról is, hogy miért tudunk annyira ragaszkodni hozzá.

De hogy is jutottam idáig?

Riekje Boswijk-Hummel – bevallottan a praxisában, illetve önmaga folyamatos megfigyelése során szerzett tapasztalatok alapján – először azt a logikus kérdést teszi fel, hogy mi is a harag. Én még az öt alapérzelem egyikeként tanultam róla az egyetemen, és ugyanezt gondolhatja az is, aki még annyi pszichológiát sem tanult, mint én – ha máshonnan nem, hát az Agymanók című Pixar-meséből ismerős lehet a kis lobbanékony piros figura, aki a dühünket testesíti meg.

Boswijk-Hummel azonban azt állítja, hogy a harag abból a frusztrációból keletkezik, amikor közénk és a vágyunk/akaratunk tárgya közé akadály kerül. Amikor nem teljesül az akaratunk, vagy megkárosítanak minket, a testünk stresszhormonokat termel, ideges rémület lesz úrrá rajtunk, cselekvőképtelenné válunk.

Ha a tehetetlenségünk során bennünk felhalmozódott energiát az akadály (vagy más célpont) ellen fordítjuk, akkor haragról beszélünk. Ha viszont az akadályt magunknál erősebbnek ítéljük és menekülni kezdünk, akkor félelemről. Ebből a modellből kiindulva a szerző nagyon elgondolkodtató definícióját adja a haragnak:

haragos ember az, aki fél a fájdalomtól.

Ebből következik, hogy néha sokáig ragaszkodunk a haragunkhoz, ameddig ugyanis haragszunk, addig nem érezzük a – veszteség vagy akadályoztatottság miatti – fájdalmat. A haragot a tehetetlenség és a vágy táplálja, és mindig irányul valakire vagy valamire (nem csak az imént említett akadályra!).

A pszichoterapeuta felvázolja a harag közvetlen és közvetett megnyilvánulásait is. Az utóbbiakról olvasva fájdalmas, de nagyon tanulságos felismerésekre jutottam. Hogy azzal a családtagommal, aki például az „áldozati könnyek” módszerével fejezi ki a haragját, milyen véget nem érő veszekedéseink voltak annak idején, mivel én sajnos a mindennél gyilkosabb cinizmust választom a haragom gyakorlatba ültetéséhez: kettőnk kifejezési módjai pedig csak tovább gerjesztik egymást.

De fölismertem azt is, melyik családtagom, barátom él a „hallgatag harag” módszerével, ki az, aki a megtorlás eszközei közül a távolságtartással, a kibeszéléssel, sőt, a megbetegedéssel él. (Igen, utóbbival is remekül ki tudjuk fejezni a haragunkat).

Megdöbbentő volt olvasni, hogy az önmagunkra irányuló harag, tehát az önostorozás és az önvád sem más, mint a fájdalomtól való menekülés: saját magunk ostorozását legalább mi választjuk, tehát szükségszerűen kisebb az ezzel járó szenvedés, mint a rajtunk kívül álló traumából fakadó.

„Egy jó veszekedés biztosan segít!” Vagy mégsem?

A könyv foglalkozik a harag kifejezési módjainak hatásaival (például a projekcióval) is, és arra a következtetésre jut, hogy a haragunkat lehetetlen építő jelleggel mások tudomására hozni. Álláspontja szerint tévhit az, hogy egy jó veszekedéssel vagy a haragunk (akár közvetett, akár közvetlen) kifejezésével minden indulat „kiszellőztethető”, „elpárologtatható”. Mint a szerző írja:

„Az a művészet, hogy a haragot átérezd ugyan, de ne nyilvánítsd ki.”

Ezen a ponton megint kísértésbe estem, hogy letegyem a könyvet, mert ezt a megállapítást végtelenül egyszerűsítőnek, életidegennek és – bevallom – a tomboló politikai korrektség jegyében született hamis, modoros felszólításnak tartottam. De megint az történt, mint az elején: összeszorított foggal tovább olvastam, ami újfent jó döntésnek bizonyult. A szerző ugyanis első lépésként azt tanácsolja, hogy a haragunkat semmiképp se fojtsuk el, soha ne is tagadjuk, csak időben ismerjük fel és fékezzük meg. Erre két módszert javasol: az egyik a sportból is ismert „időkérés” aktusa („Most borzasztó dühös vagyok, adj egy kis időt!”), a másik pedig a figyelem átirányítása a haragunkról a haragunk „mögé”, vagyis a düh bennünk rejtőző okaira („Mi történik bennem? Miért vagyok dühös?”).

Bojswik-Hummel elismeri, hogy a legtöbben vonakodnak mindettől, mert azt hiszik, hogy ezzel elvész az indulatuk súlya, intenzitása, ezáltal az esély arra, hogy komolyan vegyék őket. Az én olvasatomban ez azt jelenti, hogy sokan úgy érzik, a harag megfékezése hiteltelen magatartást követel tőlük –

a valóban emberfeletti és ösztönös reakcióinkat messze meghaladó erőfeszítés azonban nem von le semmit cselekvésünk őszinteségéből, pusztán tudatossággal és jóakarattal erősíti meg azt.

Ez a felismerés volt az a pont, amikor elkezdtem hálát érezni a könyv szerzője iránt még úgy is, hogy finoman fogalmazva nem ez a legélvezetesebb olvasmány, amivel valaha találkoztam, sőt, egyetérteni sem tudok mindennel.

A szerző számos praktikus tanácsot is hoz a harag csillapítására, melyek máshonnan – például a buddhizmusból, de akár a pozitív pszichológia vagy a mindfulness világából – is ismerősek lehetnek. Ilyen például a klasszikus „számoljunk tízig” módszer, a paraszimpatikus idegrendszerünk stimulálása és nyugtatása légzőgyakorlatokkal, önmagunk fizikai kimerítése, tehát a sport (boxzsák, futás…), a meditáció, és az a gyakorlat, amikor tudatosan elválasztom saját magamat a bennem dúló haragtól, tehát nem azonosítom magam vele. Ennek a buddhizmussal összekapcsolható verziója az

„Öleld át a haragot, majd a haragodat okozó csalódottságot és bánatot szeretetteljes figyelmeddel!”

fejezet, ami a belső indulataink átcsatornázásának – szerintem – már a haladó szintje. A szuperhaladó szintet pedig azok a fejezetek jelentik, melyekben a sajátunk után mások haragjának elismeréséhez, felfogásához, sőt, csillapításához, saját érdekeink átmeneti félretételéhez, a nyílt figyelem és a nézőpontváltás gyakorlásához, az ellenségképünk „kiolvasztásához”, az oly sokat emlegetett elengedéshez, végül az igen népszerűtlen, ám annál szükségesebb megbocsájtáshoz kapunk tanácsokat. Bojswik-Hummel műve

nem tuti receptet kínál, hanem lehetséges okokból kiinduló lehetséges folyamatokat vázol fel, melyek során a harag empátiává és megértéssé érlelhető-formálható – és hála Istennnek, a szerző azt is elismeri, hogy ez bitang nehéz.

A könyv a helytállónak és részletesnek tűnő modelljének felvázolása és minden aprólékossága ellenére sem terjed ki a harag minden aspektusára: nem foglalkozik például a tudományos kutatások megállapításaival, eredményeivel, nem érinti harag és agresszió különbségét, nem járja körül, hogy létezik-e a haragnak – akár evolúciós szempontból – előnyös oldala. Tesz olyan megállapításokat, melyek aztán fájóan magyarázat nélkül maradnak, pedig első hallásra igen radikálisnak tűnnek (a szerző indokolatlannak tartja például, hogy létezik külön gondolkodni és érezni kifejezés a nyelvben, mert szerinte a kettő egy és ugyanaz). Az írás sokszor bosszantóbb, mint a saját haragunk,  de mindenképp érdemes átverekedni magunkat rajta: nem fogunk rá haragudni.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Király Eszter
Újságíró, szerkesztő. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársa.

Pin It on Pinterest

Share This