„Sosem késő elkezdeni élni” – A bakancslista pszichológiája

„Nem éltem még eleget!” Gyakran hallani ezt a mondatot, de vajon mit értünk pontosan alatta? Mit jelent számunkra élni? A válasz jó eséllyel egyezik azokkal a dolgokkal, amiket a bakancslistánkra írnánk, vagy írtunk. Merthogy a bakancslista a megtévesztő elnevezés ellenére, pont hogy nem a halálról, hanem az életről, vagy még inkább az életünkben fellelhető hiányokról szól. Azokról a vágyakról, álmokról, amelyeket szeretnénk valóra váltani, megtapasztalni, át- és megélni.

A bakancslista „műfajával” és annak létjogosultságával kapcsolatban megoszlanak a vélemények: a szkeptikusok szerint nem más ez, mint a fogyasztói társadalom úri hóbortja, ami csak legitimálja a „soha semmi nem elég” üzenetét, miszerint mindig mindenből nagyobb és több kell.

Mindig magasabbra?

Való igaz, ha jobban belegondolunk (pláne, ha szétnézünk a közösségi médiában), manapság az élményekre talán még inkább igaz az a megállapítás, amit régebben jellemzően a tárgyakkal, például az autókkal vagy az ingatlanokkal kapcsolatban szoktak emlegetni: mindig mindenből nagyobbat, jobbat és szebbet szeretnénk.

Örökké elégedetlenek vagyunk magunkkal és azzal, amit elértünk: ha feljutottunk a csúcsra, akkor még nagyobb hegyet akarunk megmászni, ha eljutottunk a hőn áhított úti célig, akkor már a következő, még távolabbi helyre vágyunk, és ha megvolt az izgatottan várt tandemugrás, azon agyalunk, hogy mikor és hol tudnánk még nagyobbat ugrani. A tervezgetés közben arra nem marad csak idő, hogy egy-egy ilyen élmény begyűjtése után, hátradőljünk, és azt mondjuk: ez így most jó, ez így most elég.

A másik jellemző – és valahol nem teljesen alaptalan – felvetés a bakancslistára ferde szemmel nézők körében, hogy az gyakran nem a belülről jövő vágyak, hanem a külső elvárások mentén szerveződik. Ha ugyanis a kalandvágy nem a személyiségünkből, belső késztetésből fakad, hanem arról szól, hogy szeretnénk ország-világ előtt bizonyítani, hogy mi milyen érdekesek és izgalmasak vagyunk, akkor felmerül a lehetősége annak, hogy nem azok a dolgok kerültek a listánkra, amelyek az életünkben valóban számítanak.

Hogyan csináld?

Ezért a bakancslista összeállítása előtt érdemes magunknak feltenni az alábbi (eredetileg Christopher Peterson, a Psychology Today egykori szerzőjének tollából származó) két kérdést.

1. Ha biztosan tudnád, hogy holnap meghalsz, akkor mit csinálnál ma?
2. Mennyi tétel maradna a bakancslistádon, ha soha senkinek nem beszélhetnél arról, hogy az azon szereplő dolgokat véghezvitted?

Azt gondolom, az ezekre a kérdésekre érkező válaszok segíthetnek szétválasztani a fontosat a nem fontostól, és ezeken keresztül azt is megtudhatjuk, melyek azok a dolgok, amelyekre valóban vágyunk. Vagy, ahogy a már idézett professzor fogalmaz, rádöbbenjünk, az utolsó napunkat nem biztos, hogy egy tetoválószalonban szeretnénk eltölteni…

Elvégre a bakancslista (jó esetben) nem a magamutogatásról, a vagányságról és a hedonizmusról szól, hanem a belső, szívből jövő vágyainkról, a hiányainkról, azokról a dolgokról, amelyekkel együtt teljesebbnek éreznénk magunkat.

Viszont ahhoz, hogy a fenti kérdésekre legyen bátorságunk megtalálni a saját válaszainkat, ahhoz is erőt kell gyűjtenünk, hogy szembenézzünk a múlandóság gondolatával. Mert mit is csinálunk a hétköznapokban? Próbáljuk távol tartani magunktól az elmúlás gondolatát. Miközben éppen a halandóságunk tudatosítása segíthet abban, hogy számunkra valóban fontos célokat tűzzünk ki magunk elé, és ezáltal igaz, és a lehetőségeinkhez képest teljes életet éljünk.

A bakancslista előnyei

Innen nézve nem olyan rossz ötlet bakancslistát írni, mert ebben az esetben pont, hogy segíthet rendszerezni és szem előtt tartani a fontos dolgokat, azok így nem sikkadnak el a nagy rohanásban.

A bakancslista másik kézenfekvő hozadéka, hogy pusztán a vágyaink, céljaink leírásával jelentősen megnöveljük a valószínűségét annak, hogy a papírra vetett dolgokat be is teljesítjük. A bakancslista ezen felül

• segíthet abban, hogy tartalmas életet éljünk,
• motiválttá tesz minket,
• életre szóló emlékeket és élményeket szerezhetünk,
• a kitűzött célok felé vezető úton szerzett tapasztalások tágítják a perspektívánkat, segítenek abban, hogy megismerjünk másokat és magunkat,
• a „teljesített küldetésekből” önbizalmat meríthetünk más, kihívással teli élethelyzetekben is.

A legszebb az egészben, hogy a „projekt” eszközigénye sem túl nagy: egy papírra, egy tollra, és persze egy kis időre van szükségünk. És ha ezt az időt rászánjuk arra, hogy megfogalmazzuk, mi hiányzik az életünkből, az segíthet tisztázni az életünk többi, alapvető kérdését is.

Mire vágyunk? Mi motivál minket? Olyan tételek szerepelnek a listánkon, amelyek nagyobbak nálunk, vagy olyanok, amelyek fontosabbak? Felmutatni szeretnénk valamit, vagy véghezvinni? A világot szeretnénk látni, vagy valaki másnak a szemében egy másik világot? Olyan dolgok vannak a listán, amelyek örömöt okoznak, vagy amelyekkel dolgunk van? Mi okoz örömöt? És mivel van dolgunk?

A listára kerülő tételekre érdemes a szimbólumok szintjén is vetni egy pillantást. Hegyet szeretnénk mászni, vagy inkább a mélység, például egy barlangtúra vonz minket? Egy hosszú sétára, vagy inkább egy nagy ugrásra vágyunk? Honnan hova szeretnék valójában ugrani? És mit jelent számomra a hegy? Hova vezet az utam? Melyiktől és miért érezném magam teljesnek?

A teljesség felé

A bakancslistán szerintem olyan dolgoknak kell szerepelnie, amelyektől teljesebbnek érezzük magunkat, nem pedig menőbbnek. Ahhoz, hogy a listánk ne a tetszésről, vagyis másokról szóljon, fontos tisztában lennünk azzal is, hogy a teljesség mindenkinek mást jelent. Van, akinek kalandot, van, akinek kihívást, míg van, akinek az esztétikumot, vagy éppen egy nyugodt és kiegyensúlyozott életet, egy nyugodt és kiegyensúlyozott társsal, akivel jókat lehet esténként beszélgetni egy finom pohár bor mellett. A lényeg, hogy ne felmutatni akarjuk az élményt, hanem át- és megélni.

Nem attól leszünk érdekesek, ha olyan dolgokat teszünk, amikről mások azt gondolják, hogy menő. Epiktétosz, görög sztoikus filozófus szavaival „nem azok vagyunk, ami történik velünk, hanem amit minderről gondolunk”.

Nem vagyunk egyformák, és ahogy vágyaink, a céljaink, a bakancslistáink sem azok. Nem mindenki születik dopaminfüggő felfedezőnek. Van, akinek az okoz örömöt, ha napról napra elmélyedhet és fejlődhet ugyanabban a tevékenységben, amit szeret – legyen az hegymászás, a futás, a tánc, a biciklizés, vagy éppen az írás. A lényeg, hogy azt és úgy csináljuk, amit és ahogy mi szeretünk, nem pedig azt, amit mások várnak tőlünk.

Sosem késő elkezdeni élni

„Kedves Edward! Sosem tudnám visszafizetni, amit értem tett. Így nem is próbálom. Helyette inkább megkérném még valamire. Örüljön az életnek!” Ez az intelem a Jack Nicholson és Morgan Freeman főszereplésével méltán híressé vált, Bakancslista című filmben hangzik el. A történet szerint két, halálos betegséggel diagnosztizált, nyugdíjas korú ember úgy dönt, hogy a hátralévő egy évben nekilátnak annak a bizonyos listának…

Nem véletlen, hogy ezt a filmet olyan nagyon sokan említik a kedvenceik között. A két idős ember története két nagyon fontos dologra tanít minket: az egyik, hogy nem akkor kell elkezdeni élni, amikor már közel a vég. A másik, hogy sosem késő elkezdeni élni.

Ha úgy döntünk, hogy megírjuk a saját bakancslistánkat, akkor az jó eséllyel minket is emlékeztet majd erre a két tényleg nagyon fontos mondatra.

Forrás: itt, itt, itt, itt, itt és itt

Fotó: itt, itt és itt