„Amikor az ember elengedi, a dolog menni kezd magától” – Balczó Andrással beszélgettünk

Szerző: | 2018. 02. 19. | Social&Smart | Olvasási idő: 12 perc

Tizenkét gyermek édesapja, háromszoros olimpiai bajnok, tízszeres világbajnok öttusázó, a Nemzet Sportolója. Egy nyolcvanadik évében járó emberi élet, mely a lélek ápolásával és belátással hozott ilyen gazdag termést. Az életműdíjas Balczó Andrással beszélgettünk.

Először is tiszta szívből gratulálunk az életműdíjához. Hogy tekint erre az elismerésre?

Amikor gyermekünk születik, az a „befektetés” – az unokánál már nincs dologidő, olyankor már csak a „kamatot” veszi fel az ember. Nekem ez az életműdíj ilyen kamatszerű meglepetés. Az a fogadtatás, amit az átadó ünnepségen átéltem, sokkal nagyobb volt, mint amit érdemelni lehetséges. Hálás vagyok érte. Számomra ez olyan, mint a kései szüret.

Népes és szeretetben gazdag családja mellett számtalan bajnoki címe van, a Küldetés című filmmel körbejárta az országot, a sport és a lélek kincseiről százezrek előtt tett tanúságot. Hogyan lehet ennyire gyümölcsöző életet élni?

Sokszor kerültem olyan helyzetbe, mint a bakter: állítani kellett a váltón. Ilyen „váltóállításnál” vagy a zöldet választhatjuk, vagy a sárgát, a bal vagy a jobb vágányt: szimatolni kell a lelkünkben, hogy jól döntsünk, s el ne tévedjünk. Sokszor csak azt tudtam, hogy mit nem szabad. Így is voltak rossz döntéseim szép számmal. Ha pedig tudod, mit nem szabad, hirtelen első látásra talán ijesztően kevés lehetőség marad, de a keskeny lesz a jó út! Szerintem vannak az Istennek írott és íratlan igéi. Nekünk az írott alapján kell felfedezni az íratlant.

 „Mutasd meg (…) hogy a világnak kedvemért ellentéte vagy” – idézte Szabó Lőrinc költeményét az ünnepségen. Hogy lehetünk ellentétei annak a világnak, melynek akarva-akaratlanul a részeivé születtünk?

A kompromisszum és a megalkuvás között különbséget kell tenni. A kompromisszum egyezségre jutást jelent magammal, egy másik emberrel vagy a családdal:

valamit áldozni kell annak érdekében, hogy beérkezzen a megegyezés, és megvalósuljon a közös igyekezet. Ezzel nem azonos az elvtelen megalkuvás, amikor az ember a saját lelke rovására köt egyezséget.

1973-ban, amikor véget ért a versenyzői pályafutásom, számomra például az lett volna a megalkuvás, ha beállok valami nem léptékhelyes állásba cipelni valaki után az aktatáskát. Ekkor is csak annyit tudtam, hogy ezt nekem nem szabad. Így először a Csepel SC technikai vezetőjeként tornacipő-vásárlásokat, repjegyeket, lótifuti munkákat intéztem négy évig, majd az Országos Lótenyésztési Felügyelőség istállójának belovaglója lettem. Az öttusázás világának ranglétráján ez a portás-szint, de én örömmel vállaltam el.

„Nagyon boldog vagyok, hogy nem úgy alakult az életem, ahogyan szerettem volna. Másképp alakult, és sokkal jobban”mondta a díjátadó gálán. Mit szeretett volna eredetileg?

Az öttusasportban tevékenykedni! Hiszen azt gondoltam, hogy az az, amiben otthon vagyok. Az utolsó 8-10 évben a saját magam edzője is voltam, tehát nagy felelősség terhelt, ami szorgalomra is sarkallt. Szerettem volna a tapasztalataimat átadni a következő nemzedéknek, és minden szükséges iskolát is elvégeztem. A Csepelnél töltött idő, majd a hatévnyi belovaglói munka várakozási időszak volt, reménykedtem, hátha egyszer egy sportvezető a homlokához kap, és rájön, hogy itt vagyok. Nem hívtak, még azt sem mondták, bikmakk. De nem vádolhattak sértődékenységgel, mert örömmel vállaltam azt is, hogy napi öt lovat lovaglok le havi 3000 forintért, és tudtam, hogy eljön majd a perc, amikor megoldódik a helyzet – az más kérdés, hogy ez a megoldódás nem úgy történt, hogy edzőként vagy sportvezetőként is befutottam volna.

Hanem hogyan történt?

Úgy, hogy 1983. szeptember 13-án otthon voltam, és nem csináltam semmit. Ültem a szobában, besütött a nap, és egyszer csak valami érthetetlen derűt tapasztaltam magamban. Akkor ott valami bennem eldőlt. Mégpedig az, hogy életem hátralévő részében az öttusasporttal foglalkozni nem kívánok. Ez a tíz év elég volt ahhoz, hogy azt mondjam: köszönöm a hozzám való nincsmit. Így hát másnap egy dobozba poharakat tettem, vettem egy nagy flakon bort, besétáltam a munkahelyemre, kértem a munkakönyvem, leadtam a szerelésem, a bort kitöltöttem az igazgatónak, a portásnak, a többi belovaglónak, majd azt mondtam: örülök, hogy itt voltam, és örülök, hogy elmegyek. Nem egy másfajta megélhetés lehetősége vonzott – a semmibe léptem bele. Aztán 1976-ban készült el a Küldetés című film, és nekem lehetőségem volt elmondani mindent, izgalom, elvárások és félelem nélkül, az utolsó szó jogán. Ady Endre Új s új lovat című versére utalva, nekem az „új ló” ez a film, és az ezzel járó igazi küldetés volt.

Az átadó gálán így buzdította sportolótársait: „A lelkünk az, amit ápolni kellene, a lényeg pedig, hogy erőnek, szeretetnek és józanságnak lelkét kaptátok.” Hol kezdődik a lélek ápolása, és mit kell elsősorban kimunkálni magunkban?

„Az én vezérem bensőmből vezérel” – írja József Attila. Szükségünk van arra, hogy elszánjuk magunkat, hogy a lelkiismeret belső hangját kövessük. Ha az kormányoz, jobban járunk, mint bármilyen vakvezető kutyával! Ha hallgatunk rá, erősödik, és egyre ismerősebbé válik a hangja, ha viszont sorozatosan azt megtagadva cselekszünk, előbb-utóbb elhalkul. Hűségvágy él mindannyiunkban. De aztán jövünk a nagy eszünkkel, jön a félelem, hogy jaj, a meggyőződés követéséből bajunk lehet!

Kosztolányinak van az a verssora a Hajnali részegségben, hogy „reszketve és szilárdul, mint a hűség”. A hűség alkalmanként remegéssel jár. Erre is készülni kell. A lényeg az, hogy mindig tudjuk, mit nem szabad.

Aztán a másik dolog. Ha az ember olvasási szándékkal megy be egy sötét szobába, és a könyvet meg a szemüveget kezdi keresni, ha szerencséje van, nem veri le a polcról az szemüveget… majd mikor nagy nehezen megtalálta mindkettőt, akkor kezd kotorászni a villanykapcsoló után. A sorrend a rossz! Először kell a világosságot keresni! Mert ugye, hátha szakácskönyv akad az emberfia kezébe mondjuk a Biblia helyett… Jézus azt mondta, hogy „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem járhat sötétségben”. A belső eltájékozódási rendszerből az Istent nem lehet kihagyni, szerintem őfelé kell először keresgélni. Amikor Pál ment Damaszkusz felé, és földhöz vágta a fény, azt kérdezte: „Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjek?” Ebben benne volt az a hozzáállás, hogy bármit mondjon is a Hang, ő kész megtenni. Így lenne jó nekifogni dolgainknak, keresni és rátalálni a lélek által javasolt megoldásra.

Élete során sokszor beszélt arról, hogy a boldogság nem függ a sikerességtől. Ha a boldogság nem következménye a sikernek, akkor milyen viszonyban áll a kettő egymással?

Amikor eldőlt bennem, hogy öttusázó leszek, azt gondoltam, hogy ha nyerek egy világbajnokságot, akkor életem végéig olyan boldog leszek, hogy azt tőlem soha nem fogják elvenni. Akkor még nem tudtam, hogy a boldogság forrása nem a siker.

Az igazi boldogság a lélek násza, amikor az ég találkozik a földdel, amikor az ember azt tudja mondani, hogy megérkeztem, mindig ezt kerestem, és alkalmas vagyok feladatom megoldására. Egészen addig nem tudjuk, milyen ez a lelkiállapot, ami után egész életünkben sóvárogtunk, amíg bele nem kerülünk – de ezt az állapotot nem a siker hozza el.

1969-ben, amikor megnyertem az ötödik egyéni vb-t is, épp az öttusasport gúlájának tetején ücsörögtem. Eltelt egy hónap, eltelt kettő, és a maradéktalan boldogság nem volt sehol. Azt gondoltam, nem jött meg a „fizetésem”, hol marad a jutalmam? Hol keressem azt tovább? Hát az egyéni olimpiai bajnoki cím majd megadja! Három újabb év munka következett, de már kicsit megkopott szorgalommal. Eljött az olimpia, megindult a verseny, egyszerűen minden sikerült, és a vívás felénél azt éreztem, hogy ha még két órán keresztül így megy, meg fogom nyerni a versenyt.

És karnyújtásnyira a győzelemtől egyszer csak megvillant az aranyérem: beleragadtam az akarás gödrébe, és nem tudtam kimászni belőle. Mivel csak arra figyeltem, hogy meg ne szúrjanak, kezdett egyre rosszabbul menni. Szünetben kiültem egy füves teraszra, és rájöttem, hogy nem tudom megnyerni az olimpiát.

Bizony, csalódtam magamban, azt hittem, hogy ügyesebb, rutinosabb vagyok, hogy nagyon jól vívok, hiszen a mexikói előolimpián párbajtőrvívásban harmadik lettem, 1963-ban itthon országos bajnok voltam. De ott, a füvön beláttam, ha valaki szeret, nem a vívótudásomat és az eredményeimet kell szeretnie, hanem engem, Bandit. Az aranyérem pedig nem járandóságom, 59 ellenfelem van itt az olimpián. Miért nekem kéne nyerni?

Mit tett ezután?

Nagy fordulópont az, amikor az ember belátja, hogy „ha nem, hát nem”. Beláttam. A belátás mindig magával hozza a vágyott célról való lemondást. A 49. zsoltárban áll, hogy „Az ember, ha nincs benne belátás, akármilyen gazdag, olyan, mint az állat, amelyre pusztulás vár.” Én felismertem és elfogadtam, hogy nem fogok egyéniben olimpiát nyerni. Arra gondoltam, ha szólítanak a pástra, odamegyek, mert ha behunyom is a szemem és összevissza böködök arrafelé, ahol az ellenfelet sejtem, ilyen rosszul még akkor is tudok vívni. És ebben a pillanatban, nem később vagy korábban, öntött el ez az érthetetlen derű, a lélek násza.

Vágyódni, lemondani, nyerni. Ezt éltem át a müncheni olimpián. Végül győztem.

A legnagyobb siker tehát a belátás?

Mikor az ember bemondja a terített betlit, és elengedi a nyerésvágy görcsét, minden menni kezd magától. Ilyen helyzetben az ember állapotszerűen éli a szeretetet. Ilyen lehet a mennyország is. Biztos nem egy százhektáros terület a sztratoszférában, angyali szögesdróttal elkerítve, ahol Szent Péter a beléptetőember! A menny a léleknek az az állapota, amelyről csak ha belekerültünk, akkor  tudjuk meg, hogy ezt kerestük egész életünkben.

A sportot olyan eszköznek nevezte, mely által sok mindent megtudhatunk a látható világon túli világról. Ön mit tanult a sporttól?

Teljes fizika és szellemi kimerültségben, és amikor nagy a tét, tud leginkább tapasztalatokat szerezni az ember. Én nem tulajdonítok magamnak érdemet. Továbbítom a dicsőséget annak, aki mondja: „A dicsőséget senkivel meg nem osztom”. A sikerben nincsen önérdem. „Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” – kérdezi Szent Pál. Én kaptam egy közepes mozgáskészséget, a tüdőmet, a szívemet, meg az akarást. Vívás ellen például be voltam oltva: de amikor elkezdtem kétszer annyit vívni, mint a többiek, országos bajnok lettem párbajtőrben.

„Miért kaptam én ilyen sokat?” Megtalálta magában a választ erre a kérdésre?

Nem. Miért én, hogy ennyi jó szakadjon rám? Mivel nem tartom magam érdemszerzőnek, csak azt nézem, hogy mivel tudom meghálálni ezt a kivételezettséget. Azzal, hogy rámutatok arra, akitől kaptam. Ha Isten ad, abból nem szabad bespájzolni magunknak: amit kaptunk, arra való, hogy jól gazdálkodjunk vele abban a szellemben, ahogy a lelkiismeretünk irányít.

Volt olyan, hogy elégtelennek érezte, amit kapott az élettől?

Azt nem tudom, milyen érzés! (Nevet.)

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Fotó: G.S.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Király Eszter
Újságíró, szerkesztő. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársa.

Pin It on Pinterest

Share This