„A boldogságot nem magyarázni kell, hanem tudatosítani és átélni” – A boldogság (nem is annyira bonyolult) tudománya

Szerző: | 2019. 03. 12. | Social&Smart | Olvasási idő: 11 perc

„Boldogság természetesen nincsen abban a lepárolható, csomagolható, címkézhető értelemben, mint ahogy a legtöbb ember elképzeli. Mintha csak be kellene menni egy gyógyszertárba, ahol adnak három hatvanért egy gyógyszert, s aztán nem fáj többé semmi. Mintha élne valahol egy nő számára egy férfi, vagy egy férfi számára egy nő, s ha egyszer találkoznak, nincs többé félreértés, sem önzés, sem harag, csak örök derű, állandó elégültség, jókedv és egészség. Mintha a boldogság más is lenne, mint vágy az elérhetetlen után!

Legtöbb ember egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és ernyedetlenül készül a boldogságra. Terveket dolgoznak ki, hogy boldogok legyenek, utaznak és munkálkodnak e célból, gyűjtik a boldogság kellékeit – a hangya szorgalmával és a tigris ragadozó mohóságával. S mikor eltelt az élet, megtudják, hogy nem elég megszerezni a boldogság összes kellékeit. Boldognak is kell lenni, közben. S erről megfeledkeztek.”  / Márai Sándor: A boldogságról (Füveskönyv)/

Mintha csak a fenti Márai-idézet „tankönyvi példája” lenne, az egyik páciensem egyszer kerek perec kimondta, ő azért jött kezelésre, hogy megtalálja a boldogságát.  Valami fantasztikus lehetőségre várt az élettől, gondolván, hogy majd az felemeli és megtöri az ő szürke hétköznapjait. De amikor jöttek szembe a jó alkalmak, ő mindet elszalasztotta, mert úgy érezte, egyik se üti meg a boldogságmércéjét. Így maradt végül egy helyben toporzékolva, elégedetlenül. Tőle is azt kérdeztem, amit magunknak is érdemes lenne feltennünk:

Mit jelent egyáltalán a boldogság?

Beszélünk róla, keressük, tanulmányok készülnek a témáról, de mégis az az érzés marad bennünk, hogy igazán erre a kérdésre nem tud felelni senki.

Pedig – bár ez a belső hiányérzetünket nem enyhíti – a tudománynak megvannak a válaszai. A boldogságnak bizonyos értelemben van „receptje” (Emiatt gyakran esünk abba a hibába, hogy objektív igazságokat akarunk magunkra vonatkoztatni, ahelyett, hogy szubjektívvé tennénk a boldogságkeresés útját, de ez más egy másik történek…).

Miközben a személyes „boldogság-csomagunk” több tényezőből áll össze: elvileg számítanak a genetikus, idegrendszeri tényezők, a korai életesemények, az anyagi helyzet, a kultúra, a munka, a szabadidő és a szociális kapcsolatok is.

Martin Seligman, a pozitív pszichológia atyja szerint három út vezet a boldogsághoz. Az első a kellemes, hedonista élet; ez az, amit a legtöbb ember azonosít a boldogsággal. Tudjátok, mosolytól ragyogó arcok, nevetés, önfeledt pillanatok és a képesség, hogy ezeket át- és meg tudjuk élni, egyáltalán élvezzük azokat.

A második út az elkötelezett élet, amely során olyan élményekbe vetjük bele magunkat, amelyben tökéletesen részt veszünk, amikor flow-ban vagyunk. Egyénenként eltérő lehet, hogy ki miben találja meg az áramló örömöt: van, akinek ez a tevékenység a tánc, sokaknak a sport, esetleg a könyvírás vagy a munka. A harmadik út a jelentésteli élet, amikor is az ember úgy érzi, van értelme a létezésének.

Az a helyzet, hogy az első út átélése genetikailag meghatározott: nem mindegy, hogy milyen géneket örököltünk szüleinktől abban a tekintetben, hogy mennyire vagyunk képesek a pozitív érzelmek átélésére. Például maga Seligman sem volt az a „nagyon röhögős” alkat.

De ettől még azoknak sem kell elkeseredniük, akik hasonló habitusúak: ők is lehetnek boldogok, ha értelmes életet élnek. Ezek a dolgok – vagyis a genetikai meghatározottság és az örömre, boldogságra való képesség – ugyanis nem zárják ki egymást.

Meglepő adat, hogy hajlamunkat a pozitív érzelmek átélésére körülbelül 50 százalékban befolyásolja a genetikai meghatározottság, 10 százalék írható a körülmények számlájára, 40 százalék pedig a szándékos viselkedésünk és cselekedeteink eredménye.

Már az ókori görögök is tudták…

A görög filozófusok és a középkor tudósai is megfogalmazták, hogy mit jelent a boldogság, vagy hogyan lehet elérni. Arisztipposz például azt mondta, az élet célja az átélt gyönyörök (hedone) maximalizálása.

A 16. századi angol filozófus, Thomas Hobbes kijelentette, hogy a boldogság vágyaink sikeres beteljesüléséből áll, míg a sokat emlegetett Arisztotelész szerint a hedonikus boldogság az embert vágyai rabszolgájává teszi.

Ezek a már több száz éve leírt mondatok nem nagyon vesztettek az aktualitásukból: sajnos elég jellemző, hogy a vágyaink, céljaink kergetése közben elfelejtünk az apró dolgoknak örülni, nincs időnk boldognak lenni.

Nem, amíg nem teljesül a cél, amíg nem váltjuk valóra az álmainkat; addig szó sem lehet boldogságról! Addig semmi nem számít, mert nem tökéletes.

Van, aki a boldogság kulcsát a gazdagságban látja, de van, akinek egy nagy házhoz, megint mások  egy tökéletes férjhez/feleséghez, egy magasba szárnyaló karrierhez, a gyerekük kifogástalan külsejéhez és iskolai teljesítményéhez, a népszerűséghez, vagy a szépséghez köti A BOLDOGSÁGOT.

Nem vesszük észre, hogy ezek sokszor körvonalazhatatlan ideálok, és semmi garancia nincs rá, hogy elérjük – akár ezekhez kötjük a boldogságunkat, akár nem.

Rosszul hangzik, de ez a helyzet – vagy legalábbis nem jellemző, hogy mindig mindenkinek az elképzelései szerint alakul az élete.

Tévút a boldogságot egy távoli célhoz kötni

„Az élet olyan, mint egy doboz bonbon; nem tudhatod, mit veszel ki belőle” – hangzik a jól ismert idézet Forrest Gump-tól, ami érzékletesen kifejezi, hogy bizony elég gyakran van szükség arra a bizonyos „B-tervre”. Emiatt is tévút a boldogságot egy távoli célhoz kötni. Sokkal célszerűbb lenne azt az út során megélni.

Joggal merül fel a kérdés, hogy azt mégis hogyan kell csinálni?

Bizonyított tény, hogy a boldogság útja valamilyen aktív tevékenységben rejlik. Ilyen például a testmozgás, de akár az önkéntes, segítő magatartás is örömöt okozhat.

Ez amolyan evolúciósan megalapozott dolog, hiszen a Homo Sapiens is társas lény volt, aktívan, közösségben élt, s a genetika állománya ilyen körülmények között alakult ki, amit aztán továbbörökített az emberiségnek. Más irányból közelít Dr. Szondy Máté, klinikai szakpszichológus, családterapeuta, kutató, aki szerint

ha valaki boldog akar lenni, jobban teszi, ha anyagi javak helyett élményekre költi a pénzét. Ennek oka, hogy alapvetően úgy vagyunk összerakva, hogy tárgyainkat hajlamosak vagyunk összehasonlítani mások tárgyaival, s mivel mindig lesz valaki, akinek jobb autója, márkásabb ruhája, nagyobb háza van, ez alapvetően lelombozza a hangulatunkat.

Az élményeket viszont nem lehet összehasonlítani másokéval. Ha voltam egy kiránduláson, amin jól éreztem magam, az élmény az enyém marad. Továbbá a tárgyakhoz könnyű hozzászokni, de az élményekhez már jóval nehezebb. Például egy új telefon vásárlása – bár az adás-vétel pillanataiban örömöt okoz, ami ideig-óráig kitart – már egy hét után sokkal kevesebb pozitív érzéssel tölt el minket. Ezen a ponton szoktunk egy ördögi körbe keveredni: megvesszük a modernebbet, aztán a még modernebbet, és ehhez a mesterséges endorfin-lökethez szépen lassan hozzászokunk.  Aztán arra gondolunk, hogy ez csak egy tévé, de mennyivel jobb lenne, ha házimozi lenne, s egy idő után már egyre nagyobb tárgyaktól reméljük az egyre nagyobb boldogságot.

„A lehető legjobban történik ebben a legeslegjobb világban”

Középiskolai olvasmányaink egyike volt Voltaire: Candide vagy az optimizmus című könyve, ami nem egy szokványos történet: a főhősök minduntalan keresték a boldogságot, és egy tökéletlen világban győzködték magukat arról, hogy minden a lehető legjobban történik ebben a legeslegjobb világban. A cselekmény viszont nagyon nem támasztotta alá ezt a mondatot: az egész történet arról szólt, hogy mennyi akadállyal kell szembenézniük a hősöknek, hogy aztán a történet végén egy öreg török kertész kimondja a valódi igazságot.

Az élet értelme, öröme nem más, mint művelni kertjeinket, s közben örülni annak, ami van, learatni menet közben az elért eredményeket. Ez a fokozatosság, az apró örömök, remények, sikerek, felismerésének képessége az, ami a legtöbbünkből hiányzik, s ami olyan nagyon boldogtalanná tehet bennünket.

A mindent vagy semmit világába nevelődünk bele, ahol azonnal akarjuk a javakat, s ha nem kapjuk meg úgy, ahogy elképzeltük, akkor szinte értéktelenné válik minden. Így semmizzük ki magunkat igazán. Hiszen, ha csak a feketét vagy a fehéret látjuk, akkor nem vesszük észre a két véglet közötti számtalan árnyalatot, amelyek ott vannak, és részletekben ugyan, de ezernyi okot adhatnának az örömre.

Nincs rá egyezményes recept

A boldogság mindig szubjektív és mindenkinek mást jelent. Innen nézve nincs egyezményes recept. Nem erőltetheted rám a te cipődet, mert lehet, hogy az én lábamat nyomni fogja; és ez oda-vissza igaz. A külső nyomást, a mesterséges megfelelést kellene elfeledni, s talán olyan dolgokban is meglelnénk a derű esszenciáját, amikre még nem is gondoltunk.

„A boldogság útszéli szemét, szedhet eleget ki lenyújtja kezét; az érlelő kínt meg kell érdemelni.”

Ahogy az Weörös Sándor szavaiból is kiderül, a minket ért negatív történések okot adhatnak a szomorúságra, de azért ha jobban belegondolunk, ezek az „érlelő kínok” nem mindennapos események. Persze, ezeknek a veszteségét is fontos át- és megélni, de legalább ilyen fontos lenne tudatosítani: bármikor dönthetsz úgy, hogy az adott pillanatban megkeresed a jót, és megengeded magadnak az örömöt. Ez nem külső eseményhez köthető. A szomorúság, a rosszkedv legtöbbször igen, de a boldogság nem. A mi döntésünk, hogy a jót keressük az adott helyzetben, megtaláljuk benne az apró örömöket, és minőséget adunk annak a kis időnek, vagy tovább sodródunk a panasz és a pesszimizmus áramlatán.

A boldogság nem keretezhető, nem szabható határokhoz, pláne nem tárgyakhoz. Nem lehet a feltétele egy cél. A boldogság ott van az orrunk előtt, a hétköznapokban, az apró örömökben kell keresni.  Nem magyarázni kell tehát, hanem tudatosítani és átélni.

Forrás:

Seligman, M. E. P., & Csíkszentmihányi , M. (2000). Positive psychology: An introduction. American Psychologist, 55, 5–14.

Csíkszentmihályi Mihály (2013) Az öröm művészete – Flow a mindennapokban – Flow a mindennapokban,  Libri Könyvkiadó

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Barkász Heléna
Klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta jelölt, család- és párterapeuta jelölt. Munkája során igyekszik kerek egészként értelmezni kliensei múltját-jelenét, ösztönözni őket jövőképük formálására, s erre alapozva kéri őket minél személyesebb célok megfogalmazására. Szakmai hitvallása az, hogy a saját személyiséghez igazított motivációk a legtöbb reménnyel kecsegtető iránytűk a változás felé. Ezek megfogalmazására és az emellett való kitartásra ösztönzi a hozzá fordulókat.

Pin It on Pinterest

Share This