“Van olyan kincs, amitől elpusztul az ember, ha nem oszthatja meg mással” – Együtt és külön, az irodalomterápia szemszögéből

Szerző: | 2019. 07. 15. | Pszicho&Light | Olvasási idő: 8 perc

Emlékeztek még a Répamese közismert történetére, amikor a nagyra nőtt répát az egész család közös erővel próbálja kihúzni a földből? Ezen a mesén keresztül már gyerekkorunkban kaphattunk tanítást az összefogás erejéről, és arról, hogy a célokat együttes erővel könnyebben tudjuk elérni. Egyet tudunk-e érteni vele felnőtt fejjel is, sok kapcsolatot megélve, elveszítve, elszakítva? Vajon működik-e a saját életünkben ez az együttműködés, kapcsolódás, összefogás? Hogyan jelenik meg mindennapjainkban az “együtt” és a “külön” fogalma? Irodalomterapeuta szakértőnk ezúttal is segítségünkre volt abban, hogy egy különleges fénytörésből is megszemlélhessük ezeket a kérdéseket.

Hogyan működik az introverált személyiségeknél?

Különösen érdekesek a fenti kérdések akkor, amikor egy társas helyzetben, munkahelyen, egy párkapcsolatban, vagy családban extrovertált és introvertált emberek élnek, dolgoznak együtt. Az extrovertált emberek személyiségjegyeiről sokat tudunk, hiszen, ahogy Dr. Fleur Sakura Wöss írja: “az önsegítő könyvek szakirodalma – az amerikai szerzőkkel az élen – teljes mértékben a sikeres, extrovertált embertípusnak szól”. De mi a helyzet az introvertáltakkal?

“A másokkal való együttélés gazdagítja az embert – az intrókat is, de ők az extrókhoz képest könnyebben tudnak egyedül is teljes életet élni”- vallja Sylvia Löhken, A csend ereje című könyv szerzője, aki introvertált kommunikátorként, „bennfentesként” ismeri az introvertáltak világát és működését. A könyv segítségével feltérképezhetjük saját működésünket: introvertáltként támogatást és gyakorlati tanácsokat kaphatunk erősségeink kiaknázásához a mindennapi életben, extrovertáltként pedig jobban megérhetjük intró társunk, családtagunk, partnerünk viselkedését. 

A tesztek alapján végiggondolhatjuk, hogy melyik típus személyiségvonásai jellemzőbbek ránk: az introvertált emberek számára az együtt és külön végzett tevékenységek szempontjából inkább a “külön” felé billen a mérleg. Így nekik érdemes figyelemmel lenniük az elszigetelődés veszélyére: “Az egyedül élő csendes emberek lehet, hogy élvezik ezt a helyzetet, de adott esetben az a veszély fenyegeti őket, hogy elszigetelődnek, vagy stagnál a személyiségfejlődésük”.

A művet olvasva vizsgáljuk meg az érzéseinket a leírt élethelyzetekkel, példákkal kapcsolatban. Képzeljük el, hogy mennyire tudunk azonosulni, illetve közelebb kerülünk-e a megértéshez általa magunk, illetve mások működése iránt. 

Azt is végiggondolhatjuk, hogy milyen érzések kelt bennünk a fent említett konklúzió:

“A másokkal való együttélés gazdagítja az embert”.

Ez introvertáltként nem mindig egyértelmű. Ilyenkor azt a kérdést is feltehetjük, hogy mennyire tudjuk megadni a teret, kifejezni az igényünket (illetve elfogadni a másik igényét) a társas kapcsolatok, “társasági események” tekintetében. A saját kapcsolatainkat vizsgálva értékelhetjük, hogy hogyan, miben gazdagítják a mi életünket és mi hogyan tudunk hozzátenni másokéhoz.

“Mikor vége van…”

Van, amikor úgy érezzük, egy kapcsolat nem gazdagabbá tesz, hanem elvesz belőlünk. Eljöhet az az időszak, amikor már nem tudjuk, hogy együtt, vagy külön tudjuk-e tovább folytatni az életünket. Érdemes megvizsgálnunk az (akkori) érzéseinket András László: Mikor van vége című verse alapján. Miközben olvassuk, válasszuk ki azokat a sorokat, amelyekkel azonosulni tudunk, a helyzeteket, amik már felbukkantak a saját életünkben. 

A vers sok példát hoz arra, hogy mikor NINCS még vége egy kapcsolatnak:

“Ha szerdán délután háromkor vége lett, attól még lehet, hogy este hatkor, vagy csütörtök reggel ismét úgy érezzük, javában tart, és csak két évvel később, kedden délelőtt tízkor leszünk benne biztosak, de vége nem akkor van, amikor biztosak leszünk benne, hanem amikor vége van.” 

Biztosan sokunk számára ismerős a helyzet, amikor az összes barátunk, családtagunk és még a szomszéd is mondja, vagy csak sugallja, hogy vessünk már véget ennek a kapcsolatnak. Ha visszaemlékszünk ezekre az időszakokra az életünkben, vagy éppen ebben a periódusban vagyunk, vajon meg tudjuk-e határozni, hogy melyik az a pillanat, amikor úgy éreztük: vége van közös utunknak?

Felfedezhetjük a saját meghatározásunkat a lezárásra, ami lehet, hogy nem is szavak, hanem érzések formájában érkezik el. Végiggondolhatjuk korábbi kapcsolatainkat, őszintén tisztázva magunkban, hogy le tudtuk-e zárni őket, vagy hasonló helyzetbe kerültünk, mint a versben: “Ezért van az, hogy egyesek abbahagyják, mielőtt vége lenne”, esetleg “mások viszont továbbcsinálják, amikor már rég vége van.”.

Hiszen: “Amikor vége van, akkor nehéz.”. Érdemes megismerni a saját érzéseinket, hogy miért is érezzük nehéznek a lezárást. Az egyedülléttől való félelem is lehet az egyik oka ennek a nehézségnek, ezért jó, ha megkeressük félelmeink valódi gyökerét. Ha nevet adtunk nekik, már könnyebb a szembenézés félelmeinkkel és a folyamat végén az ezektől való megszabadulás lehet a jutalmunk.

“Van olyan kincs, amitől elpusztul az ember, ha nem oszthatja meg mással”

Michael Ende Momo-ját számos témában lehetne idézni, többek között a kapcsolódás  és magányosság kettősében is szemléletes képeket találunk benne. 

Egy egész fejezet szól arról, ahogy a környékbeli gyerekek Momó lakhelyén, a régi amfiteátrumban játszanak. Mindenféle játékszer nélkül, teljes beleéléssel alakítják egy kutatóhajó legénységét, együttműködésben. A hajó a képzeletükben viharba kerül, amitől a gyerekek a valóságban is eláznak, mert közben tényleg átvonul egy vihar felettük, de ezt észre sem veszik.

Pár fejezettel később ismeretlen gyerekek érkeznek az amfiteátrumhoz, akik máshogy viselkedtek: “a gyerekek nagyobb része egyszerűen nem tudott játszani. Csak kedvetlenül ültek, unatkoztak, s nézték Momót meg a barátait. Olykor szándékosan zavarták a játékot, mindent elrontottak. Gyakran volt civódás, veszekedés. A támogató közösségben (és persze Momó jótékony jelenléte miatt) azonban egy idő után ők is tudtak kapcsolódni és “hamarosan kiderült, hogy nekik vannak a legjobb ötleteik és ők is lelkesen játszanak”. 

Együtt vagy külön?

A Momo sok ponton késztet önvizsgálatra, számos példát találunk benne a kapcsolódás kérdéséről is. A könyvön keresztül megvizsgálhatjuk a saját kapcsolódásainkat másokhoz, akár a szívünkhöz legközelebb állókhoz, akár egy közösséghez. Megvizsgálhatjuk, mi kell ahhoz, hogy mi is olyan önfeledten tudjunk időt tölteni másokkal, mint a könyvbéli gyerekek. Figyeljük meg, milyen érzések kerítenek hatalmába, ha teljes beleéléssel olvassuk a jelenetet, amelyben a gyerekek tengeri kutatóexpedíciót játszanak.

Milyen különbséget érzünk akkor, amikor “csak” együtt vagyunk és akkor, amikor valóban kapcsolódunk a körülöttünk lévőkkel? Mikor és milyen gyakran szoktuk ezt a kapcsolódást megélni?

Hogyan érezzük magunkat egy ilyen intenzíven kapcsolódó élmény után?

A külön és az együtt-létezés igénye életünk során időről időre váltakozhat. Ismerjük meg saját igényeinket kapcsolódásaink tekintetében. Személyiségtípusunktól függően lehet több, vagy kevesebb igényünk a társas kapcsolatokra. Van olyan élethelyzet, amikor jobb a külön utat választani, mint az együtt maradást. Az viszont minden esetben fontos, hogy milyen minőségben, milyen mélységben tudjuk megélni a kapcsolatainkat, mennyit adunk és mennyit kapunk belőlük. 

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Gaál Szilvia
Anya és irodalomterapeuta. Az olvasás számára szakma és hobbi egyben, ami feltölt és tanít. Elkötelezetten támogatja a nőket az anyává válás lelki folyamatában. Szereti a tudását átadni, megfigyelni és mélyeket lélegezni a természetben.

Pin It on Pinterest

Share This