„Amikor elhangzott a diagnózis, fenekestül felfordult a világ” – Ha öröm helyett a bánatban kell osztozni…

Szerző: | 2019. 03. 27. | Én&Te | Olvasási idő: 14 perc
A cikk érzékeny témájára való tekintettel ezen az oldalon nem jelenítünk meg reklámokat.

Amikor a párkapcsolatban komoly betegség üti fel a fejét, vagy netán az egyik fél meghal, akkor egy atomrobbanáshoz hasonló, kilátástalan állapotban találjuk magunkat. Az addig megszokott élet fenekestül felfordul. Nincsen forgatókönyvünk arra vonatkozólag, hogyan is segítsünk egy beteg társnak, illetve hogyan működtessük a párkapcsolatunkat, miközben a saját félelmeinkkel is meg kell küzdenünk. Állandó szerzőnk, Bibók Bea pszichológusként, de a saját személyes tapasztalásain keresztül ír arról, mi történik egy párkapcsolatban akkor, amikor az öröm helyett a bánatban kell osztozni…

Emlékszem a bennem lakozó félelemre, amikor láttam, hogy az erős, sportos férjem egyre fáradékonyabb… Akkor még nem sejtettük, mivel is állunk szemben. Orvostól orvosig jártunk, de senkitől sem kaptunk kézzelfogható véleményt, vagy diagnózist. Társként tele voltam félelemmel, kétséggel, miközben bizakodtam, hogy másnap talán elmúlnak a tünetek. Ahogy húzódott a kimondatlan betegség, a családban fészket rakott a rémület, aminek még ugyan nem volt neve, de tapintható volt a jelenléte. Amikor az orvos szájából elhangzott, hogy a diagnózis „nyirokrendszeri daganat”, akkor fenekestül felfordult a világ…

Egy betegség esetén az orvosi diagnózis sokkolóan hat, hiszen konkréttá válik a korábbi bizonytalanság. A beteg és a hozzátartozó számára is időre van szükség, amíg pszichésen alkalmazkodni tudnak az új helyzethez.

Az addigi élet megváltozik, a hétköznapi rutin helyett a betegség kerül a fókuszba, a párkapcsolatban egyfajta bizonytalansággal keveredett remény, félelemmel átitatott, megváltozott valóság állandósul.

A párkapcsolat egy olyan kéttagú rendszer, aminek a tagjai kölcsönösen hatnak egymásra (cirkularitás). Ezt úgy képzeljük el, mint a termosztát és a kazán „kapcsolatát”. Ha a termosztátot feltekerjük, akkor az bekapcsolja a kazánt (tehát hatást gyakorol a működésére), ami felmelegíti a levegőt, ezáltal várhatóan a termosztát lekapcsolja a kazánt, ha elég meleg lesz.

A pár két tagja is hasonlóan hat egymásra: egy párkapcsolati rendszerben előbb-utóbb kialakul a mindennapi egyensúly, amit a szabályok, szokások, rituálék, a kapcsolat minősége, az érzelmek, a közös időtöltés, a mindennapok rutinja tart fenn.

Azonban amikor egy komoly betegség üti fel a fejét, akkor a megváltozott körülmények miatt egy markáns változás következik be a párkapcsolatban, amit Watzlawick: A változás című könyvében egy első rendű változásként definiál. Ez azt jelenti, hogy a rendszer tagjai megmaradnak ugyan, de a rendszer a működésében törvényszerű a változás.

Elgyászoljuk az egészséggel teli életünket, ami eddig oly természetes volt

Amikor az orvos a világ legtermészetesebb módján közölte, hogy kemoterápiás kezelések sorozata következik, akkor egy világ omlott össze bennem. Ezzel együtt megnyugtatóan hatott, hogy már tudjuk, mi a baj és végre elindulhat a gyógyulás folyamata.

Olyan érzés volt, mint amikor egy ember az erdőben túrázik, majd eltéved és fogalma sincs, hol is az az ösvény, ami a hegycsúcsra vezet. Elvesztegetett időnek érzi a téblábolást, de amikor rátalál az ösvényre a düh, csalódottság és reményvesztettség érzése mellett már tudja az irányt, és ez biztonságot, valamint új reményt is ad a számára.

Szerettem volna tudni, mi vár ránk, hogyan tovább, a legapróbb részletekre vonatkozóan is millió kérdés dobolt a fejemben. Éreztem, hogy minden erőnkre szükségünk lesz a nehéz küzdelemben, össze kell kapaszkodnunk úgy, mint talán még soha. Tudtam, hogy a hétköznapok is megváltoznak majd. Hogyan éljük három gyerekkel a kialakított napi rutint, miközben a kezelések zajlanak?”

A betegség egy nagy krízis a család és a párkapcsolat számára. A pár mindkét tagja szembesül azzal, hogy bármennyire is azt hitték önmagukról, hogy sérthetetlenek, bebizonyosodik, hogy törékeny egészséggel rendelkező, halandó emberek.

Egy betegség kezdetén a pár mindkét tagja párhuzamosan egy gyászfolyamatba kerül bele. A beteg fél a saját magáról alkotott, addigi „egészséges ember” képét gyászolja, hiszen a saját öndefiníciója a diagnózis által markánsan megváltozik. Az „egészséges, erős ember” képe átalakul és egy „beteg ember” definiálódik helyette.

Ugyan a diagnózis már egy konkrét gyógykezelés lehetőségét és ezzel együtt a reményt is megadja a gyógyulás felé, mégis, a beteg félnek időre van szüksége ahhoz, hogy a gyászfolyamatban eljusson az elfogadás fázisába, ami a négy megelőző fázis, a tagadás, a düh, az alkudozás, a kilátástalanság utáni szakasza a gyásznak.

Ezzel párhuzamosan a társ is érzelmi változásokon megy keresztül. Érzi a saját felelősségét, hiszen az elkövetkezendő hónapok ismeretlen kihívásai során neki kell majd támaszt nyújtania, miközben ő az eddigi párkapcsolati életet és a párjáról korábban alkotott képet gyászolja. A folyamatban ugyan párhuzamosan halad a két fél, de nem egyszerre jutnak át a különböző szakaszokon. Ha az egyik fél már elfogadja a betegséget, míg a másik még nem tart abban a fázisban, akkor nehéz megértésre találni a kapcsolatban. Az érzelmi hullámzás miatt sok feszültséggel teli pillanatot élhetnek meg a párok, ami miatt bűntudatuk is lehet. Hiszen pontosan érzik, hogy egy krízishelyzetben nem a feszültségek szolgálják a gyógyulást.

„Éreztem a fájdalomban megélt magányát, de nem igazán tudtam segíteni!”

Amikor erősebb kezelések jöttek, akkor társként tehetetlennek éreztem magam. Szerettem volna segíteni, de azt éreztem, hogy nem tudom levenni a párom válláról a fizikai és lelki fájdalmakkal való küzdelmet. Azzal szembesültem, hogy nem igazán tudom őt aktívan támogatni. Éreztem, hogy a jelenlét, a megértés, az empátia és az együtt töltött idő az egyetlen eszközöm. Arra jöttem rá, hogy nagyon nehéz igazán jól segíteni.

A párkapcsolatban megváltozik a dinamika, hiszen az eddig két egészséges fél kapcsolódása helyett egy másfajta egyensúlyt kell létrehozni. A beteg fél sérülékenysége, fizikai állapota az egészséges társából féltést, nyugtalanságot, szorongást, és a támogatás igényét váltja ki, ugyanakkor a betegség és fájdalom elszigeteli a beteget. Magányosságot él meg, hiszen a betegség – természetéből fakadóan – nem osztható meg mással, egyedül kell minden pillanatban megküzdenie vele.

Miközben a krízisben mindkét félnek szorosabb összekapcsolódásra lenne igénye, azzal szembesülnek a párok, hogy távolság jön létre közöttük. Olyan feladataik vannak, amihez a másik fél nem tud kapcsolódni.

A beteg fél a testével kapcsolatban egyszerre él meg haragot és távolságot, hiszen úgy érzi „cserbenhagyta” őt a teste, és nem tudja befolyásolni a fizikai történéseket. Ellenségnek érzi saját testét, hiszen tehetetlenül kell tűrnie az abban zajló folyamatokat.

Egzisztenciális veszteség – mit hoz a jövő?

Amikor vidékről naponta utaztunk vérvétel miatt Budapestre, akkor csak annyit tudtunk, hogy ha megfelelőek a sejtszámok, akkor késő délután hazautazhatunk, ha nem, akkor a férjemnek be kell feküdnie a kórházba. Napról napra éltünk, egyik pillanatról a másikra új megoldásokat kellett találnunk.

A párkapcsolatban mindkét fél komoly veszteségeket él meg. A beteg ember nemcsak az egészséges szelfjét veszíti el, hanem emellett más, egzisztenciális veszteségeket is megél. (Az egzisztenciális veszteségek az élet nagy kérdései köré csoportosulnak, az élet értelmével kapcsolatosak.)

Elveszti a hasznosság, a megbecsülés érzését, valamint az öndefinícióját, a hatalomérzését, a stabil jövőképet. Ezáltal bizonytalanságot él meg, hiszen nincs remény, nincsenek életcélok, távlati tervek, mert nagyon sokszor a jövő csak a következő napig vagy hétig  látható.

Ha a beteg képes arra, hogy identitását nem a betegséggel teszi egyenlővé, hanem egy kezelhető és körülhatárolt „énrésze”-ként kezeli, akkor a pszichológiai megküzdés is sikeresebb lehet. Így a betegség hónapjaiban, éveiben sokkal több olyan időszak jöhet számára, amiben az elfogadás segíti a teljesebb életet.

De nem szabad szem elől téveszteni a tényt, hogy mindeközben a társ is veszteséget él meg. A korábbi párkapcsolati életükben megélt egyensúly megváltozik. A hétköznapi célok helyett a gyógyulás kerül fókuszba. A testi fájdalmak és a beteg magányosság érzése miatt a párkapcsolatban másként lehet megélni az intimitást. A korábbi intimitással teli helyzetek sokszor nem tudnak létrejönni, hiszen a betegnek fizikai korlátai is lehetnek. A szexuális élet is változhat, esetleg teljesen megszűnik. Érdemes a szexuális intimitásban is alkalmazkodni a beteg állapotához. Ezzel együtt keletkezhet egy olyan űr a párkapcsolatban, ami a partnertől is lemondást, megértést és elfogadást kíván.

A betegség során a közös megküzdés kialakítása fontos lépés a gyógyulás érdekében. Azok a tevékenységek, amiben mindketten részt tudnak venni, erősítik a hitet és táplálják a kapcsolatot.

Vélhetően vannak a betegség során olyan időszakok, amikor könnyebb a régen megszokott, kedves szokásokat aktivizálni, azonban lehetnek olyan időszakok is, amikor szükséges újakat bevezetni. Ha a támogató társ elfogadja, hogy a betegség egy állapot, ha képes arra, hogy párját teljes értékű emberként kezelje, akkor ez segít abban, hogy a betegséggel küzdő fél is így kezelje a saját állapotát.

Sajnálat helyett empátia és pozitív hozzáállás

Köveket mozgattam, hegyeket hordtam arrébb. Mindezt csak úgy lehetett, hogy hittem és akartam a párom gyógyulását. Tartoztam a három gyermekünknek és a férjemnek azzal a vak hittel, ami bennem élt. Másként nem lehettem volna a támasza. Minden értelmét vesztette, csakis a gyógyulásba vetett belső hitem volt az az értelem, ami előrevitt és éltetett.

A beteg küzd a kiszolgáltatottságával, a fájdalom generálta reményvesztettséggel, miközben a segítő fél háttérbe helyezi a saját igényeit, hiszen csakis a gyógyulásba vetett hit tudja motiválni. A hétköznapi feladatokon kívül az érzelmi és fizikai támogatás, a saját kétségbeeséséből fakadó érzelmek kezelése, a belső bizonytalanságának leküzdése is komoly feladat számára. Miközben a beteg számára a párja stabilitása jelenti a biztonságot. Ha ez nincs meg, akkor egy negatív spirálba kerül a pár, amiben kölcsönösen a félelmet és bizonytalanságot táplálják egymásban.

A betegnek nem sajnálatra van szüksége, hanem egy olyan kompetens társra, aki empatikus és képes fatálisan hinni egy pozitív jövőben, hiszen könnyen lehet, hogy a beteg félnek egyáltalán nincs jövőképe. Ha a betegséget mindkét fél el tudja fogadni annak ellenére, hogy a „Miért pont velünk történt meg?” kérdésre nem kapjuk meg a választ, akkor tud a betegséggel vívott harc egy teljes értékű, összekapaszkodott küzdelemmé válni.

Ez ad egy olyan mély intimitást a párkapcsolatban, ami talán más körülmények között nemigen tud létrejönni két ember között.

Amikor már nincs remény – de mégis hiszünk benne

Úgy készültünk a karácsonyra, hogy tudtuk, ez az utolsó együtt töltött ünnep. Úgy éreztem, minden elveszítette az értékét, csakis az együttlétnek volt értelme. A tekinteteknek, érintéseknek, szavaknak, hogy még mindketten együtt vagyunk a gyerekekkel. Annak a valószerűtlenül mély kapcsolódásnak, amit soha előtte nem éreztem még életemben. Volt ebben egy olyasfajta intimitás, amit csakis egy haldoklóval lehet megélni. Összebújva beszélgettünk a halálról.

A támogató félnek óriási belső érzelmi tartalékokat kell megmozgatnia akkor, amikor már ő is a reménytelenséget és kilátástalanságot éli meg.

Azonban a fatális, pozitív jövőbe vetett hit még az utolsó pillanatban is segíthet abban, hogy kitartson, és úgy kapcsolódjon a beteg társához, ahogyan lehet. Érintésekkel, gondoskodással, a fájdalom csillapításával, az izzadó homlok törölgetésével, szép szavakkal, egy-egy kis kedves dallam eldudorászásával, szerelmi vallomásokkal, az együtt töltött idő visszaidézésével.

Nemcsak a beteg társának, hanem saját magának is tartozik a búcsú pillanatával, ami fájdalmas ugyan, de egy fontos lehetőség arra, hogy majd fel tudja dolgozni a gyászt. Ez a búcsú egy belső rituálé, amit megélhetünk a beteg ágya mellett és gyertyát gyújtva akár egyedül is.

A krízissel való megküzdés pszichológiai növekedéshez vezet

Egy hosszan tartó betegséggel való küzdelem mindkét fél részéről szelf növekedéssel jár. Ez azt jelenti, hogy olyan tartalékokat hozunk a felszínre, olyan megküzdési stratégiákat aktivizálunk krízishelyzetben, ami által a saját öndefiníciónk is változik. Ha egy pár képes az összekapcsolódásra, a krízisben megélt nehézségek, fájdalmak, az ezt kísérő mély intimitás a párkapcsolatot is megerősítheti. Ehhez azonban érzelmi tartalékok kellenek, amit a párkapcsolat betegség előtti szakaszában tudunk összegyűjteni.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Bibók Bea
Pszichológus, szexuálpszichológus. Három felnőtt lány édesanyja. Terápiákat tart pároknak és egyéneknek, cikkeket ír a szexualitásról és a párkapcsolatokról. Bogozza az elé tárt problémagombócokat, sportol, lekvárt főz, köt, egyfolytában tanul, mindig akar valamit. Érzékeny, aktív, nyílt energiabomba, aki folyamatosan, fáradhatatlanul fejlődni szeretne.

Pin It on Pinterest

Share This