„Az image fontosabb lett, mint maga az ember” – Interjú Tóth Dániellel

Szerző: | 2017. 09. 17. | Social&Smart | Olvasási idő: 9 perc

Miközben a lakosság, főként a fiatalabb generáció gyakorlatilag létezni sem tud az okostelefonja nélkül, semmilyen kultúrája sincs annak, hogy ezeket az eszközöket hogyan kell és lehet értelmesen és úgy használni, hogy az ne veszélyeztesse a testi-lelki egészségünket. Mert hogy egy bizonyos határon túl veszélyezteti, tény.

De miért vonzóbb a valóságnál a közösségi média? Hogyan lehet megtalálni a hangot a virtuális térbe kivándorolt fiatalokkal, és miért kockázatos, ha magukra hagyjuk őket a virtuális dzsungelben? Milyen hatással van egy kisgyermekre, ha okostelefonnal a kezében nő fel, és mikortól számít valaki videójáték-függőnek? Mit tesz, vagy éppen nem tesz az érzelmeinkkel a közösségi média, és hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt a két világ között? Tóth Dániel pszichológussal, a téma szakértőjével alaposan körbejártuk a fenti kérdéseket.

Korábban utaltál Edward Castronovára, arra a közgazdászra, aki már évekkel ezelőtt megfogalmazta, hogy egy nagy népvándorlás van folyamatban a fizikai valóságból a virtuális terek felé. Mik a motivációi és a mozgatórugói ennek a tömeges kivándorlásnak?

A virtuális térben nagyon sok minden egy kattintásra van, és ezek között sok olyan található, amire pszichésen vágyunk. Ezekkel a kattintásokkal saját magunknak egy ideálisabb énminőségéhez kerülhetünk közelebb – így lehet a szorongó bizonytalan serdülőből néhány klikkelés után sikeres hadvezér. Ez baromi vonzó és inspiráló tud lenni, viszont egy bizonyos határon túl beletolhat egy olyan függőségi spirálba, ahonnan nehéz visszajönni.

Mik azok a készségek, mi az a tudás, amit nem sajátítanak el, mit veszítenek ezek a  „virtuális kivándorlók”?

Gyakran fontosabb az, hogy egy sikeres selfie készüljön, mint az, ahol, vagy akivel a selfie készül. Fontosabb az, hogy sok like-ot kapjanak, mint az, hogy mi történik, mondjuk egy jó hangulatú beszélgetésen. Fontosabb az, hogy posztoljam milyen menő helyen iszom a menő kávét, vagy lefotózzam azt, mint az, hogy milyen a kávénak az illata, íze, élménye. Ha fontosabb, hogy az idővonalamon hogyan teljesít (értsd: hány lájkot kap) egy-egy esemény, mint az, hogy milyen a napom, vagy fontosabb az, hogy mit mutat a profilképem, mint az, hogy ki vagyok én valójában az életemben – az gond.  Összességében

az image fontosabb lett, mint maga az ember. Ennek viszont az a következménye, hogy az élethez szükséges alapvető készségek nem tudnak fejlődni: az önismeret, a kommunikáció, a tudatosság, az érzelmi intelligencia – pont azok a készsége ezek, amelyek egy sikeres életben az érvényesüléshez kellenek, legyen szó akár munkáról vagy magánéletről.

Ezek a képességek a függőségekkel szemben is egyfajta védőfaktort jelenthetnének. Semelyik kütyü nem ösztönöz arra, hogy magadra szentelj figyelmet. Vagy arról szól, hogy kifelé mutass valamit, vagy arról, hogy kifele figyelj másokra.

Miért olyan nehéz jelen lenni a valóságban és miért olyan könnyű belefeledkezni a virtuális térben töltött időbe? Mit tud adni nekünk a Facebook, amit mi nem tudunk megadni egymásnak, például egy párkapcsolatban?

Semmi fontosat. Ha valaki egy párkapcsolatban arra vágyik, hogy mások ehhez tapsoljanak, akkor annak jó. A social media nagyon rövid intervallumra kondicionálja nemcsak a figyelmünket, hanem az érzelmi világunkat is. Rengeteg kutatás bizonyította már, hogy a boldog párkapcsolathoz az kell, hogy az ember időt, energiát invesztáljon bele. Ehhez képest a Facebookon nem a kapcsolataid minősége számít, hanem a látszat. A termékes, kereslet-kínálaton alapuló, Tinder-típusú, válassz egy másikat, vegyél egy újat, cseréld le-megközelítés egy hasonlóan rossz irány.

Kutatásokból tudható az is, hogy a sikeresség egyik legfontosabb jelzőfaktora nem az iskolázottság, hanem a kitartás. Ezzel állnak szemben azok az instant megoldások, amelyek a legkisebb erőfeszítés nélkül segítenek távol tartani a kudarcos helyzeteket és az azzal járó érzéseket – a párkeresésben is. Rövid távon jó megoldás lehet, de amikor ebből egyfajta életstratégia lesz, akkor az nagyon veszélyes.

Nagyon sok szülő figyeli aggódva, hogy a gyermeke egyre több időt tölt a virtuális térben, például a telefonján netezik, vagy videójátékokkal játszik. Vannak olyan figyelmezető jelek, amelyeket már érdemes komolyan venni?

A problémás felhasználásnak két könnyen fülön csíphető jellemzője van: az egyik a kényszeresség, a másik az elhanyagolás. Szülőként, tanárként arra érdemes figyelni, hogy mennyire van meg az egyensúly: megvannak-e még a barátok, romlott-e a tanulmányi eredmény, rendesen eszik-e a gyerek. Amikor ezeken a területen borul az egyensúly a virtualitás javára, akkor az probléma. Ha valaki egyre többet játszik kontrollálatlanul, akkor már problémás felhasználásról beszélhetünk. Ezek olyan dolgok, amelyeket észre lehet venni.

Azért is fontos résen lenni, mert az a fiatal, aki abban él, hogy ez a normális, nem tudja megfogalmazni, hogy mi a baj, csak érzi, hogy rossz. Itt jön képbe a pedagógus és a szülő, akiknek igenis van felelőssége abban, hogy megteremtsék azokat a kereteket és nyugodt, „kütyümentes” szigeteket, amikor lehet elmélyülten, egymásra figyelve beszélgetni.

A most felnövő generációnak még csak emlékei sincsenek arról, hogy ez milyen, hiszen ebben az iszonyú virtuális zajban nőttek fel. Pedig az, hogy valóban tudjunk önmagunkra és egymásra figyelni, az egészséges érzelmi fejlődés, érzelmi intelligencia, és a jövőbeni egészséges kapcsolatok szempontjából egy alapvető szükséglet lenne.

Hogyan lehet a függőség kialakulását megelőzni?

Érdemes onnan ránézni erre a kérdésre, hogy a saját életünkkel mennyire vagyunk jóban. Mennyire látjuk abban a fejlődési lehetőséget, mennyire teszünk azért, hogy jobb legyen? Arra használom a social médiát, hogy tartsam a kapcsolatot a barátaimmal, hogy olyan társaságot keressek, ahol azonos érdeklődésű emberekhez kapcsolódhatok, esetleg szeretnék ott kifejezni valamit, vagy arra használom, hogy egy képernyőn keresztül megteremtsem magamnak azt az illúziót, hogy vannak emberi kapcsolataim.

Egy felnőtt embert is iszonyúan megvisel, ha mondjuk néhány órára, vagy ne adj’ isten néhány napra nélkülöznie kell a telefonját… A „mai fiatalok” ezt hogyan élik meg? Mennyire létszükséglet számukra az okostelefon?

Ha ezt megcsinálod egy olyan fiatallal, aki gyakorlatilag ezen az eszközön keresztül éli az életét, az kis túlzással olyan, mintha a lélegeztetőgépről kapcsolnád le. Ami azért baj, mert

azoknál a gyerekeknél, akik egész kicsi koruktól okostelefonnal a kezükben nőnek fel, fennáll a veszélye annak, hogy nem egészségesen fejlődik a személyiségük. Ennek következtében már-már kezelhetetlen mértékű viselkedés- és figyelemzavar alakulhat ki.

A hiperaktivitás, az indulatkezelési nehézségek, a beilleszkedési problémák már most komoly kihívások elé állítják a pedagógusokat, és ez a tendencia folyamatosan súlyosbodik, a következményeket pedig – mivel erre nincs sémánk – még nem lehet belátni.

Mi a véleményed arról, amikor az okoseszközöket „digitális babysitterként” alkalmazzák a szülők?

Totyogós gyereknek okostelefont adni nagyon nem szerencsés dolog. Ennek egyik oka, hogy az eszköz használata során arra kondicionálódik a pszichéje, hogy mindig, minden pillanatban az van, amit én akarok. Minden kattintásra és azonnal történik, nem kell várni, osztozkodni. Ez a fajta egocentrikus működés alapvetően jólesik, a felhasználói élmény nagyon jó – de egy cseperedő gyermeki pszichének ez baromi rosszat tesz.

Ezek nélkül az eszközök nélkül elképzelhetetlen az élet. Mit lehet tenni annak érdekében, hogy ezeket a hatásokat tompítsuk?

Nagyon fontos, hogy az eszközök használatát keretek között tartsuk, és tudatos felhasználóvá váljunk. A telefonon van repülő üzemmód, ne zavarjanak funkció, sőt, ki is lehet kapcsolni – fontos lenne, hogy az okostelefonok, a videójátékok és a közösségi média használatának legyen valamiféle kultúrája. Szükség van azokra az időszakokra, amikor azt mondjuk, hogy stop. Az esték, a hétvégék lehetnek olyan időszakok, amikor kizárjuk a világot. Illetve ami még fontos, hogy a témát tartsuk napirenden.

Amikor például megkérdezzük a gyereket arról, hogy mi volt az iskolában, arra is kérdezzünk rá, hogy mi volt a Facebook-on, Instagramon, Youtube-on stb., mi történik online. Ha erről rendszeresen beszélgetünk, akkor az abban rejlő veszélyekről is könnyebben tudunk információt csepegtetni. Ez igaz lehet arra az időszakra is, amikor még nincs okostelefonja: fontos lenne, hogy mire a gyerek megkapja az első telefonját, addigra rendelkezzen kellő információval arról, hogy mi a teendő, ha belefut egy online zaklatóba, egy trollba, vagy egy pornóoldalba.

Az interjú itt folytatódik.

Fotó: itt, itt és itt

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This