Ne élj leláncolva, miközben a kezedben a kulcs – az elengedés ereje

Szerző: | 2017. 11. 06. | Test&Lélek | Olvasási idő: 7 perc

„Jó ég, engedd már el…” – mondjuk magunkban gyakran, amikor valaki sokadszorra is elmeséli ugyanazt az unalomig ismételt történetet, újra és újra felelevenítve egy múltbeli sérelmet, mi pedig bólogatva, valós (vagy a századik alkalommal már inkább tettetett) együttérzéssel hallgatjuk a jól ismert fordulatokat. Elengedés. Egyszerűen hangzik, néha mégis nehéznek, lehetetlennek tűnik, és bólogatás közben talán az is eszünkbe jut, hogy néha nekünk is szükségünk lehet rá.

Van, amikor egy apró bosszúság nyomja rá a bélyegét az egész napunkra, például ha reggel indulás előtt kénytelenek vagyunk húsz percen át a lakáskulcsot keresgélni; előfordul, hogy azon nem tudunk túllépni, miért volt velünk olyan mogorva az eladó a boltban, amikor mi kedvesen köszöntöttük. És van, amikor az elengedés olyasmit érint(ene), mint egy múltbeli döntés nyomában járó megbánás, vagy egy régről őrzött sérelem – amikor igazán nagy szükség lenne rá, valahogy mégsem sikerül.

Hogyan kell egyáltalán elengedni?

Emberi mivoltunk egyik legerősebb oldala, hogy képesek vagyunk a problémamegoldó gondolkodásra. Képesek vagyunk arra, hogy mentálisan felvázoljunk több lehetséges kimenetet egy adott helyzetnek, és megpróbáljuk a lehető legjobb megoldást megtalálni.

Ennek azonban van egy hátránya is. Az, hogy gyakran még azt követően is ugyanazt a „belső mozit” nézzük, hogy bármit is tehetnénk a happy end érdekében.

Hajlamosak vagyunk gondolatban újra meg újra visszatérni ugyanahhoz a helyzethez, emlékhez, történethez, és azon rágódni, miért nem tudtuk előre, hogy így alakul majd, miért nem tettünk ellene; miért, miért és miért.

Mindennek búcsút inteni nem könnyű, annak ellenére, hogy az elengedés pontosan olyan egyszerű, mint ahogyan hangzik: azt jelenti, hogy tudatosan elhatározzuk, nem mozgunk többé gondolatban ugyanazon a kényszerpályán újra és újra, amin eddig, hanem szembenézünk azzal, ami történt, elfogadjuk, és elengedjük. A folyamatban segítségünkre lehet a naplóírás, vagy a meditáció; az elengedés lényege azonban tényleg magán a döntésen múlik: megtesszük-e, vagy sem.

Elengedni a múltat

A múltunk az életünk azon területe, amivel kapcsolatban a leginkább szükségünk lehet az elengedés erejére. Sok olyan emléket hordozunk magunkkal, amik a jelenünket is meghatározzák, pedig egyvalamiben biztosak lehetünk: már nem tudjuk őket megváltoztatni.

A múltat sokak számára az állandó megbánás érzése jelenti; az azon való rágódás, miért nem döntöttünk másképp, amikor még megtehettük. Egy 2008-as kutatás szerint az életünknek hat olyan területe van, amivel kapcsolatban a leginkább hajlamosak vagyunk megbánni a döntéseinket: az oktatás, a karrier, a szerelem, a gyermeknevelés, a személyiségünk fejlődése és a szabadidőnk.

A megbánás érzése egy bizonyos mértékig hasznos is lehet – segíthet abban, hogy a jelenben olyan döntéseket hozzunk, amelyekre a jövőben is szívesebben gondolunk majd vissza.

Egy pont után azonban inkább bénítólag hathat ránk, úgy érezhetjük miatta, képtelenek vagyunk helyesen dönteni – ekkor jön el az elengedés ideje.

Elengedni a „nekem ez úgysem megy” attitűdöt

A megbánáshoz hasonlóan érdemes azokat a berögződéseket is elengedni, ahogy önmagunkkal kapcsolatban gondolkodunk. Ilene S. Cohen pszichoterapeuta szerint, aki a blogjában és a könyvében is foglalkozik az elengedés fontosságával, a rögzült gondolkodásmód olyan hatással van ránk, mintha leláncolva élnénk, a kulccsal a kezünkben.

Ezek a berögződések vezethetnek ahhoz is, hogy amikor utunkba kerül egy lehetőség, inkább meghátrálunk, ahelyett, hogy megragadnánk, hiszen arra gondolunk, nekünk ez úgysem sikerülhet, úgysem tudnánk igazán élni vele. Lehet, hogy korábban át is éltünk már hasonlót. Ez azonban nem garantálja, hogy legközelebb sem sikerül. Csak azt, hogy ha nem engedjük el ezt a beidegződést, és nem engedjük magunkat akár hibázni vagy kudarcot vallani, biztosan lesz valami, amire a jövőben megbánással gondolhatunk vissza.

Elengedni a kapcsolatokat

A megbánás, az önmagunkkal kapcsolatos hiedelmek olyannyira az életünk részévé válhatnak, hogy lehetetlennek tűnhet őket elengedni. Ha pedig mindez nem lenne elég, van még egy olyan terület, ahol az elengedés kulcsfontosságú lehet, ám szintén nagyon nehezen sikerül: a kapcsolataink.

Amikkel szemben rengeteg elvárásunk van. Elsősorban talán az, hogy az energia, amit akár egy párkapcsolatba, akár egy baráti viszonyba fektetünk, megtérüljön, és maga a kapcsolat úgy alakuljon, ahogy nekünk a leginkább megfelelő.

Az elvárások nyomában azonban szinte mindig csalódás jár. A dolgok másként alakulnak, az emberek megváltoznak, sokszor azzal is kénytelenek vagyunk szembenézni, amit a leginkább szerettünk volna elkerülni: azzal, hogy a kapcsolat megszakad.

Amikor emberi kapcsolatokról van szó, rengeteg olyan dolgot említhetünk az elvárások mellett, amiket érdemes elengedni. Akár olyan „apróságokat” is, mint hogy mindig a miénk kell legyen az utolsó szó, vagy hogy kizárólag nekünk lehet igazunk egy vitában. De a legfontosabb talán az, hogy elengedjük azt a meggyőződésünket, hogy kontrollálhatunk, kedvünk szerint alakíthatunk egy kapcsolatot. Ez ugyanis nem igaz, hiszen egy másik ember viselkedéséről, életéről, érzéseiről van szó. Egy kapcsolatban mi egyetlen dolgot irányíthatunk: önmagunkat.

Elengedni mindazt, ami túl sok

James Baraz mindfulness meditációs tréner szerint az embereknek gyakran azért van szükségük az elengedés erejére, mert egyszerűen túl sok minden veszi őket körül. Túl sok történet, ami a múltból utánunk nyúlva meghatároz minket; túl sok tárgy, amit felhalmozunk magunk körül, és túl sok elfoglaltság, program, amik megakadályoznak minket abban, hogy figyelmet fordítsunk önmagunkra.

Az elengedés az élet minden területén jól jöhet, de talán ott érdemes kezdeni, ahol a leginkább érezzük, hogy valamiből túlságosan sok van. Megbánásból, nehéz emlékből, elvárásból… Mindabból, aminek a súlyát nem szeretnénk tovább cipelni; amit ha sikerül elengednünk, felszabadultabban, könnyedebben tehetjük meg a következő lépéseinket. Elengedni nehéznek tűnhet, de egyvalami biztos: nem lehet annyira nehéz, mint az a teher, amit az elengedés nélkül vinnénk tovább.

Fotó: itt, itt és itt

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Herendi Kata
Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.

Pin It on Pinterest

Share This