Formálódó anyatest, átalakuló identitás – Mitől függ, hogy ölelést, vagy szorítást ígér a várandós test folyamatos változása?

Szerző: | 2019. 06. 08. |

Először még meglepődve figyeltem, miképpen alakul kilenc hónapon át. Furcsa volt a „ki van a tükörben?” állapot, amely megelőlegezte a közelgő identitásváltozást. Aztán másodszorra már ismerős volt a pálya. Harmadszorra pedig elmondhatom: teljes biztonságot jelent az odavissza formálódó testem megtapasztalása. Elméletben mindnyájan ugyanazt a változást éljük át. Valójában mégsem. Hisz mindannyiunk története más. De mitől függ a terhes/várandós testünkhöz való viszonyunk? Ennek igyekeztünk utána járni, szakértőnk Geist Klára szexuálpszichológus, valamint négy őszinte nő segítségével.

„Az anyasághoz való viszony alapjaiban három kérdést vet fel. Egyrészt, hogy milyennek látta a várandós az édesanyját, mint nőt; másodszor, milyen volt a szülei viszonya, végül pedig mit jelentett a családjában gyereknek lenni” – kezdi Geist Klára szexuálpszichológus. Ahogy a szakértő mondja, ez leegyszerűsítve annyit jelent: ha az édesanyja rendben volt a saját nőiségével, a szülők támogatták a kislány nővé válását, valamint az apa és anya között felnőtt kapcsolat volt, akkor valószínűsíthetően kevesebb gond lesz az anyaszereppel. Ennek pedig egyik első vetülete, megnyilatkozása a kismamának a saját testéhez való attitűdje.

„A nemi szerepek, így a nőiség, anyaság megfogalmazása erőteljes változáson megy át. Elvárás lett a mai ember számára az, hogy minden felett kontrollt tudjon gyakorolni. Mivel manapaság elfogadottabb a darázsderekú fiatal nő ideálja és testképe, ez a fajta trend sokak számára szembeállítódhat akár a kismamaképpel, miközben attól mindenképpen függetlenednie kellene”

– magyarázza a pszichológus. Hozzáteszi: éppen ezért a terheséggel járó kikerekedéstől, ha úgy tetszik „megasszonyosodástól”, − még ha legtöbb esetben csupán átmeneti is,− sok fiatal nő tudat alatt tart. Mintha törvényszerű lenne, hogy az anyává válással már sohasem lenne képes többé kezében tartani a teste alakulását. „Ma már nem él a köztudatban a kettő helyett evés téveszméje, a kismamák nagyrésze aktív, figyel az egészségére, ezért a hasonló szorongások messze járnak a realitástól” − fogalmaz a szakértő.

És mit mondanak az érintettek?

Ildikó: „Talán érdemes ott kezdenem, hogy fiatalon sosem szerettem igazán a testemet, mindig találtam rajta javítanivalót. Egy szélesebb csípő, egy vastagabb comb vagy húsosabb kar, lényegében bármelyik testrészemet ki tudtam volna választani egy kis alakításra. A várandósságtól nem tartottam, viszont attól nagyon, hogy meghízom vagy megnyúlik a bőröm és ezeken nem fogok tudni változtatni. Szerencsére egyik sem történt meg és ezen talán én lepődtem meg a legjobban. A terhességet kifejezetten jól éltem meg, tetszett, ahogy nőtt a pocakom és életemben először éreztem úgy, hogy minden a helyére került rajtam.”

 Patrícia: „Csináltam egy nagy dobozt, rajta felirat: azok a ruhák és szoknyák, amik már sose lesznek jó rám. Ugyanis azt hittem, a terhesség után jóval dundibb leszek. Ehhez képest… néhány hét után pedig pont az lett a gond, hogy leestek rólam a ruhák, erőteljesen belefogytam a végtelennek tűnő szoptatás-pelenka-megint kelni kell folyamatba. Valószínűleg a gyermekem már akkor mozgékonyabb volt, minthogy bármiféle zsírpárnáknak legyen idejük megtelepedni rajtam, és ez azóta sem változott.”

Traumák és szorongások az elfogadás ellen

A darázsderék kultusz mellett, meghatározó jelenség még a saját testre vetülő önimádatszerű érzelem. „Nem véletlen, hogy azok a nők, akiknek gyerekkori családjában és/vagy párkapcsolatában szélsőségesen központi kérdés a testalkat, testsúly kérdése, kimondottan veszteségként élik meg testük megváltozását. Az ő dolgukat nehezíti emellett, hogy a testsémáról kialakult kép a fejünkben elég makacs és keservesen felülírható dolog” −hangsúlyozza a pszichológus.

Ahogy Geist Klára mondja: az átformálódás elfogadása szempontjából azonban nem csupán a testünkkel való múltbeli kapcsolat lényeges tényező. Az sem mindegy, hogy tervezett terhességről, valamint megfelelő fizikai és lelki körülményekről beszélhet –e az állapotos nő a gyermekvárás idején.

„Bármilyen aktuális szorongás kivetülhet a testhez való viszonyulásra, hiszen egyébként is az jeleníti meg leginkább kézzelfogható módon a babavárással járó változást” – magyarázza szakértőnk, aki hozzáteszi: a változások megéléséről sokféle vizsgálat folyt, illetve zajlik ma is. Ami bizonyos: a problémás terhességek, illetve traumatikus szülés- és anyaságélmények ráerősíthetnek a negatív viszonyulásra még a sokadik gyermek esetében is.

A második várandósságom után teljesen meglepő módon sikeres szoptatós időszak kezdődött. Az első gyermekem nem tudtam anyatejjel táplálni. A második babám születése után, azzal, hogy képes vagyok szoptatni a gyermekem, az önmagamban való hitem is megerősödött. Viszont ennek következtében rohamosan hízni kezdtem, jelenleg a szülés utáni súlyomhoz képest 30 kiló van rajtam. És ez nem egyszerű. Elfogadni, hogy most nem én uralom a testem. Ez a test most azért van, hogy a gyermekem tápláljam. Mégis, néha szorongok a plusz kilók miatt, és ez kihatással van a megjelenésemre is. A média és közösségi oldalak pedig úgy érzem, jócskán ráerősítenek erre…” – osztotta meg velünk a témával kapcsolatos gondolatait Heni.

Stabilabb az új identitás?

A várandósságot átélt nőkkel beszélgetve érdekes tapasztalat, hogy a legtöbben bár a terhesség előtt megfogalmazták félelmeiket a testük változása kapcsán, utólag szinte mind arról mesélnek: a kismamaság és anyaság megélésével a saját maguk felé való elfogadás erősebb lett, mint valaha, a testtudatuk pedig teljesebb, mint azelőtt bármikor.

„Jó esetben a várandósság és szoptatás alatt természetesen fejlődik a testtudat, az önismeret. Ezek akkor is erősödnek, ha korábban ki sem alakultak igazán. Amikor ugyanis újra érezzük, hogy testünk működését, a táplálkozást, a mozgást, a pihenést, a kimerültséget ésszerű keretek között képesek vagyunk kontrollálni, − hiszen szervezetünk reakciói már nem csupán a hormonok játékát jelentik −, azzal az önbizalmunk erősödik.

Talán csak a meditáció és rokon technikái építhetik még hasonló mértékben a befele figyelést, mint a tudatosan megélt terhesség” – hívja fel a figyelmet Geist Klára.

Az, hogy babát várok nagyjából lehetetlen lett volna, ha az orvosi papírokat néznénk, tehát mindent elfogadtam, ami a testem változásával is járt. Nekem életem legnagyobb flow élménye volt a terhesség, a szülés és az első hetek kaotikus mindennapjai. A testem pedig csak része volt ennek a nagy egésznek, amit anyaságnak neveznek – meséli nekünk Patrícia. 

Valahogy a testem sosem érdekelt, ez nem okozott gondot. Nekem sokkal nagyobb kihívás volt az első szülésem után, hogy az egész lényem felett “átvette az irányítást” az anyaság, (szinte) megszűntem önálló lény lenni. Azt viszont imádtam, hogy már a terhesség alatt nagyra nőttek a melleim, mégis ennek köszönhetem, hogy nem érdekel már, hogy újra kicsik, valószínű azért, mert elég igazolás volt, hogy tudtam velük szoptatni. Így pedig, hogy biológiailag nincs velük semmi gond, már eredeti állapotukban is könnyebben elfogadtam őket” – mondja Lilla.

„A várandósságom előtt az a kép élt bennem, hogy egy gyermek születése tönkreteszi a nők testét és arra számítottam, hogy ez velem is így lesz. Ehhez képest imádtam várandósnak lenni és a fiam születése óta életemben először érzem igazán jól magam a bőrömben. Rendszeresen sportolok, megtaláltam a Maminbabát, ami gyerekkel is művelhető. Már nem foglalkoztat, ki mit gondol a fenekem formájáról, vagy a combom vastagságáról, mert nekem tetszik a testem úgy, ahogy van” – állítja Ildikó

Szavakat keresek

A magyar nyelvben az a csodálatos, hogy a gyerekvárás időszakában elég csak az igékkel játszanod, hogy kifejezd épp melyik periódusát éled a változásnak. Terhes vagy, várandós, vagy most van pontosan az a pillanat, amikor áldottnak éled az állapotod?

„Divat lett manapság kerülni például a terhesség kifejezést, pedig nem kell szitokszónak tartanunk, csak mert nem feltétlenül a legfelemelőbb oldalát fejezi ki a várandósságunknak. Sem a fenyegető kismama történetek, sem a folyamatos túlidealizálás nem tesz jót az anyává váláshoz való attitűdnek. Mindkettő elveszi a dolog initmitását, és inkább árt, mint használ”− fűzi hozzá Geist Klára.

A szakértő úgy véli: az egészséges testtudat része, hogy a változások idején is bízunk a testünk megfelelő működésében. Akkor is el tudjuk őt fogadni, valamint képesek vagyunk biztonságosnak érezni, amikor épp rossz a közérzetünk, nem bírunk hasra feküdni, vagy már egy korty víztől sem kapunk levegőt.

„Akik biztonságban vannak saját testükben és/vagy biztonságos kapcsolatban vállalnak gyermeket, ők végül hálával élik meg, hogy testük mire képes. A teljes eltunyulás, valamint ‘meg nem történtté tenni a szülést’ a két – nem szerencsés− szélsőség. Érdemes úgy megélni a kismamaságot, mint egy átmeneti, de, fontos életszakaszt, magunk előtt is felvállalva minden örömét és nehézségét együtt: ez lehet az igazán jó út”− fogalmaz a pszichológus.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Széles-Horváth Anna
Újságíró. Öt éve édesanya. Igaziból Galagonyalány. Foglalkoztatják a lélek dolgai. Ha kell, bátran kérdez, de többnyire ír. Blogot, cikket, interjút. Nyughatatlan természet, mindig csinál valamit. Többek között a Pszichoforyou cikkeit.
És ezt olvastad már?

Pin It on Pinterest

Share This