„Ez a tudat katasztrófája volt” – A Csernobil című sorozat hátborzongató tanulságai

Abban, hogy a Csernobil egy zseniális sorozat, ami mértani pontossággal dokumentálja a 20. század legsúlyosabb, ember által előidézett katasztrófáját, szinte mindenki egyetért. Önmagában döbbenetes, hogy a világ nagyobbik része több mint 30 évvel a történetek után, és ilyen formában szerzett tudomást az igazságról – vagyis arról, hogy valójában mi történt Ukrajnában 1986. április 26-án: a szakadék, ami az „emlékszem, nem volt szabad salátát enni” és a valóságban történtek között tátong, sokkolóan mély, és sokkal-sokkal sötétebb, mint ahogy azt a cenzúrázott hírekből értesülő laikusok (?) valaha feltételezni merték volna. De más oka is van annak, hogy ez a sorozat elemi erővel hat a nézőre: Csernobil tragédiája a jövő tükrében is elképesztően fontos tanulságokkal szolgál.

Sokan vagyunk, akik láttuk már a sorozatot – és azt hiszem, hozzám hasonlóan sokan vannak, akik a végén még hosszú-hosszú percekig nem tudtak megmozdulni és/vagy egyenletesen lélegezni.

Én legalábbis csak ültem, bambultam magam elé. Egész egyszerűen időre volt szükségem, hogy felfogjam a felfoghatatlant… Torokszorító keserűség. Sokk. Értetlenség. Azt hiszem, ezt így mind együtt éreztem. Ja, és talán egy kis szégyen, hogy „én ebbe eddig bele se gondoltam…!”

Mentségemre szolgáljon, hosszú-hosszú évekig, évtizedekig esélyem se volt hozzáférni ehhez a tudáshoz: 33 év, és a történteket feldolgozó sorozat kellett ahhoz, hogy a világ nagyobbik része szembesüljön az igazsággal és azzal, hogy milyen emberi és műszaki tényezők vezettek Csernobil tragédiájához, annak sokkoló következményeihez – és nem utolsósorban ahhoz, hogy ezekkel a (közvetlen) következményekkel nekünk nem kellett szembesülnünk. (Lásd: 2. rész)

„Nem metafora, nem szimbólum, hanem az életük”

A történteket pontról pontra, döntésről döntésre, lépésről lépésre, olykor másodpercről másodpercre dokumentáló sorozat lehetővé tette, hogy legalább néhány pillanatra együttérezzünk azokkal, akik ennek a szörnyűségnek az áldozatai (és nem mellesleg a világméretű katasztrófát megakadályozó hősei) lettek; azokkal,

„akik számára Csernobil nem metafora, nem szimbólum, hanem a házuk, (…) akik nem egy várost veszítettek el, hanem az életüket”

– fogalmaz Csernobili ima című könyvében Szvetlana Alekszijevics, Nobel-díjas író, aki húsz éven át dolgozott a katasztrófa érintettjeinek visszaemlékezéseit felidéző köteten – amit, sok más forrással együtt – a sorozat is alapul vett.

„Rezignált, keserű bölcsesség”

A könyvben özvegyek, a mai napig a fertőzött területeken élő érintettek, áldozatok, felelősök, önkéntesek vallanak a katasztrófa legsötétebb óráiról, és arról, ami azután következett. „Rezignált, keserű bölcsesség” – fogalmaz a kötet fülszövege, és a sorokat olvasva, a sorozat képsorait nézve valóban az az érzésünk, hogy Csernobil és az abban érintett emberek szavai túlmutatnak a történteken, és olyan tanulságokkal szolgálnak, amelyek mellett hatalmas hiba lenne szó nélkül elsétálni.

„Csernobil nemcsak katasztrófa volt, hanem figyelmeztetés is. És Alekszijevics szerint minden nemzedéknek olvasnia kell a jövőnek hagyott jelekből. Csernobil ma is aktuális. És aktuális lesz még 48 ezer évig”

– olvasható a kötet fülszövegén, amelynek belseje olyan emberek beszámolóit tartalmazza, akiknek közvetlen tapasztalatuk van arról, hogy milyen az, amikor „képzeteink és értékeink világa a levegőbe repül”.

Miközben mi ezzel a fenyegetéssel eddig „csak” jövő időben foglalkoztunk, megfeledkeztünk/nem tudtunk róla, hogy él Európában egy nemzet, köztük több millió ember, akiknek közvetlen tapasztalatai vannak arról, (vagy legalábbis valami nagyon hasonlóról), amitől napjainkban a legjobban félnünk kell(ene).

„A fehéroroszok ma olyanok, mint az élő fekete dobozok, regisztrálják az információkat a jövőnek. Mindenki számára.(…) Az ő világuk már egy másik világ volt – az élet új jogával, új felelősséggel és új bűntudattal. Állandóan jelen volt az idő témája a történeteikben, azt mondták, „először”, „soha többé”, „örökre”.

Hátborzongató párhuzamok

Ez a sorozat (nem csak) szerintem a 20. század legsúlyosabb, ember által előidézett katasztrófája és az azzal járó borzalmak mellett másról, többről is szól:

Csernobil kicsit olyan, mintha a kamerán keresztül belenéznénk egy üveggömbbe, amely megmutatja, hova vezet, ha nem kezdünk valamit érdemben a kapuban álló klímakatasztrófa fenyegetésével.

Végzetes hiba lenne elfordítani a fejünket, és figyelmen kívül hagyni azokat a hátborzongató párhuzamokat, amelyek a múltban történetek és – a jelen kutatói által bejósolt – jövőkép között feszülnek. (A közelmúltban nyilvánosságra került, vonatkozó adatok alapján pedig csak remélhetjük, hogy valami csoda folytán ezek a párhuzamok nem találkoznak…)

„Meg kell érteni Csernobilt, mert együtt kell élnünk vele” – olvasható a már többször idézett könyvben, amelyben az érintett áldozatok mondatai megdöbbentő hasonlóságot mutatnak a klímakatasztrófa sötét víziójával:

„Változott az ellenségkép. Más ellenség jelent meg nálunk. Ellenségek… Gyilkolt minket a frissen kizöldült fű. A kifogott hal, az elejtett vad. Az alma… Eddig engedelmes és barátságos volt körülöttünk a világ, most viszont rémületet keltett” (…) Csernobillal az ember kezet emelt mindenre, Isten egész világára, ahol az emberen kívül még sok ezer más lény, állat és növény él. (…) farkába harapott az idő, összeért a kezdet és a vég. (…) Ilyen értelemben Csernobil messzebbre ment, mint Auschwitz és Kolima. A holokausztnál is messzebbre. Végességet sugall. A semmibe fúródik. (…) ez a háborúk háborúja. Sehol sem talál menedéket az ember. Sem a földön, sem a vízben, sem az égen (…)

Egy öreg méhész mesélte (aztán másoktól is hallottam erről): »Kimegyek reggel a gyümölcsösbe, hiányzik valami, egy ismerős hang. Nincs egy méhecske sem… Nem hallok egy méhet sem! Egyet sem! Micsoda? Mi ez? Másnap se röpültek ki. És harmadnap se… Aztán közölték velünk, hogy baleset történt az erőműben, az pedig ott van mellettünk. De sokáig nem tudtunk semmit. A méhek tudták, mi nem. Most már, ha történik valami, figyelni fogom őket. Az életüket.«

Ki volt közülünk itt előbb, kinek a léte biztosabb és állandóbb a földön? A miénk vagy az övék? Tanulhatnánk tőlük, hogyan éljük túl. És hogyan éljünk” – vonja le a következtetést a Nobel-díjas író, akinek a szavait tökéletesen kiegészítik a Csernobil című széria képsorai, amelyek a borzalmak mellett azt is megmutatják milyen vérlázító hatalmi játszmák és kapzsiságtól elvakult anyagi szempontok vezettek a történtekhez.

Ki kell mondani az igazságot

Morális szempontból is fontos sorozat ez; egy gigantikus méretű felkiáltójel, ami nem a sors furcsa fintoraként „csapódott” be a közbeszédbe éppen most: ezek a képsorok kegyetlen őszinteséggel törlik a 21. század énközpontú emberének arcába a szomorú valóságot, és azt, hogy (nagyjából) mire számíthatunk, ha nem engedjük közel magukhoz az igazságot és nem hallgatunk azokra, akik birtokában vannak.

„Minden elmondott hazugsággal az igazság adósai leszünk. Előbb vagy utóbb meg kell fizetni az árát”

– fogalmaz a sorozat egyik kulcsjelenetében a világméretű tragédia megakadályozásában és a helyszíni károk mérséklésében kulcsszerepet játszó atomfizikust, Valery Legasovot megformáló színész. Bár ezek a szavak, és ez a beszéd ebben a formában (a jelenet egy bíróságon játszódik) nem hangzott el, nyugodtan értelmezhető a jelen döntéshozóinak és úgy cakumpakk az egész emberiségnek címzett, erőteljes és nagyon határozott figyelmeztetésként…

…mert ahogy telnek-múlnak a hazugságban eltöltött órák, napok, hetek és évek, úgy kerülünk egyre közelebb ahhoz, hogy a világon egyre több ember megtapasztalja, hova vezet, ha a hatalmi, kényelmi és anyagi szempontok felülírják az észérveket.

A bátorságuk az életet jelentette

Jelen pillanatban (úgy tűnik) többen vannak azok, akiknek az előbbi szempontok fontosabbak, de ez a sorozat, ami egyúttal Csernobil hőseinek története is, talán erőt adhat azoknak, akik egyedül érzik magukat a klímakatasztrófa ellen vívott szélmalomharcban.

Mert azért arról sem szabad megfeledkezni, hogy Csernobilban a tragédia mellet/után egy csoda is történt – de nem magától. Azért tenni kellett: több ezer ember bátorsága és/vagy bátor kiállása kellett ahhoz, hogy nem történt egy ennél nagyságrendekkel nagyobb, világméretű katasztrófa.

A sorozat azok előtt a tudósok előtt is tiszteleg, akik az életük árán, és azt kockáztatva is mertek nemet mondani a hatalomnak akkor, amikor az nagyon nem volt szokás.

Sorsdöntő pillanatok voltak ezek, emberéletek milliói és tulajdonképpen a Föld nevű bolygó jelentékeny részének sorsa múlt azon, hogy a megfelelő, utolsó utáni pillanatban valakinek volt bátorsága felemelni a szavát, rácsapni az asztalra és a tekintélyszemélyek arcába kiabálni az igazságot.

Az, hogy volt valaki, aki a saját személyes érdekein felülemelkedve ellent mert mondani akkor, amikor mindenki más szolgalelkűen bólogatott, milliók számára, köztük számunkra is az életet jelentette. Azok számára pedig, akik ugyanezt megpróbálták, de nem jártak sikerrel, a halált. Számukra is, és még nagyon sok ember számára.

„Valakinek el kell kezdenie kimondani az igazat”

A Csernobil című sorozat nagyon határozottan és egyértelműen figyelmeztet rá, hogy mekkora szerepe és felelőssége van a tudomány képviselőinek, és milyen nagyon fontos lenne (az elnyomásuk helyett) odafigyelni rájuk, például akkor, amikor a – radioaktív sugárzáshoz hasonlóan még láthatatlan, de már milliók életét megnyomorító – klímakatasztrófa veszélyeire figyelmeztetnek.

Mert lehet, hogy a történelmet a nagy vezetők írják, de azok mentenek meg tőlük, akik az utolsó utáni pillanatig képesek kiállni a tények mellett, akik az életük, az egzisztenciájuk árán sem hagyják, hogy a hatalom szempontjai megerőszakolják a józan ész törvényszerűségeit.

A történelemnek azok a pillanatai, amelyek elvezettek oda, hogy mindez megtörténhetett, megmutatják, hogy a radioaktív sugárzásnál is pusztítóbb ereje van a hatalomvágynak, a kapzsiságnak, a mohóságnak. Akkor és ott százezrek viselték ezek következményeit, és legalább ennyien szenvedtek a hatalommal járó elvakultság és az észérvekre tökéletesen süket, szemellenzős gondolkodás miatt.

Most, több mint 30 évvel később, elképesztően fontos lenne megérteni Csernobil tanításait és azt, hogy a legveszélyesebb vegyi anyagnál is pusztítóbb lehet az emberiségre nézve, ha nem kezdünk el változtatni.

Ahogy Csernobilban is, a klímakatasztrófa vonatkozásában is vannak már jóvátehetetlen károk – de talán lehet még csodát tenni. Talán.

Fotó: IMBD