Szembenézni valamivel, ami fáj – Interjú Dr. Buda Lászlóval

Szerző: | 2017. 04. 29. | Test&Lélek | Olvasási idő: 17 perc

Amikor a kezünkbe kapunk egy betegségről szóló diagnózist, akkor többnyire dühösnek, frusztráltnak, tehetetlennek érezzük magunkat. Miközben haragszunk a világra és a betegségünkre, hajlamosak vagyunk saját magunkra a körülmények áldozataként, nem pedig egy kompetens, cselekvő személyként tekinteni. Pedig éppen mi vagyunk azok, akik a legtöbbet tehetnénk a gyógyulás érdekében, feltéve, hogy nem utálattal, hanem elfogadó szeretettel fordulunk önmagunk felé – vallja Dr. Buda László, orvos, pszichiáter, pszichoterapeuta, a Szomatodráma módszerének kidolgozója, akivel Mit üzen a lelked? című könyve kapcsán beszélgettünk betegségről, önszeretetről, elengedésről és arról, miért lenne fontos, hogy visszataláljunk a bennünk lakozó, elfogadó és szabad gyermekhez.

Előadásaiban, könyveiben nagy figyelmet szentel az önutálat és az önszeretet témakörének. Miért tartja fontosnak, hogy erről a két dologról sok szó essen?

Olyan mélyen átitatott minket az önutálat, hogy ha nem beszélünk róla, akkor sokak számára fel sem tűnik – még akkor sem, amikor egy betegség formájában találkozunk ennek az önostorozó attitűdnek a következményeivel. Nem értjük, miért betegszünk meg, miért nem működik az életünk, miért nem vagyunk boldogabbak. Ilyenkor kell elgondolkodni azon, hogy hogyan is viszonyulunk önmagunkhoz, miért bánunk ilyen rosszul saját magunkkal. Ez persze egyáltalán nem könnyű… Éppen ezért az önutálatot az emberiség egyik legnagyobb gyökérproblémájának látom. Az önszeretetről pedig azért fontos beszélni, mert ennek a torz, önmagunk ellen irányuló beállítódásnak ez az egyik leghatékonyabb gyógymódja.

Könyveiben arról ír, hogy a lelki elakadások, fel nem dolgozott traumák, az életünkre telepedő önutálat nem ritkán testi tünetek, betegségek formájában jelentkezik. Vannak olyanok, akik lelki alkatuknál fogva érzékenyebben reagálnak testi szinten a lelki eredetű problémákra?

Az egyszerű válasz erre a kérdésre az, hogy igen – hiszen nem vagyunk egyformák. Van, aki egészen jól elmenedzseli a belső vívódásokból, vagy az önutálatból fakadó nehéz érzéseit: az esti evészetek, ivászatok, az állandó stressz, a munkamánia, mind-mind „segítenek” abban, hogy távol tartsuk magunktól a szorongásainkat. Ha valaki a nyugtalanságát huzamosabb ideig ilyen módszerekkel próbálja elpalástolni, akkor annak jó eséllyel valamilyen betegség lesz a következménye. Ilyenkor a testi tüneteket közvetlenül az életmód okozza, de a probléma gyökere valójában az önutálatban, a folyamatos nyugtalanságban, a szorongásokból, depresszióból adódó rossz hangulatban keresendő. És igen,

vannak, akik hajlamosak bizonyos tudattalan lelki tartalmakat a testükre vetíteni, a belső feszültségeket így feldolgozni. Van, akinek a lelki alkata eleve ilyen – megszokta, hogy gyerekkora óta szomatizál, és a testén keresztül jeleníti meg az érzelmeit. Ennek hátterében az áll, hogy a családban nem volt szokás kifejezni, artikulálni az érzelmeket.

Aztán amikor jön egy fulladásos roham, vagy egyéb olyan betegség, ami a testünkön keresztül jelzi, hogy a lelkünk valami ellen lázad, akkor csak nézünk döbbenten, hogy mi történik. Bárhogy is legyen, mindkét esetben érdemes az életmódbeli tényezők, vagy a betegség mögé nézni, a testünkre figyelni és megvizsgálni, hogy mit, vagy milyen nehéz érzéseket találunk ennek az egésznek a lelki oldalán.

A könyvében azt írja, hogy olyan hatással vannak ránk ezek a nehéz érzések, „mintha mérget fecskendeznénk a testünkbe”. Értjük, és már a csapból is az folyik, hogy ez így nem jó. A kérdés inkább az, hogy hogyan tudjuk magunktól távol tartani ezeket a nehéz, és sok esetben megbetegítő érzéseket?

Vannak olyan irányzatok, amelyek azt mondják, hogy próbáljuk meg távol tartani, még inkább elkerülni a negatív érzéseket, mert megbetegítenek. Ez nagyon logikusan hangzik, de azt látom, hogy ez a túláradó „hurráoptimizmus” oda vezet, hogy az emberek egy torz szempontrendszer szerint próbálják kettéosztani az életüket. Ha eltartok magamtól mindent, ami rossz, és csak a jó dolgokról veszek tudomást, akkor annak előbb vagy utóbb meglesznek a következményei.

A kiutat pont abban látom, ha közel engedjük magunkhoz ezeket a nehéz érzéseket, a fájdalmat, a testi tüneteket, és ahelyett, hogy üldöznénk, gyűlölnék, vagy harcolnánk a betegségünkkel, megpróbáljuk elfogadni, átölelni, megismerni, megszeretni, amennyire csak lehet.

Fontos lenne felismerni, hogy ez rólunk szól, értünk zajlik, közünk van hozzá. Ha ez a lépés megvan, akkor már tudunk mit kezdeni a nehéz érzésekkel is.

Például, ahogy mostanában olyan sok helyen hallani, „elengedhetjük” őket…

Az elengedés tényleg egy kulcsfogalom lesz itt… Ha az életünkben zajló történéseknek, például egy betegségnek nem tudunk értelmet, célt tulajdonítani, akkor az életünk áldozatává válunk. Az áldozatszerep lényege pont az, hogy olyat csinálunk, vagy olyan dolog történik velünk, amit nem akarunk. Amikor nem tudjuk azt csinálni, amit igazán szeretnénk, vagy olyasmit kell átélnünk, ami nem esik jól, és amivel kapcsolatban úgy érezzük, hogy ehhez nekünk nincs közünk. Ilyenkor ki vagyunk szolgáltatva a körülményeknek.

Az ilyen helyzetekből nem az jelenti a kiutat, hogy nem veszünk róluk tudomást, és azt mondogatjuk magunknak, hogy „én nem is érzem rosszul magam, minden rendben van”.

Pont, hogy ennek az érzésnek a befogadása, átélése, megengedése – és az, ha megbarátkozunk az életünknek ezzel az oldalával is – hozhatja magával, hogy megfogalmazódik bennünk: a rossz érzéseket okozó helyzetekre, és ezekre a nehéz érzésekre nincs szükségünk, vagyis megértünk rá, hogy elengedjük őket.

Egyszerűen hangzik, de adja magát a kérdés: hogyan?

Olyan módszerekre van szükség, amelyek arra épülnek és abból indulnak ki, hogy az ember barátságos viszonyba tudjon lenni önmagával. Én ebben hiszek. Ennek is az egyik legjobb módja a játék. Mert a játék közel hoz, összeköt, fölszabadít. Minél komolyabb diagnózissal szembesülünk, annál inkább hajlamosak vagyunk elkomorulni, magunkba roskadni. Éppen ezért én mindig is azokat a módszereket kerestem, amelyek ezt a játékos, könnyed, organikus attitűdöt át tudják ültetni a gyakorlatba. Mert beszélni a betegségünkről, és csinálni vele valamit két teljesen különböző dolog. Minden olyan módszer, amin keresztül párbeszédbe kerülhetünk a betegségünkkel, a gyógyulás szempontjából eredményre vezethet.

Azért egy – adott esetben – halálos betegség diagnózisának a kézhezvételekor nem az a gondolat ötlik először eszünkbe, hogy szóba elegyedjünk a testünkkel, vagy pláne játszani kezdjünk…

A test arra van optimalizálva, hogy gyógyítsa magát, ez az egyik természetes funkciója. Ezt akkor tudja a legjobban csinálni, hogyha mi, akik ebben a testben lakunk, egy viszonylag ellazult, derűs állapotba kerülünk. Ha fájdalomban, haragban, szomorúságban, gyászban vagyunk, akkor ezek az öngyógyító mechanizmusok nem nagyon működnek, mert egy toxikus belső környezetet teremtünk a saját sejtjeink számára.

Ahhoz, hogy a gyógyulás folyamata előtérbe kerüljön, meg kell találnunk egyfajta belső békét, elő kell keresnünk a játékos, gyermeki énünket, ami által fel tudjuk szabadítani a testünket a lelki nyomás alól. Ezzel szemben a betegségre adott tipikus érzelmi reakció, hogy felháborodunk.

Szinte groteszk, hogy milyen szinten ki tudunk akadni… Holott egy kicsit leülve, elgondolkodva, magunkba szállva még akár ki is tudnánk találni, hogy hogyan idéztük ezt elő.

Tegyük fel, eljutunk addig, hogy elfogadjuk, mi vagyunk a legkompetensebbek a betegségünkkel kapcsolatban. Mi a következő lépés, ami a gyógyulás felé vezethet?

Először is időt kell szánnunk arra, hogy megfigyeljük, mi zajlik bennünk. Ha van egy erős tünet, például felborul a nyirokrendszer állapota, vagy elindul egy daganatos folyamat a testünkben, akkor

érdemes föltenni magunknak azt az egyszerű kérdést, hogy „Nekem ehhez mi közöm van?”.

Amikor egy egyéni terápiás folyamatban eljutunk eddig a kérdésig, akkor nagyon sokan úgy kezdik a választ, hogy „azt nem tudom, de az biztos, hogy akkor kezdődött, amikor…”. Ezeknek a mondatoknak a befejezése már sokat tud segíteni abban, hogy rátaláljunk a betegséget okozó probléma gyökerére. Ezek a történetek, amelyek megágyaznak a betegségnek, sokszor tényleg úgy rakódnak egymásra, mint a föld rétegei – az első rétegben van egy megaláztatással teli párkapcsolati történet, alatta egy ahhoz nagyon hasonló gyermekkori trauma, és már ott is vagyunk, hogy annak az embernek az egész testét, az egész hormonális folyamatát nagyon durván megbontja, hogyha ebbe a koragyermekkorból ismerős, fájdalmas érzelmi mintázatba kerül felnőttként. Gyerekként valahogy túllépünk a megrázkódtatáson, csak a fel nem dolgozott fájdalom és az azt előhívó helyzetek előbb vagy utóbb – adott esetben egy betegség formájában – visszaköszönnek.

A betegségek kezdete gyakran váratlan és fájdalmas történések, konfliktusok, veszteségek utáni időszakra datálható.

Általában ekkortájt jelentkezik az első tünet, majd következik a diagnózis, ami által már rákerül az ember egy olyan sínre, amiből nagyon nehéz kibogozni, hogy az egész kellemetlen históriának mennyi része az, ami belőle fakad, és mennyi az, amit maga a diagnózis kimondása, vagy éppen a kezelési folyamat idéz elő. A daganatos megbetegedések esete jó példa: az ember halálra rémül már a kórismétől is, aztán gyakran a terápia is iszonyú megterhelő és bizonyos szempontból egészségkárosító lehet.

Hogyan hat a folyamatra a diagnózis?

Ha valaki kap egy diagnózist, az olyan szinten megdermeszti a rendszerét, hogy az valami rettenetes. Egy betegség diagnózisa magában hordoz egyfajta lezártságot, véglegességet és ezzel együtt azt, hogy a betegség egy rajtam kívül álló dolog, nincs hozzá közöm. Amint ráhagyatkozol egy adott protokollra, akkor benne van a pakliban, hogy kisodródsz a saját öngyógyító sínedről.

A kezelések során pedig végképp elveszítjük a testünkkel a kapcsolatot… Az egészségügy rendszerében szinte senkit nem érdekel, hogy mi zajlik benned. Pedig a pszicho-neuro-immunológia és a több kapcsolódó tudományterület eredményeinek tükrében indokolt lenne sokkal egyértelműbb evidenciaként tekinteni ezekre a mechanizmusokra.

Ezek a lelki összefüggések mára nyilvánvalók, de a változást mégsem lehet egyértelműen és mindenhol érzékelni.

Marad – ahogy azt a könyvében is említi – a radikális öngondoskodás. Mit ért ez alatt pontosan?

A radikális öngondoskodás lényege a legteljesebb körű felelősségvállalás saját testi-lelki egészségünkért. Ez akkor működik igazán, ha többé-kevésbé meg tudjuk őrizni a belső lelki harmóniánkat, amely értelemszerűen egészségesebb életmódhoz vezet. Ha pedig időnként mégis megbetegszünk, igyekszünk bölcsen hagyatkozni az öndiagnózis és az öngyógyítás lehetőségeire, és gondosan megválogatjuk, milyen külső kezeléseknek vetjük alá magunkat.

Fontos látni, hogy ez távolról sem arról szól, hogy én mindig egyedül meggyógyítom magam. Mert néha igenis rá kell bízni magunkat egy gyógyítóra, egy orvosra, egy sebészre.

Ez nagyon nagy bizalmat feltételez, és például ott a műtőasztalon nem is nagyon van mit csinálni. Viszont amikor egy műtét előtt, vagy után tudatomnál vagyok, akkor fontos, hogy kapcsolatban tudjak maradni a saját testemmel, ne vonjam ki magam a helyzetből, és egy elfogadó attitűddel, cselekvő és kompetens személyként tekintsek magamra.

Mi a helyzet akkor, ha türelmesek, nyitottak vagyunk, keresgélünk, de hiába gondolkozunk, nem jön értékelhető válasz arra a kérdésre, hogy mi közöm van a betegségemhez… Ilyenkor mi a teendő?

Ez előfordulhat… A testi betegségek sokszor annyira rejtélyes módon vannak kódolva, hogy nehéz tudatosítani az összefüggéseket. Gyakran azért is megy le testi szintre a probléma, hogy ne lássuk. Lehet, hogy ha egyértelműen rálátnánk saját megbetegítő lelkiállapotunkra, ez adott esetben sokkal fájóbb lenne, mint egy betegség. Ilyenkor kell valaki, akivel ezt meg tudjuk osztani, aki egy másik nézőpontot képvisel, vagy ezen a téren vannak tapasztalatai. Lehet ez egy barát, lehet egy családtag is…

Vagy lehet egy képzett segítő, pszichológus is…

Igen, kétségtelen, hogy minél több ilyen történetet hall valaki, annál kifinomultabban, hatékonyabban tud segédkezni a történet földerítésében. Ha én például beszélgetek valakivel, akkor nagyon figyelek arra, hogy hol érzékenyül el. Ha előkerül egy ember, egy kapcsolat, egy élethelyzet, és a velem szemben ülőnek párásabb lesz a szeme, pirosabb lesz az arca, vagy lemerevedik, akkor tudom, elérkezett az idő, hogy elinduljunk az érzelmek felé, és megnézzük közelebbről azt, mi és hol fáj. Szép lassan elérkezünk oda, hogy a beszélgetés, az együtt gondolkodás eljut egy határig, amikor az érzelmek is megmozdulhatnak.

A könyveiből az derül ki, hogy ennek a „megmozdulásnak” a betegségekkel zajló lelki munka során remek színtere lehet a Szomatodráma, vagyis a már többször említett – de semmi esetre sem a szó klasszikus értelmében vett – játék. Hogyan funkcionál a játék ebben a folyamatban?

A szomatodráma játékokban a betegségünket, annak alkotóelemeit, adott esetben a beteg szerveinket, vagy a betegségben érintett testrészeinket megjelenítjük, és a csoport többi tagjának segítségével megszemélyesítjük a térben – azaz kivetítjük a belső világunkat. Ezt externalizációnak nevezzük, ami különös folyamatokat indíthat el bennünk. Ennek során az érzelmek nagyon erős segítőtársaink, ugyanakkor játék közben a történéseket nem mi irányítjuk. Ilyenkor az ember leteszi a tudatos kontrollt, és ezzel egyidőben elindulnak olyan intuitív folyamatok, amelyek átveszik az irányítást. Ilyenkor nem is kell, hogy tudjak, vagy értsek bármit, egyszerűen csak át kell adni magam ezeknek az érzéseknek, és ha rájuk hagyatkozunk, akkor sorban megjelennek azok a már említett, rejtett összefüggések, amelyek közvetve vagy közvetlenül a betegséget okozzák.

Sokan nagyon ódzkodnak attól, hogy belevágjanak egy ilyen önismereti munkába. Mi az a gondolat, ami segíthet legyőzni ezt a félelmet? Elvégre – ahogy ön is említette – ezen az úton óhatatlanul találkozunk fájdalommal és még sok olyan dologgal, amivel nem szívesen nézünk szembe.

Sokan a legdurvább betegségeket is „bevállalják” csak azért, hogy lelki szinten elkerüljék a szembenézést valamivel, ami fáj. Ilyenkor látni kell, hogy az is félelmetes, ha valami kiderül, meg az is, ha nem. Eleve ez a kettősség a legfélelmetesebb ebben az egészben.

Szeretném megmutatni magam, de szeretnék elrejtőzni is. Szeretnék megérteni valamit és közben nem akarom, hogy bármi kiderüljön rólam.

Sok ember például azért nem jön csoportba, mert fél, hogy kínos lesz, vadidegen emberek előtt kell kitárulkozni stb. Ez teljesen érthető egyébként, épp ezért a szomatodráma során nem szükséges beszélni, bármilyen információt megosztani, csak ha valaki szeretné. A játék remekül működik anélkül is. Amikor már ott vagyunk együtt, pontosan ugyanazokkal a közös emberi dolgokkal, szorongásokkal, félelmekkel és történetekkel, akkor ezek a feszültségek szépen feloldódnak maguktól. Egyébként azt látom, hogy – főleg a betegségek esetében –  egyszer csak eljön a pont, amikor ha félünk, ha nem, érezzük, hogy menni kell, valamit tenni kell. Jó lenne, ha nem várnánk meg mindig ezt a pontot, az utolsó utáni pillanatot.

Miért éri meg szembenézni ezekkel a félelmekkel és fájdalmakkal?

Mert felszabadít. Olyan ez, mint egy régi, de megromlott emberi kapcsolatot helyrehozni. Az ember fél tőle, vívódik, aztán hoz egy döntést, és felemeli a telefont… Ilyenkor megkönnyebbülünk, érezzük, hogy milyen jó, hogy ezt megléptük, itt van újra egy ember, akit szeretek. Ugyanez vonatozik a testi és lelki folyamatokra is. Magunkat kell visszakapni, magunkkal kell békét kötni. Ugyanúgy, ahogy egy gyermek még képes szabadon, őszintén szeretni magát. Ezt a fajta szabadságot útközben elveszítjük. Gyógyulás alatt én azt értem, amikor valaki rájön arra, hol veszítette el ezt a gyermeki szabadságot, az egységet önmagával. Ha valaki erre újra rátalál, és képes ezzel az attitűddel továbbmenni, akkor jó eséllyel a betegség elköszön tőle.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This