„Aki nem ismeri magát, azt könnyű vezetni” – Egy könnyed vígjáték komoly tanulsága

Szerző: | 2018. 07. 04. | #SAJÁTÉLMÉNY | Olvasási idő: 10 perc

„Amikor a férfi igazán szerelmes, ha kell a burkát is magára ölti, hogy láthassa elzárt kedvesét.” – Ezzel a mondattal kezdődik az Egy burka, egy nadrág című film szinopszisa, ami – bár felvet jó pár érdekes kérdést – azért leginkább egy könnyed nyári vígjáték ígéretét hordozza magában. Ezzel az attitűddel ültem be erre a napokban bemutatott, „hamisítatlan francia vígjátékra”. A végkifejlet azonban sokkal messzebbre vezetett néhány ütős poénnál és annál a jól ismert alapvetésnél, hogy a szerelem nem ismer határokat…

De először lássuk, hol és hogyan kezdődik ez a különös történet!

Természetesen Párizsban és természetesen egy szerelemmel. Ami nem teljesedhet be, mert a jemeni idénymunkáról visszatért muszlim fundamentalista, Mahmoud ezt magakadályozza. Az ő szent küldetése ugyanis az, hogy Allah segítségével utat mutasson erkölcstelennek bélyegzett húgának, és eltiltsa őt a barátjától. A szerelmesek azonban mindent elkövetnek, hogy láthassák egymást: a fiú burkát öltve érkezik a lopott randevúkra. A terv bejön, csak éppen van egy kis bökkenő: az álca annyira jól sikerül, hogy Mahmoud beleszeret húga udvarlójába…

Ez alapesetben egy komikus helyzet, amin tényleg jókat lehet derülni, de ha egy picit jobban figyel az ember, akkor hamar észreveszi, hogy a könnyed csomagolás magvas mondanivalót és komoly, velőig hatoló társadalmi kérdéseket takar.

Árnyaltabb ez a probléma

Adott ugyanis egy, a nyugati értékrend szerint szocializálódó és élő, fiatal, diplomás nő, aki ráadásul az említett férfi testvére. Bezárják egy szobába, korlátozzák a szabadságában. Ha ez egy hír lenne az esti híradóban, akkor rögtön be is kerülne egy dobozba a fejünkben, elkönyvelnénk, hogy hát igen, a rossz emberek bántják a jókat.

Ez a film – feltéve, hogy az ember elgondolkozik a történet kapcsán felmerülő kérdéseken, és van füle meghallani az arra érkező válaszokat – viszont éppen azt mutatja meg, hogy ez egy árnyaltabb, elképesztően összetett probléma – és az önmagukat szabadnak gondoló emberek gondolkodása sokszor pont annyira korlátozott, mint amennyire egy szerelmétől elzárt, szobában raboskodó fiatal nő.

Mert hogyan is tudnánk szabadon gondolkodni, alkotni, szeretni és élni egy olyan világban, ahol megbéklyóznak minket a sztereotípiák és az előítéletek?

Persze nem állítom, hogy nincsenek olyan emberek, akik ezekre az előítéletekre nem szolgáltak rá. Mindannyian tudjuk, hogy vannak. Viszont ahhoz, hogy megértsük, miért történhet meg az, hogy egy, a nyugati értékrend szerint szocializálódó fiatalból radikális fundamentalista lesz, le kell venni a szemellenzőt. Ennek viszont – véleményem szerint – az egyik legfontosabb előfeltétele a kellő önismeret.

Hogy miért gondolom így?

Azért, mert ha ismerjük a saját működésünket, és tudatosítjuk, hogy ezek a mechanizmusok hogyan hatnak az életünkre, akkor jó eséllyel tisztában leszünk a határainkkal, a vágyainkkal, és kialakul egy olyan stabil belső értékrend, ami lehetővé teszi, hogy a mások által kijelölt út helyett, a saját utunkat járjuk.

De az önismeret jó eséllyel az előítéletektől is megvéd, vagy legalábbis segít megérteni azt, hogy ezek az egyébként normálisnak nevezhető szociálpszichológiai folyamatok hogyan hatnak a gondolkodásunkra.

Ha ugyanis ismerem magam, akkor ismerem a többi embert is, könnyebben megértem és átlátom a másik motivációit, mozgatórugóit, tisztában vagyok vele, hogy – hozzám hasonlóan – a születése körülményeitől a szocializáción át a traumákig, mi minden hat a másik személyiségére és viselkedésére. Nagyobb esély van arra, hogy megértem őt, „beszélem a nyelvét”.

Ezzel szemben minél sekélyesebb fogalmaink vannak saját magunkról, annál felszínesebben és gyorsabban ítélkezünk a külsőségek alapján. Ez esetben úgy el tud vakítani minket a valahova tartozás vágya, hogy azt sem vesszük észre, mire is vágyunk igazán.

Az önismeret azért is fontos, mert felvértez a sztereotípiákon alapuló gyűlölködéssel szemben. Ha ugyanis tisztában vagyunk magunkkal, akkor jó eséllyel vannak viszonyítási pontjaink egy olyan világban, ahol ezer különböző irányból, legalább ennyiféle információ jut el hozzánk.

Ha ismerjük magunkat, akkor csökken az esélye annak, hogy Mahmoud-hoz hasonlóan ott maradunk kiszolgáltatottan ebben az információ-cunamiban, kívülről várva a megoldást, és azt, hogy mások döntsék el, kiről és mit gondoljunk. Innen nézve a szabadságunk elsősorban rajtunk, és nem a körülményeken múlik.

De egyáltalán tudjuk-e, tisztában vagyunk-e azzal, hogy mi jelenti számunkra a szabadságot? És mi képesek vagyunk-e azt megadni másoknak?

Képesek vagyunk-e hinni a másikban?

Fogós kérdések ezek, de, ahogy azt a film végkifejlete is bizonyítja, sok múlik rajtunk. Leginkább azon múlik sok, hogy képesek vagyunk-e hinni egymásban, hogy ki tudunk-e lépni a saját gondolkodási keretrendszerünkből és le tudjuk-e tenni egy-egy pillanatra a szemellenzőt, majd nyitottan, kíváncsian a másik felé fordulni és megismerni azt, aki az álarc, vagy jelen esetben a burka alatt van.

És ha erre képesek vagyunk, akkor jó eséllyel van bennünk annyi önreflexió, hogy felismerjük, sokszor pont annyira elvakultan helyezkedünk szembe egy, a miénktől eltérő állásponttal, vagy a sajátunktól eltérő értékrendet képviselő emberrel, mint amilyen mély meggyőződéssel állunk oda azok mellé, akik velünk egyívásúak.

Tudom-tudom, ez valahol természetes… Ahogy arra már utaltam, annak, ahogy azonnal véleményt formálunk bizonyos helyzetekben, nyilván megvan a szociálpszichológiai magyarázata: az, hogy ilyenkor kategorizálunk és sztereotípiák, közvetett információk alapján formálunk véleményt, és igazítjuk a véleményünket másokéhoz, tulajdonképpen normális. Emberek vagyunk. Így működünk. Muszáj az agyunknak egyszerűsíteni, másként nem tudnánk feldolgozni azt a rengeteg információt, amivel bombáznak minket.

A helyzetet ugyanis tovább nehezíti, hogy soha ennyi információt nem kellett még feldolgoznunk, és – bár ez a megállapítás nélkülözi a tudományos megalapozottságot – úgy sejtem, hogy ez a mennyiség egyenesen arányos az egyszerűsítő gondolkodás terjedésével.

Aki nem ismeri magát, azt könnyű vezetni

Ugyanakkor nem gondolom, hogy ez bárkit felment az előítéletes viselkedés alól, sőt. Fontos lenne, hogy ezek ellen a sztereotípiák ellen küzdjünk, és gyalázkodás, egyszerűsítés meg gyűlöletkeltés helyett megpróbáljuk megérteni egymást. Ez azért lenne fontos, mert

azok, akik nem ismerik magukat, és ebből kifolyólag nem ismerik a vágyaikat, a képességeiket, könnyű vezetni. Ha viszont ismerem magam, és tudom, hogy ki vagyok, mit akarok, hova tartok, akkor jóval kisebb az esély rá, hogy szó nélkül tűröm, ha megsértik a határaimat, vagy elveszik a szabadságomat.

A történet szerint a szerelmesek találkozását akadályozó Mahmoud éppen vallási dogmákra hivatkozva korlátozza testvére szabadságát. Ez azért érdekes, mert szerintem az önismeret mellett éppen a hit a másik dolog, ami segíthet abban, hogy képesek legyünk kikecmeregni egy ilyen helyzetből, vagy bármilyen, a szabadságunkat nyomorgató vagy korlátozó szituációból.

Ezen a ponton fontos szétválasztani a hit és a vallás fogalmát, a kettő között ugyanis húzódik egy éles határvonal, valahol ott, ahol az a kérdés dől el, hogy dogmák, vagy elvek szerint éljük az életünket. A kettő nagyon különbözik. Amikor hitről beszélek, akkor nem a vallási dogmákhoz igazodó hitrendszerről beszélek. Hinni ugyanis nagyon sok mindenben lehet.

A speciális étrendtől kezdve a családi hiedelmeken át az ezotériáig mindenben és mindenkiben lehet hinni. Nem csak Istenben. Mindenkinek szíve-joga eldönteni, hogy miben vagy kiben hisz. Van viszont egy közös metszéspont, amiben viszont jó lenne megegyezni… Jó lenne, ha képesek lennénk magunkban és egymásban is hinni, a másik minősítése helyett meglátni a másikban az Embert, meglátni saját magunkat és azt, hogy végső soron mi mind ugyanabban hiszünk.

Csak ez manapság nem valami könnyű: mindenki próbálja megtalálni a helyét, a dolgát, a szerepeit ebben a folyamatosan változó világban. Keresgéljük a viszonyításai pontokat és azokat a cölöpöket, amelyekbe belekapaszkodhatunk, amelyek valamiféle stabilitást adhatnak ebben a nagy-nagy bizonytalanságban. Kell valami, amiben lehet hinni. És kell valaki, akit szerethetünk. Erre a kettőre kivétel nélkül mindenkinek szüksége van. Ha viszont valaki nincs tisztában saját magával, az nagyobb eséllyel sodródik a mások által kijelölt útra, nagyobb eséllyel kapaszkodik mások által levert cölöpökbe.

Önismeret, önismeret, önismeret

Ahhoz, hogy ez ne történjen meg, fontos lenne, hogy minél több ember, és főleg minél több fiatal életében kapjon helyet az önismeret, adottak legyenek a feltételek ahhoz, hogy a matek és a történelem mellett saját magukat is megtanulhassák. Hogy aztán az így megszerzett tudást a saját vágyaik, a saját határaik mentén kamatoztassák. Hogy boldog és szabad emberekké váljanak, és ez által másokat is szabaddá és boldoggá tehessenek. Olyanokká, akik stabilan állnak a világban, védve vannak attól, hogy elfogulatlanul és kritikátlanul rálépjenek az önjelölt próféták és a szélsőséges elveket valló zsarnokok által kijelölt útra.

Azért ajánlom jó szívvel az Egy burka egy nadrág című filmet, mert annak főhősei – amellett, hogy szórakoztatnak minket – bizonyos szempontból utat mutatnak ezekben a kérdésekben. Megmutatják, hogy mielőtt bejárjuk a magasságokat, mélyre, és egymásra kell néznünk – és ahhoz, hogy lássunk, tudásra van szükségünk. Magunkról, a világról és egymásról.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This