„Félelmetes volt kilépni az újszülöttbarlangból” – Anyaságról, színházról és új identitásról Trokán Annával

Színésznőt benne csak a színház falai között érdemes keresni: a természetesség, amivel beszél és éli az életét elfeledteti, hogy olykor köze van Jeanne D’archoz vagy épp Velma Kellyhez. Bár egy darabban már debütált a szülés óta, az elmúlt másfél évben nem igazán gondolt a játékra. Ezidáig. Most kezd mocorogni a vágy, hogy valami teljesen újféle bőrbe bújjon. Milyen érzés megtenni a visszatérés első bizonytalan lépéseit? Hogyan találja meg magát egy nő az új identitásban? És honnan tudhatja igazán egy ló, ha a gazdája anya lett? – Trokán Annával beszélgettünk.

Féléves volt a kisfiad, amikor elkezdted a Bernarda Alba háza című darab próbáit a Spirit Színházban. Nem egy könnyed előadással tértél vissza a gyermeked születése után. Mit gondolsz másként viszonyultál a történethez,− amely Bernarda és lázadó lánya konfliktusából bontakozik ki−, hogy már magad is anyaként mélyedtél el a lányszerepben?

Nem annyira a karaktereket, talán inkább az egész történet ívét, és hátterét segített mélyebben megérteni az anyaság. Magát a tényt, hogy adott korszak szabályai, társadalmi összetétele, miképpen befolyásolja a női sorsot, a női identitást. Miért lett ennyire karcos ez a kemény asszony, aki a darabban az én anyám? Igazából nagy terhet emelt le a vállamról, hogy Bernarda személye, akit édesanyám, Papadimitriu Athina játszik, annyira összetett, izgalmas szerep, hogy sokat igényelte a külső szemet. Emiatt rengeteget foglalkoztam vele, és valahogy a saját jellemem mintha könnyedebben megszületett volna: nem görcsöltem rá, nem izgultam túl a visszatérést.

Bizonyára az anya-lánya közös játéknak mérlegelni kell a nehézségeit. Mégis úgy képzelem, hogy mivel köztudottan jó a kapcsolatod az anyukáddal, inkább biztonságot adott, hogy vele dolgozhatsz először a szülés után. Hiszen egy kisbaba mellől debütálni – legyen az bármilyen szakma – önmagában rengeteg kétséget rejt.

Mivel anyuval már játszottunk együtt Veszprémben a Koldusopera című darabban – ahol egyébként szintén az anyámat alakította – tudtam, hogy abszolút képesek vagyunk kollégákként működni a színpadon. Akkoriban nagyon izgultam a közös játék miatt, de az első próbán elszállt a félelmem, mert nem blokkoltuk le egymást, sőt valójában jó élményt adott vele dolgozni. A színpadon ott volt egy szelet az otthonból. Emiatt arra, hogy vele játszom most könnyen mondtam igent, és először még magára a munkára is. Karesz pár hetes lehetett, amikor felkértek, olyan messzinek tűnt az a félév. Persze aztán hat hónap úgy elszaladt, alig ocsúdtam fel a gyerekágyból.

Bevallom, akkor majdnem visszamondtam a szerepet. Szó szerint félelmetes volt kilépni az „újszülöttbarlangból”. De végül sikerült. Sokat jelentett, hogy anyu mellett bújhattam ki a valóságba, hiszen az első lépéseimet teljesen átjárta a bizonytalanság.

Később tudtad azért élvezni a próbákat?

Inkább túléltem valahogy. Belül döcögősen ment a felszabadulás. Annak ellenére, hogy a feladattal foglalkoztam, azért ott mocorgott bennem: mit csinál éppen a fiam, miért nem vele vagyok. Miközben éppen azért vállaltam el a felkérést, mert csak délelőtti próbákkal dolgoztunk. Ha a párom nem ért rá, vihettem a kicsit, kaptam szoptatós szobát, volt segítségem, amíg én álltam a színpadon. Jól működött minden, de bele kellett rázódni. Az előadás máig könnyen belesimul a napjainkba, hiszen 7-től fél 9-ig lemegy szünet nélkül, 9-re már otthon vagyok. Ez tényleg nagyon kényelmes helyzet, és azt hiszem, éppen a körülmények miatt tudtam végül nagy levegőt venni, majd belevágni. Az előadásokra bemenni most is nagyon jó élmény, bár tény, hogy a tapsrend után rohanok haza. Új próbafolyamatot azonban még nem kezdtem: azóta sohasem álltak össze így a feltételek.

A vágy már ott munkál benned?

Mostanában kezd mocorogni valami. Tudod, én otthon annyira civil vagyok, annyira élvezem a mindennapokat, hogy eddig tényleg nem nagyon gondolkoztam a színpadról. Persze biztosan hozzátett ehhez a Bernarda műsoron maradása, hiszen egyelőre ez a havi egy-két alkalom megteremti nekem az egyensúlyt. De hazudnék, ha azt mondanám, az ősz beköszönte nem mozgatott meg bennem valamit: érzem a levegőben az évadkezdést. Idén már nem a kis buborékomban létezem, ahogy tavaly ilyenkor. Szóval igen, egyre többször eszembe jut: jó lenne valami igazán jót csinálni. Ami tetszik, amit élvezek, ami teljesen az enyém. De a fokozatosságot nem hagynám el semmiképp. Karesz már másfél éves, hihetetlenül élvezem, ahogy minden nap mutat valami újat, és miközben ott a mehetnék bennem, lemaradni sem szeretnék semmiről.

Nemcsak az új identitást nehéz ilyenkor visszaszivárogtatni a régi életbe. Hanem elengedni a gyereket, aki eddig csak az enyém volt. Neked ez mennyire megy?

Az első hónapokban elég erősen munkált bennem az érzés, hogy csak én tudom jól csinálni.

Persze bíztam a családban, de mégis úgy gondoltam, hogy az anyukájaként, én vagyok egyedül kompetens mindenben, ami vele kapcsolatos. Aztán fokozatosan elengedtem a kényszert, nem kapaszkodtam már feleslegesen sem a tökéletességbe, sem az egyedüliségbe.

Persze ebben segített, hogy mindegyik nagyszülőre számíthatunk. A párom családjában egyébként még működik a régi modell, amikor nem csak a szülők nevelik a gyerekeket, hanem több generáció osztozik a feladatokon. Nagyon jó élmény olykor megérkezni ebbe: nemcsak azért, mert szusszanhatok egy kicsit, amíg az unokatestvérek egymással játszanak. A fiam szempontjából is. Látom, mennyire örül akkor is, ha felugrik a tesóm, anyukám vagy apukám. Neki biztosan jó, ha minél többen szeretik, ha minél több emberrel szoros kapcsolata alakul ki. Mindkettőnk érdekében tanulom az elengedést.

Észlelsz magadon változást a világhoz való viszonyoddal kapcsolatban? Foglalkoztatnak olyan témák, amelyek eddig elkerültek?

Talán nem véletlen, hogy mostanában egyre többet gondolkodom azon: mennyire kevés a hétköznapokban a beszélgetés. Az igazi, egymásra figyelős, elmélyülős párbeszéd. Persze én félig-meddig még egy kis burokban élek, és kevesebb időm akad a felnőtt kapcsolatokra, de valahogy általánosságban érzem ezt, ha körbenézek a világban.

A nagy dumálások, amikor mindkét fél kíváncsi a másikra, nemcsak a saját sztoriját akarja minél hangosabban, minél erőszakosabban elmondani, valahogy eltűnni látszanak.

A testvérem épp nemrég volt New Yorkban, ő mesélte, mennyire sokkoló élményt jelentett a felhőkarcolók tetején szembesülni azzal, hogy szinte nem is látni az embereket, hanem csak a rakás telefont, amelyet maguk előtt tolnak. Számomra ez rávilágít arra: szülőként mennyire fontos feladat a családban megőrizni a beszélgetést.

Gondolkodom, mennyire lehet életszerű, hogy a személyiséged formálódásával, az éréssel, amelyet az anyaság hozott, a színházi szerepköröd is átalakul.

Talán nem nagyon, mivel a külső karakterem eléggé meghatároz, és ez nem változott a szüléssel. Legalábbis látszólag. Érdekes, hogyha visszanézem magam műsorokban, ahol Karesz születése óta megjelentem, én látok változást. Valamit a kisugárzásomban, az egész lényemben. Belül pedig igazán érzem, hogy mennék tovább a naiva, vagy épp lázadó lány szerepéből, mert én magam már nem itt tartok. Ki tudja, később majd visszasírom–e ezeket? Most jó lenne valami teljesen új bőrbe bújni.

A túlzott érzékenységet mennyire tapasztalod? Amikor a zsebkendőreklámon is elpityeredik az ember lánya…

Na, ez nagyon ismerős! Mindenen meghatódom, de a legszembetűnőbb, hogy a gyerekekkel kapcsolatos rossz híreket például képtelen vagyok meghallgatni. Szóval egy Médeát nem hiszem, hogy el tudnék játszani jelenleg. Biztos beledöglenék. Pedig bizonyítottam már magamnak, hogy képes vagyok elvonatkoztatni a szerepemtől akár a színpadon is. Az utolsó darabban, amit terhesen játszottam, el kellett temetnem a gyerekemet. Szerencsére a próbaidőszakban még nem voltam várandós, ezért nagyon a mélyére tudtam menni a történetnek. Így később már elég volt csak a testemmel játszani, miközben a lelkem, a gondolataim szándékosan máshol jártak. A Bernardában, amikor anyám épp eltemet, ott fekszem és gyakran teljesen infantilis dolgokra gondolok. Egyszerűen így megy. Pedig ott anyunak az igazán nehéz… Fogalmam sincs, hogy csinálja.

Számomra van abban egy kis ellentmondás, hogy az énidő egy színésznő számára a próba, a játék. Hiszen kilépsz az ajtón, kisurransz picit az anyaságból, de aztán egy teljesen más ember életébe bújsz bele. Ahelyett, hogy végre magaddal foglalkoznál.

Különös dolog ez, de én abszolút énidőnek élem meg a színházat. Attól a perctől kezdve, hogy belépek az ajtón, leülök a tükör elé, és elkezdek sminkelni. Amikor úgy tehetek bármit, hogy közben csak magamra figyelek, az már feltöltődés. Szerintem ezt minden kisgyerekes édesanya érti. A játék pedig az életem része, a hivatás, amiben megtaláltam magam. Persze jó néha másként is kikapcsolni, és igyekszem ennek is teret adni. De egyelőre, ha választanom kell, legtöbbször még az alvás áll az első helyen.

Nemrégiben olvastam egy amerikai kutatásról, amely a női identitással kapcsolatban kérdezett. Ennek alapján a nők többsége az énazonossága építőelemeként az anyaságot teszi a legfelső polcra. Te mit gondolsz erről az új identitásról, amely a gyerekkel együtt megszületik?

Az embernek magát nehéz részekre szedni, de alapvetően én is azt tapasztalom, hogy az anyaság mindenképp előnyt élvez, ha magamról, a dolgaimról gondolkodom. Ez pedig nem azt jelenti, hogy mással nem foglalkozhat egy nő, vagy nincs karrierje, hobbija, egyéb szenvedélye. De mégis, ha az ember anya lesz, az igenis tudatosan vagy tudattalanul mindenre kihat. Ma délelőtt éppen jutott egy kis időm, elmentem lovagolni. A természetben a kutyám meg a lovam társaságában egy külső szemlélő számára nem tűnhetett fel, hogy anya vagyok. Miközben én belül éreztem, hogy sokkal lassabban indítom a vágtát, mint azelőtt bármikor. A lovam is tudta. Küzdött volna, hogy belevágjak egy eszeveszett rohamba, ahogy régen, de nem engedtem. Kivártam, amíg teljes biztonságban éreztem magam. Nem terveztem el előre, ösztönösen csináltam! Valószínűleg azért, mert az anyaság a zsigereim legmélyéig ért. És ez éppen így van jól.

Fotó: Trokán Nóra