Bánat nélkül nincs boldogság – Az Agymanók 4 legfontosabb tanítása

Szerző: | 2019. 03. 19. |

Keressük a vidámságot, hajtjuk az euforikus élményeket, megörökítjük (és megosztjuk) az összes mosolyt és elhessegetünk minden negatív gondolatot, elvégre, hogy is vihetnének a könnyek közelebb A Boldogsághoz? A 2015-ben mozikba került Agymanók (Inside Out), miközben a gyermekek szórakoztatását helyezi előtérbe, tükröt tart a felnőtt nézők számára is, és rávilágít, hogy sokszor csak magunknak ártunk, ha túltoljuk a boldogságot.

Ahogy azt a neves boldogságkutató, Sonja Lyubomirsky is elismeri, noha a pozitív érzelmek – így a jókedv, a derű – határozottan a boldogság összetevője, a recept ennél több alkotóelemből áll. Amíg nem értjük meg, miként fűszerezik egyes érzelmeink életünk eseményeit, hogyan irányítják cselekedeteinket,  valószínűleg nem kérünk repetát a végeredményből.

Pontosan ezt láthatjuk a Pixar 2015-ös, Agymanók (Inside Out) című meséjében is, amely a 11 éves, Minnesota-beli Rileyról szól; pontosabban Riley érzelmeiről, melyekből az alkotók – az egyszerűsítés jegyében – ötöt jelenítenek meg. Derű, Bánat, Harag, Undor és Majré a kislány agyában található Fejhadiszállásról irányítják Riley cselekedeteit és hangulatát.

Fontos megjegyezni, hogy nem random érzelmekről beszélünk, amelyeket a rajzfilm-készítők “szimpatikusnak” találtak. Az 5 főhős a 6, Paul Eckman (az Agymanók egyik szakértő tanácsadója) által univerzális érzelemnek nevezett csoporthoz tartoznak – a 6., Meglepődés úgy fest, nem brillírozott a castingon.

S hogy miért is nevezzük őket univerzálisnak? Mert Eckman kutatásai során számos kultúrát vizsgált meg, és úgy találta, hogy ezt a hat érzelmet a világon mindenütt felismerik, amely gyönyörűen mutatja, hogy az emberek, bárhonnan is származzanak , ugyanazokkal az érzelmekkel, félelmekkel, aggodalmakkal és vágyakkal élnek együtt, mint mi.

Agymanók 1.1

A rajzfilmben úgy fest, Derű a főnök, azonban elismeri, hogy legtöbb társa nélkül nem végezhetné hatékonyan munkáját. Undor segít Riley-nak távol maradni a mérgező ételektől – és a toxikus kapcsolatoktól – addig a lány a mindig a legrosszabb forgatókönyvet előre vetítő Majré révén kerülheti el a veszélyes helyzeteket, Harag pedig segít neki megvédeni magát másoktól, sőt, esetenként a hokipályán is hasznos társnak bizonyul… de vajon mi a bánat lenne Bánat funkciója?

Derű ugyanis mindenáron boldoggá akarja tenni Rileyt, amit képtelen összeegyeztetni a Bánat által táplált szomorúság létezésével, s ezért próbálja minél inkább kizárni ötödik társukat az irányításból.

Ez mindaddig jól is megy, amíg a kislány a gondtalan gyermekek életét éli kertvárosi házukban, barátokkal körülvéve, azonban egy ponton az idillt felbolygatja, hogy a kis család az apa új állása miatt San Franciscóba költözik, egy első látásra korántsem barátságos házba, távol Riley barátaitól és a számára kedves hokicsapattól.

Ebben a helyzetben Derű hurráoptimizmusa kudarcot vall, azonban ahelyett, hogy engedné, hogy kis kék társa vegye át az irányítást, próbálja megakadályozni, hogy Riley megélhesse az elengedéssel, a búcsúzással járó szomorúságot – esetleg kisírhassa magából a felgyülemlett fájdalmat .

Nem engedi, hogy Bánat hozzányúljon a régi, boldog emlékeket tartalmazó gömbökhöz, hiszen azok érintésére szomorú emlékekké válnak – ami nem is olyan elrugaszkodott elképzelés,  tulajdonképpen ahhoz hasonlíthatjuk, amikor egy boldog időszak felett nosztalgiázva mégis a bánat uralkodik el rajtunk; elvégre valami olyanra emlékezünk, amit elveszítettünk.

A helyzet akkor válik igazán kaotikussá, amikor Bánat irányítása alatt Riley elsírja magát az egész osztály előtt az első napján – ami a kamaszok „ciki-listáján” valószínűleg az előkelő második helyen áll a „nadrág nélkül mentem iskolába” rémálom után. A két érzelem ekkor veszekedni kezd, amelynek végén a mesében a lány személyiségének alapját képező főemlékek kiesnek a helyükről – ami alaposan megrengeti Riley lelki világát.Ismerd meg érzelmeid, megmondják, ki vagy!

Ahogy a cselekmény lassan csordogál a végkifejlet felé, Derű – és remélhetőleg a nézők – számára is világossá válik, hogy az érzelmeket nem véletlenül kapjuk “csomagban”, és fontos, hogy akármelyiküket hozza is elő belőlünk az adott helyzet, nyitottak legyünk a megélésére, akkor is, ha néha egyszerűbb lenne elmenekülni a bánat elől, vagy mélyen elzárni, ahogy Derű is teszi, mikor egy kis kört rajzol Bánat köré és megtiltja, hogy kilépjen belőle.

Mert valljuk be, mi magunk sem keressük szándékosan a könnyeket, a gyászt, a szorongást, vagy épp a depressziót. Elvégre amint utat engedünk a negatív érzelmeknek, hajlamosak vagyunk rózsaszín szemüveg helyett szürke köd mögül látni a világot, legyen szó a helyzetről, önértékelésünkről, vagy épp a jövőképünkről.

Ugyanakkor az érzelmeink megélése azok megértéséhez vezethet el minket. Természetesen nem állítjuk, hogy a bánat egy az egyben a boldogság kulcsa. De a mese tükrében érdemes megemlíteni azt a  2014-es kutatást, amely úgy találta, hogy azok, akik az érzelmek szélesebb skáláját élik meg (mind pozitív, mind negatív irányba), mentális egészség terén jobb helyzetben vannak, mint a szűkebb skálán lavírozó társaik.

A tanulmányt jegyző kutatók ezt azzal magyarázzák, hogy a szélesebb érzelmi skála pontosabb információval szolgál egyes helyzetekben, ami előnyösebb viselkedéshez és jobb döntésekhez vezet – ami valószínűleg segít a boldogság felé vezető expedíció során.

Ahhoz, hogy elfogadjuk, a negatív érzelmeink nem az ellenségeink, hasznos lehet a mindfulness szemléletét szem előtt tartva megélni az érzelmet anélkül, hogy ítélkeznénk felettük. Ez abban is segíthet, hogy „drámázás” helyett adaptívan reagáljunk, a tanulságokat levonva haladjunk tovább  – ahelyett, hogy elfojtanánk az érzelmeinket.

Fotó forrás: screenprism.com

2. Derűből is megárt a sok

Azt se felejtsük el, hogy az egyensúly elve, ahogy életünk legtöbb területén, úgy itt is érvényes: ha hagyjuk, hogy a mérleg kilengjen a pozitív érzelmek irányába, például a számunkra kellemetlen szituációk elkerülése révén, az könnyen teljesítményünk, és – akármilyen furcsán hangzik is – boldogságunk rovására mehet.

Charles Carver (pszichológus) szerint például a pozitív érzelmek egyik fő hozadéka, hogy jelzik számunkra, ha úgy érezzük, jó úton haladunk céljaink elérése felé, s ideje lelassítani, elengedni a gyeplőt és feltöltődni, amíg dolgaink sínen vannak. Épp ezért nem meglepő, ha a vidámság nem a legjobb formánkat hozza ki belőlünk versenyhelyzetben. Maya Tamir kutatásai során például egy verseny alapú számítógépes játékban a vidám résztvevők rosszabb eredményt értek el, mint dühös társaik.

Ezen felül a túl intenzív jókedv úgy fest, a kreativitásunkat is aláássa, sőt, a témában elismert kutató, Barbara Fredrickson eredményei arra utalnak, hogy túl sok pozitív érzelem – a negatív érzelmek kárán – meggátol abban, hogy adaptív módon alkalmazkodjunk a velünk szembejövő kihívásokhoz.

Ahogy azt June Gruber is kiemeli, fontos, hogy törekedjünk az érzelmi egyensúlyra.

Nem hanyagolhatjuk el sem a bánatot, sem a haragot, sem a bűntudatot csak azért, hogy mindig csak a dolgok pozitív oldalára koncentráljunk, hisz ezek az érzelmek mind-mind az érzelmi-és mentális egészségünk receptjének összetevői.

Hogy ezt alátámassza, Gruber egyik kollegája, Iris Mauss munkáját idézi, aki egy kutatás során úgy találta, hogy minél inkább űzzük a boldogságot, annál magasabb elvárásokat támasztunk a „boldogsággal” szemben, és annál csalódottabbak leszünk, ha a végeredmény nem üti meg a lécet.

Ezt hangsúlyozza a fentebb már idézett Dacher Keltner is: szerinte a nyugati kultúrákban rendkívül naiv kép él a boldogságról és a pozitív gondolkodásról, mert a boldogság kulcsa egyrészt az érzelmek szélesebb skálájának megélése, másrészt ezen érzelmek megfelelő pillanatban való megélése. Így hiába szeretnék Riley szülei, hogy kislányuk boldog legyen az új városban, a költözés kiváltotta helyzetben képtelen vidám maradni, legalábbis addig semmiképp, amíg nem tanulta meg kezelni a rázúduló új, komplex érzelmeket, és amíg nem tudja elengedni magában a múltat, ami Bánat közreműködése nélkül nem sikerülhet.

3. Bánat: a kapcsolódási pont

A történet egy pontján a memória labirintusában előkerül Riley gyermekkori képzeletbeli barátja, Bing-Bong, akit letaglóz, amikor a piros kocsikát, Riley gyermeki képzeletének szüleményét, amelyben együtt „utaztak”, a feledés szakadékába taszítják. Bing Bong ráeszmél, hogy a kislány hamarosan talán őt is elfelejti, és elsírja magát. Derű megpróbálja felvidítani, átkeretezni a helyzetet, a dolgok pozitív oldalát nézni, de ebben a helyzetben ez sem segít.

Ez az a pont, ahol Bánat először lép a rivaldafénybe. Csendben leül zokogó barátja mellé és hagyja, hogy a könnyek utat törjenek maguknak, és megértően csak annyit mond: Szomorú vagy. Ez pedig elég ahhoz, hogy Bing Bong elkezdjen az érzéseiről beszélni.

A Bánat által tanúsított empátia segít abban, hogy a képzelt barát megbirkózzon a nehéz érzelmekkel, és megkönnyebbüljön a tudattól, hogy valaki törődik vele.

Ahogy az a fentiekből is kiderül, a bánat egy fontos kapcsolódási pont: ha valakit szomorúnak látunk a környezetünkben, ösztönösen szeretnénk levenni a válláról a rá nehezedő negatív érzéseket. Az Agymanók című mese, és annak apró kék hőse azonban „a gyakorlatban” is megmutatja, hogy ilyenkor nem azzal teszünk jót, ha mindenáron derűre akarjuk hangolni a szomorkodó társunkat, barátunkat. Ezzel szemben akkor reagálunk jól, ha meghallgatjuk őt, megosztjuk vele saját, az ő helyzetével rezonáló érzelmeinket.

Hogy mi váltja ki belőlünk ezt a fajta empatikus reakciót, több oka is van: egyrészt, ha valaki szomorú, az arckifejezése, a könnyei, a testtartása mind arra utalnak, hogy az illető segítségre szorul. Ilyenkor nemcsak a hormonok (oxitocin) tornázzak fel az empátiaszintünket, de az úgynevezett tükörneuronok is munkába lendülnek. Ahogy azt egy korábbi cikkünkben is írtuk, ezek a neuronok azzal a „szupererővel” bírnak, hogy akkor is aktiválódnak, amikor végrehajtunk egy mozdulatot, és akkor is, amikor megfigyeljük, hogy valaki más végrehajtja azt. A kutatók szerint ezen idegsejtek révén vagyunk képesek értelmezni mások cselekedeteit és érzünk empátiát társaink iránt. Azt persze nem tudhatjuk, hogy pontosan mit érez a másik, de az, hogy képesek vagyunk azonosulni társaink érzéseivel, közelebb hozhat minket egymáshoz.

Ugyanakkor fontos szem előtt tartani, hogy a belátható időn belül lecsengő bánat-hullám gyorsan elcsitulhat egy jó kis „lelkizés” után, azonban a hetekig húzódó letargia a depresszió irányába is mutathat. Ebben az esetben érdemes figyelni az intő jelekre, ha segíteni szeretnénk.

4. Érzelmi intelligencia – egy lépés a boldogság felé

Az érzelmi intelligencia (EQ) lehetővé teszi, hogy képesek vagyunk megérteni saját, illetve mások érzéseit. Az EQ révén tudjuk információként használni érzelmeinket, hogy döntéseket hozzunk/cselekedjünk (például, ha egy szituációban a rettegés járja át minden porcikánkat, valószínűleg igyekszünk minél előbb kijutni az adott helyzetből). Szintén ennek köszönhetően tudunk beszélni az érzéseinkről, és a tükörneuronok mellett az EQ az empátiás készségünket is fejleszti.

Emellett az EQ fejlesztésének egyes kutatások szerint további fontos hozadékai is vannak: egyrészt a fiatalok körében csökkenti a bullying előfordulását, fejleszti a szociális készségeket, sőt, az iskolai előmenetelre is pozitív hatással van. Egyes pszichológusok szerint az érzelmi intelligencia fejlesztését előtérbe helyező tanrend (ugyanis az EQ tanítható) képes lehet csökkenteni többek között a bűnözési rátákat a rasszizmust, a homofóbiát – egyszóval segíti mások elfogadását, és az egymás felé fordulást.

Noha az EQ fejlesztése egyelőre még nem tananyag, az Agymanók remek kiindulási pont ahhoz, hogy gyermekeinkkel beszélni merjünk az érzelmekről, amelyek főleg a kamaszok esetében sokszor ijesztőnek, idegennek, vagy feleslegesnek tűnhetnek. Érzelmeink megértése ugyanis nemcsak abban segíthet, hogy képesek legyünk összetettebb érzések megélésére (mint ahogy azt a rajzfilm végén is láthatjuk, az egyszerre több színben pompázó emlék-gömbök formájában), de álmaink megvalósításához is közelebb vihet minket – amennyiben, ahogy azt fentebb láttuk, nem a boldogságot akarjuk mindenáron célként kitűzni, hanem megfogalmazzuk, mi is jelentené számunkra a boldogságot. Talán erre utalt Bing Bong is utolsó szavaival, amelyben arra kérte Derűt, repítse Rileyt a Holdra.

Via: Greater Good Magazine; Psychology Today; Under The Mask; Pacific Standard



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Szabó Anna
Idegtudomány szakirányon végzett, de tanulmányaiba egy nagyobb csipet pszichológia és mozgástudomány is vegyült. Jelenleg doktori tanulmányait folytatja Franciaországban, szabadidejét futással (sokszor a határidők elől is), túrázással, írással és társasjátékokkal tölti.
És ezt olvastad már?

Pin It on Pinterest

Share This