„Egy idős ember nem csak depressziós és demens lehet” – Interjú Jászberényi Józseffel az aktív időskorról

Szerző: | 2019. 07. 01. | Social&Smart | Olvasási idő: 11 perc

Bár a becslések szerint 2040-re a világ társadalmainak egy része elérheti az 50%-os idősarányt, az öregedés még mindig egy olyan téma, amelyről leginkább akkor hallhatunk, ha arról esik szó, hogyan vehetjük fel vele a harcot. Jóval kevesebbet beszélünk arról, mit tehetünk azért, hogy az előbb-utóbb biztosan bekövetkező időskorunk ne passzivitásba burkolózva, betegségekkel küszködve teljen, hanem lehetőség szerint pozitív élményekben gazdagon, és testileg-lelkileg, szellemileg egészségesen. Mit tehetünk az aktív időskorért; milyen nehézségekkel nézünk szembe ezen a téren, és milyen megoldásokat találhatunk rájuk? Erről kérdeztük a téma szakértőjét, a Milton Friedman Egyetem felnőttképzési igazgatóját, a gerontoandragógia oktatóját, Jászberényi Józsefet.

Egyre többen hallhattunk már az idősödő társadalmak problémáiról, ismerhetjük az ifjúságkultusz, a gerontofóbia, a szürke nyomás kifejezéseket is. Hogyan gondolunk ma mindezek nyomán az öregedésre, az időskorra?

Ebben a tekintetben többféle tendenciát is megfigyelhetünk. A nyugati társadalmakban például az a jellemző, hogy szigorú törvények szabályozzák, hogyan lehet kommunikálni egy idős emberrel, és hogyan nem. Ezek a szabályok a munka, a család, és a mindennapi élet területein is érvényesülnek, vonatkoznak az igazságszolgáltatás szférájára, az egészségügy és a média világára. Ennek következtében az idős korosztállyal szemben nagyobb figyelem, egy elfogadóbb hozzáállás jellemző a hétköznapokban is.

Az, hogy az időseket tisztelni kell, és tanulni tőlük, ott nem valamiféle írott malaszt, hanem olyasmi, ami belevésődőtt a társadalom szövetébe.

Minél keletebbre megyünk azonban, annál gyakoribb a diszkrimináció, a hátrányos megkülönböztetés az idősekre, különösen a megromlott egészségű idős emberekre vonatkozóan. Emiatt Közép-Európában a nyugati országokhoz viszonyítva egészen más nehézségekkel nézünk szembe.

Milyen problémákkal találkozhatunk még ezen a téren?

Például azzal, hogy a szenior korosztálynak nagyjából 20%-a a társadalom alsó osztályába tartozik, legalábbis Magyarország vonatkozásában egyértelműen. Ez azt jelenti, hogy van egy olyan jóléti hátrányuk, ami a fiatalabb generációkat és a középosztályt kevésbé érinti. Magyarországon, és általában Közép-Európában minden ellenkező törekvés dacára még mindig alig 50% fölött van azoknak az aránya, akik ötvenéves kor fölött is aktívan dolgoznak, így ezt a hiányt különösen nehéz pótolni.

Szintén problémát jelent, hogy a mai európai társadalmak jellemzően erőteljesen egoisztikusnak, sőt, talán kimondhatjuk, nárcisztikusnak nevelnek minket – így pedig elég nehéz optimistának maradni abban a tekintetben, hogy a következő évtizedekben nagyobb figyelem fordul-e majd az idősek problémái felé.

Egyfajta kettős tendencia azonban itt is jelen van: egyrészt jellemző a fogyasztói, egoisztikus-nárcisztikus szemlélet, másrészt rengeteg az olyan kezdeményezés, amit ha az idősek megtalálnak, biztosan hozzájárul ahhoz, hogy jobban érezzék magukat.

Hogyan nézhetünk szembe ezekkel a nehézségekkel? Fel lehet készülni az időskorral járó problémákra, akár ezeknek a kezdeményezéseknek a segítségével?

Az idősödés folyamatában vannak dolgok, amikre egyértelműen fel lehet készülni, ám van, amire inkább csak részlegesen. Ilyen például az, hogy az ember elfogadja, hogy napról napra nehezebb felkelni, nehezebb fogalmazni, itt fáj-ott fáj, és hogy – mondjuk ki – egyre közelebb kerülünk a halálunk napjához. Ezzel megbarátkozni szinte képtelenség.

Az egyetlen, amit véleményem szerint tehetünk az, hogy fordítunk a szemüvegen, és megpróbáljuk úgy szemlélni, hogy ezek a sürgető biológiai-fizikai kényszerek milyen kereteket jelölnek ki az életünkben, illetve mik azok a célok, amiket ezek mellett el szeretnénk érni. Én azt hiszem, a kulcs az, hogy helyes célokat kell magunknak az időskorra vonatkozóan megfogalmazni.

A fizikai elmúlás tényét, az általános gyengülést, a cselekvések lassulását tehát nagyon nehéz feldolgozni, és mindez sajnos akkor is bekövetkezik, ha tanulunk, mozgunk, csak lényegesen lassabban történik. Nagyon sok minden van azonban, amit igenis megtehetünk: szükségünk van az aktív fizikai mozgásra; arra, hogy olyan közösségeket keressünk, amelyek lelki szinten valódi energiát adnak, és mindenképpen képeznünk kell magunkat, hogy szellemileg is frissek maradhassunk, és lelassíthassuk vagy elkerülhessük az olyan problémák megjelenését, mint például a demencia.

Igen is, meg nem is tehát a válasz arra, mennyire tudunk felkészülni az időskorra: van, amire nem, vagy csak nagyon nehezen lehet. De emellett rengeteg minden van, amit tehetünk azért, hogy ne zuhanjunk a szakadékba sem fizikailag, sem lelkileg, sem pedig szellemileg.

Abban, hogy mennyire igyekszünk felkészülni az időskorra, számíthat az a társadalmi párbeszédet, illetve magánbeszélgetéseket is átszövő meggyőződés, hogy az öregség egyenlő a betegséggel? Hogy úgysem tehetünk mást, mint hogy passzívan várjuk, mikor „csap be a villám”?

Rengeteget számít. Nagyon erősen hat az a meggyőződés, hogy az idős ember gyakorlatilag leírható a három D-vel: depression, dementia, death, azaz a depresszió, a demencia és a halál hármasával. Ez borzasztó nagy nyomásként nehezedik az idős emberekre, és egyfajta visszajelzést is jelent, hiszen ha az emberrel úgy beszélnek, hogy azt sugallják neki, egyre hülyébbnek nézik, egyre kevésbé számít, egy idő után ő maga elhiszi, amit hall.

Számos pszichológiai elmélet igazolja, mennyire fontos az emberek számára a pozitív visszaigazolás; azt, hogy olyan közösségben szeretünk igazán lenni, ami elismer, elfogad minket. Ha azonban valaki mindenhol a fenti visszajelzéseket tapasztalja, óhatatlanul elkezd majd úgy viselkedni, mint egy „idős ember”, hiszen ez az elvárás irányul felé a környezet részéről.

Egy idősbarát társadalomban sokkal kevésbé van jelen ez a nyomás; ott a boltban, a bankban vagy bárhol ügyintézés közben ugyanúgy bánnak velük, mint egy fiatallal, és biztosan nem szólnak rá a piacon, hogy ne totyogjon itt, ne tartsa fel az embereket…

Ekkora nyomás, ilyen elvárások mellett mi jelenthet motivációt, hogy időskorban is aktívak maradjunk?

Akár erre a nyomásra is adhatunk egy ilyen válaszreakciót: elhatározhatjuk, hogy igenis nem hagyjuk magunkat, és idősként, esetleg betegként is igyekszünk a legjobbat kihozni a helyzetből.

De jó motiváció lehet egyszerűen az is, hogy a nyugdíjasként általában kevés bevételünket nem szeretnénk gyógyszerekre fordítani – hiszen a nyugdíjak emelkedése nem mindig követi a fogyasztói árindexeket.

Mik lehetnek az első lépések egy aktívabb, vagy ahogy mondani szokták, szebb időskor felé?

Úgy gondolom, ennek elsősorban személyes feladatai vannak, és a célok megfogalmazásánál érdemes kezdeni, ahogy korábban is említettem. Hankiss Elemér Ikarosz bukása című könyvének  első harmadában például sok szó esik arról, milyen célokat tűzhetünk ki idős emberként: elképzelhetjük magunkat aktív nagymamaként, de akár üzletemberként, és még sokféleképpen is. Ha már fiatalabb korunkban elkezdjük ezeket a célokat kidolgozni, sok csalódást elkerülhetünk a későbbiek során.

A másik rendkívül fontos lépés, hogy ameddig csak tudjuk, karbantartjuk magunkat fizikailag és szellemileg. Ezt pedig nem holnap kell elkezdeni, hanem ma. Kezdetként rendszeres testmozgással, az optimális testsúlyunk elérésével és megtartásával. A rendszeres testmozgást sokan kihívásként élik meg időskorban, pedig valójában két titka van: az egyik, hogy olyasmit csináljuk, ami tényleg jólesik, a másik pedig, hogy azt aztán valóban rendszeresen. Sokszor előfordul, hogy idősként tudomást szerzünk egy mozgásprogramról, esetleg látunk egy filmet, aminek a hatására belevágunk valamibe, ami a szervezetünk számára túlságosan megterhelő. Annak eldöntésében, hogy mi az, amit még bírunk, sokat segíthet, ha kikérjük az orvosunk véleményét.

A lelki egészségünk megőrzése szempontjából kulcsfontosságú, hogy valódi, elfogadó közösségre találjunk. Szellemileg pedig nincs jobb tanács az aktív időskor eléréséhez, mint ez: tanulni, tanulni, tanulni.

Részt vehetünk tanfolyamokon is, de rengeteg mód áll a rendelkezésünkre a tanulásra egyéni szinten is, a naplóírástól kezdve a memóriajátékokon keresztül a mindenféle nyelvtanulási technikákig. Én azt vallom, a csoportos, kiscsoportos tanulásnál nincs jobb: ekkor figyelünk egymásra, jó társaság alakul ki, és folyamatos programot jelentenek a találkozások.

Mit tehetünk akkor, ha krónikus betegség vagy más fizikai ok akadályoz minket az aktivitásban?

Mindig meg lehet nézni, mennyit tudunk ezekből az aktivitásokból megvalósítani. Egy krónikus betegség esetén a testmozgás tekintetében az orvosunk javaslataira kell hagyatkoznunk, ám a lelki és a szellemi oldalt akkor is tudjuk erősíteni, ha fizikailag kevésbé lehetünk aktívak.

Azt egyértelműen kijelenthetjük, hogy a legrosszabb, amit idősként tehet valaki az, ha mintegy paktumot köt az elmúlással, „okos fejével biccent, nem remél” – ekkor biztos, hogy nagyon hamar elmúlik az életünk. Ám ha megpróbáljuk magunkat aktívan tartani, akár a környezet nyomásával szemben is (mert bizony sajnos ez sem ritka), egészen másként élhetjük meg az időskor éveit.

Idősként sokszor visszatérő fordulat a beszélgetésekben, hogy „nem akarok már panaszkodni, hogy itt fáj-ott fáj”, nem akarjuk végeláthatatlan panaszokkal terhelni a kapcsolatainkat. Hogyan kommunikálhatunk idősként vagy idősődőként a saját öregedésünk folyamatairól? Kinek mondjuk, mondjuk-e egyáltalán?

Én úgy gondolom, meg kell találnunk azokat az embereket, akik valóban figyelnek ránk. Azokkal is megfelelően (nem túl bő lére eresztve, túl fárasztó módon), lényegretörően megbeszélni a bennünk rejlő feszültségeket, kérdéseket, bizonytalanságokat, amiket az öregedés folyamata okoz. Nem kell, hogy az a közösség, amiben ezt megtehetjük, fizikai legyen; lehet ez egy internetes közösség is, de rendkívül fontos, hogy találjunk olyan embereket, akik meghallgatnak minket, és érdemben felelnek is nekünk.

Nagyon sokszor találkozom azzal a tapasztalattal, amiben sok idős ember osztozik: hogy az öregedésben nem az a legrosszabb, hogy az embernek fáj a háta, a lába, hogy nehezebben kel fel reggel, hanem az, hogy nem érdekel senkit a véleményünk.

Hogy egy olyan kommunikációs vákuumba kerülnek, ami által egyre gyengébbnek és feleslegesebbnek érzik magukat. Egy jól működő társadalomnak az lenne az egyik legfontosabb feladata, hogy ez ne történjen meg.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Herendi Kata
Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.

Pin It on Pinterest

Share This